Mérleg, 2009 (45. évfolyam, 1-2. szám)
2009 / 1-2. szám
mint amely a társadalmi rend metaforája. Max Weber pedig úgy hitte, hogy amit ő „racionalizációnak" hív - a tudományos gondolkodás növekvő dominanciája - le fogja rombolni a premodern világképek „bűvös kertjét". Kettejüknek mindazonáltal különböző volt a viszonyuk ehhez a belátáshoz. Dürkheim felvilágosult ateistaként haladásnak tekintette a modern szekularizációt. Weber nem volt boldog attól, amit látott a modern ember bebörtönzésétől a racionalitás „vasketrecébe". De boldogan, vagy nosztalgikusan mindketten egyetértettek annak igazságában, amit történni láttak. Mindketten tévedtek. A modernitásból nem következik lényegileg a szekularizáció, noha bizonyos esetekben így történt (ezek egyike, miként mindjárt kifejtem, felelős a szekularizáció jelenségéért). Véleményem szerint a hibát fogalomzavar okozta: a modernitás szükségképpen pluralizáló, de nem szükségképpen szekularizáló hatású. A modernitást növekvő sokféleség jellemzi. Ugyanazon társadalmon belül különböző hitek, értékek és világnézetek sokasága jön létre. A pluralitás így mindenképpen kihívást jelent a vallási hagyományok számára - mindegyiknek meg kell birkóznia a ténnyel, hogy ott vannak még az összes többiek. Nem csupán a messzi távolban, hanem rögtön itt a szomszédban. Ez a kihívás azonban nem az, amelyet a szekularizációs elmélet feltételezett. Globálisan tekintve két különösen erőteljes vallási robbanás fontos: az újjáéledő iszlám és a dinamikus evangelikál protestantizmus. Fanatikus iszlám mozgalmak bontakoznak ki a muzulmán világban az Atlantióceántól a Kínai-tengerig és a nyugati muzulmán diaszpórában. Az evangelikál protestantizmus terjedésének kevesebb figyelmet szenteltek a kutatók, a média és a nyugati országok közvéleménye, részben mivel sehol sem kapcsolódik össze erőszakkal, részben mert közvetlenebb kihívást jelent az elfogadott elitvélemény számára. David Martin, vezető brit vallásszociológus olyan forradalomnak nevezte, „amelyről nem gondoltuk, hogy meg fog történni." Mindazonáltal sokkal gyorsabban terjed és sokkal nagyobb földrajzi területen, mint az újjáéledő iszlám. Mi több, az iszlám növekedése többnyire olyan lakosság körében történik, amely már muzulmán volt, ezért inkább revitalizációról, semmint megtérésről beszélne-