Miskolczi Napló, 1903. május (3. évfolyam, 99-123. szám)
1903-05-01 / 99. szám
p lést. Hisszük, hogy ünneplésük, méltó lesz ahhoz a magasztos küzdelemhez, melynek ők részesei, méltó ahhoz az eszmékhez, amelyeket képviselnek, amelyeknek megvalósítására törekszenek. A munkások e joga szent, ha e jogaikat ők maguk becsülik meg legjobban. Előttük a példa, hogy a munkások immár mindenhol a legalkotmányosabb formában gyakorolják e jogaikat. Ők maguk őrködnek legjobban azon, hogy gyülekezésük méltó legyen hozzájuk és elveikhez. Az izgatás, a felforgatás, a rendzavarás nem vezet az óhajtott eredményhez. Ha a magunk érdekeit védjük, ha a magunk szent jogaiért harczolunk, ha másokét is respektálnunk kell. Ha mi nem őrködünk e fölött, igen könnyen összeütközünk az államhatalommal, mely mindnyájunk javát akarja biztosítani. Az erőszak ritkán bizonyult alkalmas eszköznek a jogok kivívására. A kitartó, állhatatos, becsületes, önérzetes és tudatos munkának sokkal nagyobb a foganatja, intenzívebb a hatása. A természetben sincs ugrás. Az elemek háborgása ott is rombolólag hat és kiszámíthatlan kárt okoz mindig. Legyen hát e nap, a május elseje, igazi ünnep. Zavartalan, komoly és méltóságteljes. Legyen kifejezője annak, hogy a mi munkásaink szellemileg érettek a küzdelem lefolytatására, méltók a győzelem kivívására. Hirdesse e nap az ébredő természettel egyetemben a szent jövőt, melynek bekövetkeztében mindannyian bízunk ; a reménységet, mely megvalósítja a legüdvösebb eszméket és a legszentebb emberi jogokat. Kovács József: A születésnap ! Ama határkő, mely földi pályafutásnak kezdetén csupán az öröm és életkedv állomásait jelzi, míg lassankint szinte észrevétlenül mindig ridegebb, mindig komorabb jelleget ölt. Amint tűnnek-múlnak az ifjúság évei, egy nagy kérdőjel kezd kialakulni lelkünkben. Ilyenkor születésünk napján. — Mi a czél ! Mi a vég ! — A halál? Az elmúlás? A megsemmisülés ? — Akkor hát minek e hiábavaló, emberfölötti küzdelem ! — Szólj, felelj, te mosolygó ég! Az aposztrofált ég tovább mosolyog és nem felel. De megadja a feleletet vergődő lelkünk. — Megsemmisülés? Elmúlás? Balga gondolat! Istentagadás! Az élet jellegét hordja magán az örökké megifjuló, örökké megújhodó természet, nem pedig az elmúlásét. És az élet jellegét viseli magán az az öt szempár, amely gyermeki szeretettel ragyog felém. Nem-e ékesen szóló cáfolat ez minden kishitűségemnek ? Íme itt a czél ! És mennyi a teendőnk e czél elérése utáni törekvésben ! — Itt a tavasz ? Nyirbálni kell a vadhajtásokat az ifjú lelkekben, a nemes érzéseket plántálni idején és óvni a fagytól gondosan. Későbben, majdan a nyár kezdetén, a viharok és szenvedélyek beáltával erkölcsi támaszként mellettük lenni : buzdítani a jóra, megvigasztalni bánatban, megóvni a kétségbeeséstől, a kishitűségtől, viszszaadni az egyensúlyt vesztett léleknek a megingott hitet, bizalmat és főleg megóvni ama tévedésektől, ama ballépésektől, melyeket mi magunk elkövettünk, mert nem volt mellettünk egy erősebb, edzettebb kar, hogy visszarántson az örvény széléről. Néha sikerül csak, ritkán, hogy a magunk tapasztalatunk árán óvhatjuk meg a jövő nemzedékét a tévedésektől. Az emberiség haladása ennélfogva nagyon lassú. Néha látszólag meg is állunk, sőt időnként, mintha hátrafelé haladnánk. Hirtelen azonban valami világrázó zökkenés visszatérít a haladás útjára. Egy nagy zökkenés : a francai forradalom a 18. század végén, a magyar szabadságharc a múlt század közepén, egy leendő nagy szocziális mozgalom a jövőben. Tehát a czél, a vég , az emberiség haladása. Ismét hull az eső egykedvűen, szürkén, ólmosan. A szemem megakad a szomszédház szakadozott tetején. De a szomszédház szakadozott teteje nem akasztja meg a látásom. A nyüzsgő, forrongó, örökké vajúdó világban ott látom az én drágáimat küzdve, bizva, törve, haladva egy nagy nemes czél felé. MISKOLCZI NAPLÓ Miskoicz, 1903. május 1. — Értekezlet a népgyülés ügyében. A f. évi május hó 3-án, vasárnap délután tartandó népgyűlés ügyében, a végrehajtó bizottság szombaton délután 4 órakor a Csizmadia Ipartársulat tanácskozó termében értekezletet tart, melyre a végrehajtó bizottság tagjai ezúton hivatnak meg. M Miskolczi krónikák. Statisztika. Szörnyen szép tudomány, — kérem szépen — a statisztika. Statisztikával mindent lehet csinálni, statisztika nélkül semmit. Vannak aztán — mint mindenütt és mindenben a világon — dicséretes — bár ritka — kivételek. T. i. a mikor és ahol statisztikával sem csinálnak semmit. Ezen dicséretes — bár ritka — kivételek közzé tartozik a miskolczi villamos vasút, amely nálunk az omnibusz közlekedést tartja fenn. Egyidőben a helyi újságok erősen czikkeztek, hogy a villamos — ha már egyebet nem akar tenni — legalább tegye meg azt, hogy a népkertnél végződő csonka, törpe, holt vonalat hosszabítsa meg az Erzsébet kórházig. Akkor talán mégis fog akadni utas erre a vonalra is. A villamos tudomástszerzett a sűrű hírlapi czikkezésről és számos konferenczia után elhatározta, hogy tanulmány tárgyává fogja tenni a kérdést. A tanulmány első lépése természetesen— de lehetett e más ? — statisztika készítése volt. A statisztika arról volt szükséges, hogy a népkert és az Erzsébet kórház között átlag hány ember szokott járni hétköznapon, valamint ünnep és vasárnapon. Mindenki be fogja látni, hogy ez az eljárás épp oly eredeti mint elmés. A villamos biztosra akart menni. Ami biztos, az biztos. Nem akartak úgy járni, mint a Kaiser Ferdinands Nordbahn alapítói. Ezek a derék, de naiv emberek ugyanis, néhai báró Rothschild Náthánnal az élükön, deputáczióba mentek el az akkor dicsőségesen uralkodó császárhoz, — a dolog ugyanis Bécsben történt — és konczessziót kértek egy vasút építésére. A császár kegyesen fogadta a deputácziót és szólt ekképen : — Uraim, jó, jó. Én megadom a kívánt konczessziót, de figyelmeztetem az urakat, hogy mikor Én Floridsdorfba kocsikázok, hát látom, hogy az omnibusz mindig üresen jár. Mindazonáltal a Nordbahn megépült és valahogyan csak existál. Nohát a helybeli villamos nem akart „blindre“ építeni, hanem megbízott egy szakembert, hogy álljon ki a Népkert és kórház közötti útvonalra és olvassa meg, hogy hány ember jár ott hétköznapon, vasár- és ünnepnapon. A szakférfiú kiállott és olvasott. Arra ment történetesen egy kórházi ápoló, aki megkérdezte a villamos bizalmi szakférfiút, hogy mit csinál. Az elmondta. Erre az ápoló tovább adta a hírt a kórház fiatal alorvosainak, akik nagy fifikával kiadták a rendeletet, hogy minden épkézlábú ember tartozik sürgősen sétálni és a kórháztól a népkertig és visszasietni“. A bizalmi ember alig győzte olvasni az „élénk forgalmat“. A jelentését beterjesztette az igazgatósághoz, ahol most — immár két rövid év óta — buzgón tanulmányozzák a kérdést. Ez is statisztika. 14 Hát ez a krónika is statisztikáról szól. De ez már nem helyi érdekű, hanem nemzetközi statisztikával foglalkozik . . . Azt tudja minden ember, — néhai, jó Péchy Tamás óta, — hogy mi a külföldi nagyhatalmasságokkal barátságos jó viszonyban vagyunk, kivéve osztrák országot. Az nem kell. No már most, arról volt szó, hogy a nyaranta, a Balaton kávéházban működni szokott orfeumban, a chansonettek és komikusok milyen nyelven adják elő dlalaikat. A rendőrkapitány akként döntött hogy — tekintettel a külföldi hatalmasságokhoz való jó és az osztákokkal való rossz viszonyunkra — lehet minden énekesnőnek és énekesnek egy estén át énekelni : öt angol, öt franczia, öt olasz és csak két német dalt. A rendelet ellenőrzésével a mindenkori napos rendőrbiztos lett megbízva. Első napon Csóra bácsi volt az inspekciós. A derék, érdemes rendőrbiztos kiváló hazafi és zéngzetes anyanyelvünkön kívül semmiféle idegen nyelvet nem beszél. Persze, ilyen nyelvbeli ismeretek mellett, kissé bajos volt pontosan ellenőrizni, hogy a “színpadon“ billegő, kurta viganós, festett arczú, rekettyés hangú chansonisla voltaképen milyen nemzetbéli kifejezésekkel adja elő kottába szedett malaczkodásait. Hogy segít magán ilyen súlyos helyzetben egy zseniális rendőrbiztos ? ! Igen könnyen. — Megkérdez valakit, aki tud taliánul, francziául meg angliusul. Ilyen nagytudású „valaki“ természetesen csak ujságíró lehet. Mivelhogy pedig az Orfeum szellős csarnokaiban mindig akad egyegy ujságíró, — a nyári fajtából, —, ahhoz fordult tehát a derék rendőrbiztos felvilágosításért. Az illető ujságíró maga is a magyar nyelven kívül nagyon keveset tudott a némethez, a többi idegen nyelvhez pedig semmit. De ez abszolúte nem volt baj. — Azért vállalkozott, hogy a biztosnak megadja a kívánt felvilágosításokat. Összeültek. A biztos előtt feküdt a szabályosan rovatolt „nemzetközi“ cédula. Volt benne franczia, angol, olasz és német rovat. A chansonilla fent a színpadon Lerchenfeldi dialektusban regélt egy apró malaczról vagy ilyesmiről. Az ujságíró szól : — Franezia rovat. A biztos erre csinál egy rovást a franezia rubrikába. A chansonilla új nótába fog ; weanerisch duhlyézik. A biztos és újságíró összenéz és hangzik az utasítás : — Angol rovat. Majd harmadik piacnek előadja az előnyösen domborító „művésznő“ a közismert dalt, amelynek refvérje így szól : „Funikuli-Funikula.“ Az ellenőrző bizottság egyszerre mondja : —• Talián ! Rovás a talián rubrikába. A német rubrika tiszta maradt. Egyetlen egy rovás sem került bele, noha majdnem minden nóta német volt. Ámde a fő a... statisztika. Hát ez is statisztika volt. A gyújtogató riporter. Van az újságíró-káténak egy pontja: „Ha nincs hited, csinálj magad“. Minthogy egyébként kincses Miskolcz városa — fájdalom — szintén a leghítszegényebb városok közzé tartozik, az újságíró néha kénytelen maga gyártani az újdonságokat. Ilyenkor persze a hír színhelyét valamelyik szomszéd városba, vagy faluba teszi át, aminek a megválasztása merőben az ő tetszésétől függ-Egy ujságiró kollegánk, aki meszsze vidékről került Miskolczra s igy a helyi és környékbeli viszonyokkal nem igen volt tisztában, veszedelmes mennyiségben gyártotta ezeket a híreket, amelyeknek színhelyét nagy előszeretettel Görömbölyre tette. A hírek között meglehetős gyakran tűzesetek is szerepeltek, úgy hogy néhány hét alatt nem maradt ház Görömbölyön, amely legalább egyszer porrá ne égett volna. Ez azonban csöppet sem alterálta a leleményes riportert, aki vígan gyújtogatta tovább Görömböly házait. Egy szép napon aztán következő levél érkezett a szerkesztőségbe: „Tisztelt Szerkesztő Úr! Figyelemmel kisérem b. lapja hírrovatát és a leghatározottabban állíthatom, hogy b. lapja szerint legalább háromszor annyi ház égett már le Görömbölyön, mint amennyi tényleg létezik. Kérem, tehát méltóztassék a gyújtogatásokkal felhagyni annál is inkább, uiert községünkben, amióta eszemet bizom, még egyetlen egy ház sem égett le. Tisztelettel Dutka Gyula, aki, jegyző. Ettől fogva sohasem volt többé „Tűz Görömbölyön.“