Református gimnázium, Mezőtúr, 1922
s ebbik fia az ő munkáját folytassa. Nagyanyjának viszont az volt az óhajtása, hy a különben is gyenge testalkatú Péter is pap legyen, mint bátyja, István. Íratta hát a debreczeni kollégiumba azzal a számítással, hogy kitaníttatja. Várnak teljesülését azonban nem érhette meg, mert pár év múlva elhalt. A kis diák ettől fogva a maga erejére volt utalva s amivé fejlődött, Istent a maga törhetetlen energiájának köszönhette. Mekkora volt ez az energia, tátja, hogy mikor pár hétig bent lakott a kollégium internátusában s társai vitték kezéből a könyvet, kiment a folyosóra és az ottani lámpa reszkető félnél tanulta meg leckéjét. Mégsem ment készületlenül az iskolába. Majd míg az internátusi élet nem felelt meg büszke egyéniségének, kilépett onnan, dea kintlakás ránézve a legkomolyabb nélkülözést jelentette. Ez csak akkor enyit, amikor osztálytársai figyelmeztetése révén egyik tanára megtudta, hogy omorban van s azonnal szerzett neki magántanítást. Később hosszú ideig volt bonló minőségben Fráter Imre országgyűlési képviselő családjánál, vakációit is. Ez a nagyműveltségü környezet kétségtelenül nagy hatással volt rá: neve nevelődött. Gimnáziumi tanárai közül különös meleg szeretettel, hálával, emlegette lencei Pált, aki a nélkülözésektől megváltotta és a rendkívül szigorú Imre adort. Tanárai általában szigorúak voltak, de a munkának az a komoly megvetetése az ő képességeivel arányos, az erős szellemi tevékenység benső szűkülete volt s az a tudat, hogy lelkének kincseit e szigorú Mentoroknak köszönti, irántok soha nem halványuló hálaérzet forrása lett. A gyermekkor nélkülözései gyenge szervezetén erős nyomot hagyhattak, itt feljegyzéseiben súlyos betegségről panaszkodik, gyógyszerre sokat kellett kenie. Később is többször, így élte paradicsomának küszöbén, majd férfikora deli életére törő betegséggel küzdött meg, éppen azért bámulatra méltó az a válság, amellyel dolgozott s az a szilárd, mondhatnám acélakarat, amellyel aden akadályon átvágta magát. Ennek a hajthatatlan szilárdságnak alapköve bizonyára örökség: az alföldi tölény röggel küzdő magyar kisgazdának ezer éve gyűlendő lelki hagyatéka, de építése magának Ambrus Péternek legegyénibb, öntudatos munkája volt, amit a köveket az Élet adta. Egy ilyen sarokkő volt Révész Imre, kiváló debreceni lelkész 1874. nov. elsei széde, melyről Ambrus Péter egyik naplótöredékében így emlékezik meg: „Kész Imre ur nov. elsején tartott egyházi beszédében mondá, hogy boldogság, ki nyugalom valódi munkásság nélkül nem is képzelhető. A munkásság, gons takarékosság és műveltség szerez békességet és nyugodt életet a legmostabb időkben is, mert a legcélszerűbb állami intézkedések dacára is, ha tétlenek, iveletlenek és erkölcstelenek, Istennel nem gondolok vagyunk, tönkre jutunk, sopánkodás, érzelgés, múlton való tépelődés semmit sem ér, hanem bátran mi és munkálni kell. Szilárd jelleme látszott a szónoknak, képmutatást s minden más erkölcsi ingeséget sújtok Mondá, hogy a reménységet nem szabad soha, semmi körülnyek közt elveszítenünk, melyet, ha elvesztünk, több kárt vallunk, mintha