Ellenzék, 1903 (2. évfolyam, 1-114. szám)
1903-03-31 / 1. szám
2 Harez a parlamentben. Talán nem is jól választottuk meg a címet, mert a harez, amely most a parlamentben a nemzeti eszmék védelmében folyik, nem szorítkozik kizárólag az országház területére. A történelem egy fejezete játszódik most le, ami azokban csak a múlt idők egy-egy szakaszának ismétlődése. Amióta a magyar nemzetet a balsors Ausztriával összeköttetésbe hozta, ez a harcr folyton tart, s csak ideig-óráig tudták ügyes kezek szüneteltetni. Ügyes politikusok elnyomhatták néha napján a magyar ember szívében élő és soha ki nem irtható érzéseket, a nemzeti érzés kitöréseit az állami élet teréről különböző terekreirányíthatták, a történelem tanúsága szerint azonban a számítások üres képzelgésnek bizonyultak, az álmodozás után a felébredés következetesen elérkezett s el is kell érkeznie. A tények bizonyítják, hogy Ausztria soha sem tekintette hazánkat olyan külön államnak, amelynek történelmi önállóságához illő jogrendje léteznék, hanem csak oly tartománynak, amelynek létjogosultsága csak abban állott, hogy a nemzeti életen kívül álló eszmének szolgálatot tehetett s e czélra felhasználható volt. Valósággal mi csak önmagunkat ámítjuk azzal, hogy nekünk alkotmányunk van. Azokat a kérdéseket, amelyek az állami lét alapjait képezik, mi tárgyalni sem vagyunk jogosultak. Ügyesen össze vannak válogatva azok a jogok, amelyek-nek értékük van s amelyeknek értékük nincs. Az értékes jogok azok, a felségjogok, a lényegtelen kérdések felett pedig hadd vitatkozzék a nagy tömeg. A hatalom úgy bánik a nemzettel, mintha nemzeti kérdések nem is léteznének, mintha a kiadott jelszónak gondolkodás nélkül engedelmeskedni tartoznánk. A múltban a nemzeti kérdések diadala vagy bukása a harczmezőn dúlt, ahol rendszerint magyar magyar ellen harczolt, most látszólag a parlament volna a harcztér, ahol sajnos ismét csak a magyar áll a magyarral szemben. A szolgai engedékenységnek a múltban is az volt az eredménye, hogy az önkény a szolgát még nagyobb szolgaságra kárhoztatta. Az újabb korban a magyar parlament tevékenysége abban merült ki, hogy a mesterséges után összetoborzott többség a Bécsből küldött parancsnak törvényes színezetet adott, a parancsot törvényerőre emelte. Ennek az lett a következménye, hogy a bécsi körök a parlamentnek fenntartott jogok gyakorlatát is csak formának tekintették, a hatalom kezében meg volt a fegyver ahhoz, hogy engedelmes többséget mindig képes volt teremteni, képes volt ezerféle érdekszállal magához lánczolni. A hatalomnak katona és pénz kellett a múltban, katona és pénz kell a jelenben. Kivetkőztetik nemzeti érzéseik ;ből a magyar nemzet fiait s követelik, hogy ezen művelethez mi adjuk a pénzt. Ezen a czímen évről-évre emelik a terheinket és soha nem volt még a magyar parlament-ben annyi lelki erő, hogy a vak- merő követeléseket visszautasította volna. A bécsi körök parancsa újabb pénz és véradót kíván a nem-zettől s most is meg van a parlamenti többségben a hajlandó-ság az újabb terhek megszava- zásához. Minden állampolgár tudja és érzi, hogy a nemzet több terhet el nem bír, tudja, hogy a hadsereg mostani szervezetének fenntartása a nemzeti állam jogainak egyenes elkobzása, tudja, hogy az adóterhek elfogadásával hozzájárul véreink elnemzetietlenítéséhez , mégis akad a magyar parlamentben többség, aki ezen öngyilkossághoz segédkezet nyújtani kész. Az újabb terhek emelésének hírére megindult halk moraj azonban zugó förgeteggé nőtte ki magát. Az országgyűlés bátor ellenzéke a nemzeti érzés és érdek védelmére kelt s az ország közvéleménye a megkezdett harczban hathatósan támogatja. A legmagyarabb párt, a függetlenségi párt erős harczot viv a nemzeti jogok védelmében s fel fogja világosítani a hatalmasokat, hogy az állami ügyek között most már a nemzeti jogok érvényesülésére is figyelmet kell fordítaniok, ezeknek is tért kell engedniük. Az ország közvéleménye napról-napra százféle alakban megnyilatkozik s a vakmerő kísérletet pártkülönbség nélkül visszautasítja. Az idegen és idegenné lett hatalmas urak akaratánál a nemzet „vétó“-ja erősebbnek fog bizonyulni. TÁROZ A. Fogas kérdés. — Olyan „Szerkesztői üzenet“-féle. — Hogy milyen lányt vegyünk el? Olyant, ki szeplőtlen előéletű, vagy pedig beérjük-e azokkal is, kiknek hírnevén találkozik egykét másfolt ? * Kétségtelen, hogy a felvetett kérdést legalább is három szempontból kell megvilágítanunk; először is: mit szól hozzá a szerelem; aztán : a józan ész; s végül: a társadalom, a maga előítéleteivel ? " # „Vak vagy, a szerelem Balga és esztelen.“ Tartja a nóta is. S valóban be kell ismernünk, hogy a ki minden meggyőződés, érvelés daczára, ffty- j tyet hány a józan ész kifogásainak, s vakon nem szeretett — nem szeretett soha . . . A szerelmesek jellemző tulajdonságai nevetségesek . . . Látott-e már, persze hogy látott szerelmes minisztert, generálist, vagy csak fodrászsegédet ? . . . No, mert hogy mind egyforma betisejeket turbékolnak imádottaik szánandó füleibe, szakasztott úgy sóhajtoznak, sóvárognak, reszketnek- Szóval a szerelem a legrosszabb tanácsadó, ő nem kérdi: kit ? miért ? De epedve susogja , őt féltem boldogságáért ! Neki hát a szeplőtlen múltú s a bukott leány egyértékű, azaz a páratlan, egyetlen, kimondhatlan drága . . . Nincs igaza? Ők mondjatok igent! A legtisztább s a legromlottabb lány szentkép, istenség, ha megtanított imádkozni; mert térdre borulünk előtte, mert egy perezre a boldogság csalóka, isteni eszményéhez közeledhetünk általa. Kérjük ki kérdésünket illetőleg a mindenható szerelem véleményét s ő azt feleli : vedd el — bár elbukott! Szive szűzi, egy világgal ajándékoz meg az elvesztett helyett . . . * Az ész ? Ah e’est antra chose ! lisztért uram. Fölöttem scrupulizéló, úgy vigyáz magára, mint egy podagrás, vén „lion“, hogy újabb bajba ne keverje magát. Az ész, e tagadás szelleme az érzelmek rajongó Faustja ellenében. Ez a pedáns bácsi bizonyára szánakozó mosolylyal veregetné meg vállát az interpelláló szerelmesnek s ilyképen kezdené megfontolva korholó hangon : »Fiatal barátom,ijjmaga nagyon kényelmü ember . . . (bocsásson meg, ha igazat szólok.) Nem látja, most is mily veszélybe sodorta magát ? . .. Kérem, csak semmi mentegetődzés . . . Ah, maga megfoghatatlan : egy tiszta s egy megfertőzött szoba között kell választania s még habot? De Istenem, az a ragadós betegség megmételyezi a lakót, szivét, képzelje csak, egy életen át egy fedél alatt! . . . Hagyjuk a képes beszédet! Barátom, gondolja meg, elveszti társadalmi positióját. A számtalan kellemetlenségek e miatt . . . Önt meghívják valahová, nejét nem fogadják el ... és így tovább. Halgasson meg, én tapasztalásból beszélek. A nő vagy jó, vagy rossz. Aut, aut. Középút nincs. Az a leány, aki a tiltott almába beleharapott egyszer, ide vigyázon, csak egyszer, az minden tiszteletre méltó erőlködése daczára sem fogja leküzdhetni titkos, égető vágyát, csordultig kiszini amaz édes méregnek minden zamatját, részegítő illatát? Bukott leányt elvenni ? . . . Az istenért, gondolja meg, mit cselekszik. Még nem késő. Ilyformán buzgólkodnék a jó öreg. Csekélységem azonban éppenséggel nem osztozkodhatik teljesen a jó öreg aggályaiban, hanem igenis hajlandó nagyrészben igazat adni Zola e sokszor meghányt-vetett princípiumának : il faut sout, comprendre pour sout pardonner. Valahányszor pedig a „Kaméliás hölgyet“ látom, nem távozhatik a színházból anélkül, hogy az V-ik felvonás végén (vagy már sokkal előbb is) Duval Armadnak igazat ne adjak. Én feltétlen bízom a kaméliás hölgyekben, ha------Gauthier Margitok. Igenis »kifogástalan“ múltú s jelenti hölgyeim, ki tudja, azok a megvetett páriák nem-e csak a körülmények, vérmérséklet, családi viszonyok, nevelés, nyomor, alkalom ész ELLENZÉK , 1903. márczius 31. Megnőtt a város. Azok az emberek, akik vissza tudnak emlékezni arra az időre, amikor Miskolcz még rendezetlen falu volt, azt állítják, hogy akkor boldogultak benne az emberek. Ma, amikor Miskolcz rendezett tanácsú város, úgy találjuk, hogy nem tudnak benne boldogulni az emberek. Mi lehet ennek az oka? Egyszerűen az, hogy a vezető emberek, a nagyfejűek sohasem tudták megérteni és úgy irányítani a községi életet, amint azt Miskolcz speciális helyzete megkívánta volna. Miskolczon a klikszellem uralkodott mind a mai napig. Nem arra volt gondjuk a hatalmas patriciusoknak, hogy a plebejus nép boldoguljon, megélhessen , hanem arra, hogy minél több terhet rakjon a szegény nép vállaira. A néppel, az istenadta néppel nem törődött senki. Nem kellett itt az idevaló polgár, az idevaló iparos senkinek. Ha valamire szüksége volt a nép zsírján hízott patricziusoknak, azt nem idevaló iparossal készíttették el, nem idevaló kereskedőnél rendelték meg, hanem máshova, külföldre, Bécsbe mentek s onnan szerezték be, mert hátra iskolczi zsíron hízott urak.