Miskolczi Napló, 1903. május (3. évfolyam, 99-123. szám)

1903-05-01 / 99. szám

p­ lést. Hisszük, hogy ünneplésük, méltó lesz ahhoz a magasztos küzdelemhez, melynek ők része­sei, méltó ahhoz az eszmékhez, a­melyeket képviselnek, a­me­lyeknek megvalósítására törek­szenek. A munkások e joga szent, ha e jogaikat ők maguk becsülik meg legjobban. Előttük a példa, hogy a munkások immár min­denhol a legalkotmányosabb for­mában gyakorolják e jogaikat. Ők maguk őrködnek legjobban azon, hogy gyülekezésük méltó legyen hozzájuk és elveikhez. Az izgatás, a felforgatás, a rendzavarás nem vezet az óhaj­tott eredményhez. Ha a magunk érdekeit védjük, ha a magunk szent jogaiért harczolunk, h­a­­ másokét is respektálnunk kell. Ha mi nem őrködünk e fölött, igen könnyen összeütközünk az államhatalommal, mely mindnyá­junk javát akarja biztosítani. Az erőszak ritkán bizonyult al­kalmas eszköznek a jogok ki­vívására. A kitartó, állhatatos, becsületes, önérzetes és tudatos munkának sokkal nagyobb a foganatja, intenzívebb a hatása. A természetben sincs ugrás. Az elemek háborgása ott is rom­­bolólag hat és kiszámíthatlan kárt okoz mindig. Legyen hát e nap, a május elseje, igazi ünnep. Zavartalan, komoly és méltóságteljes. Legyen kifejezője annak, hogy a mi munkásaink szellemileg érettek a küzdelem lefolytatására, mél­­tók a győzelem kivívására. Hirdesse e nap az ébredő természettel egyetemben a szent jövőt, melynek bekövetkeztében mindannyian bízunk ; a remény­séget, mely megvalósítja a leg­­üdvösebb eszméket és a leg­szentebb emberi jogokat. Kovács József: A születésnap ! Ama határkő, mely földi pályafutásnak kezdetén csupán az öröm és életkedv állomásait jelzi, míg lassankint szinte észrevétlenül mindig ridegebb, mindig komorabb jelleget ölt. A­mint tűnnek-múlnak az ifjúság évei, egy nagy kérdőjel kezd kialakulni lelkünkben. Ilyenkor születésünk napján. — Mi a czél ! Mi a vég ! — A halál? Az elmúlás? A meg­semmisülés ? — Akkor hát minek e hiábavaló, emberfölötti küzdelem ! — Szólj, felelj, te mosolygó ég! Az aposztrofált ég tovább moso­lyog és nem felel. De megadja a feleletet vergődő lelkünk. — Megsemmisülés? Elmúlás? Balga gondolat! Istentagadás! Az élet jellegét hordja magán az örökké megifjuló, örökké megújhodó természet, nem pedig az elmúlásét. És az élet jellegét viseli magán az az öt szempár, a­mely gyermeki sze­retettel ragyog felém. Nem-e ékesen szóló c­áfolat ez minden kishitűségemnek ? Íme itt a czél ! És mennyi a teendőnk e czél el­érése utáni törekvésben ! — Itt a tavasz ? Nyirbálni kell a vadhajtásokat az ifjú lelkekben, a nemes érzéseket plántálni idején és óvni a fagytól gondosan. Későbben, majdan a nyár kez­detén, a viharok és szenvedélyek be­áltával erkölcsi támaszként mellet­tük lenni : buzdítani a jóra, meg­vigasztalni bánatban, megóvni a kétségbeeséstől, a kishitűségtől, visz­­szaadni az egyensúlyt vesztett lélek­nek a megingott hitet, bizalmat és főleg megóvni ama tévedésektől, ama ballépésektől, melyeket mi magunk elkövettünk, mert nem volt mellet­tünk egy erősebb, edzettebb kar, hogy visszarántson az örvény szélé­ről. Néha sikerül csak, ritkán, hogy a magunk tapasztalatunk árán óv­hatjuk meg a jövő nemzedékét a tévedésektől. Az emberiség haladása ennélfogva nagyon lassú. Néha lát­szólag meg is állunk, sőt időnként, mintha hátrafelé haladnánk. Hirtelen azonban valami világrázó zökkenés visszatérít a haladás útjára. Egy nagy zökkenés : a francai forradalom a 18. század végén, a magyar sza­­badságharc­ a múlt század közepén, egy leendő nagy szocziális mozgalom a jövőben. Tehát a czél, a vég , az emberiség haladása. Ismét hull az eső egykedvűen, szürkén, ólmosan. A szemem­ meg­akad a szomszédház szakadozott tetején. De a szomszédház szakado­zott teteje nem akasztja meg a lá­tásom. A nyüzsgő, forrongó, örökké vajúdó világban ott látom az én drágáimat küzdve, bizva, törve, ha­ladva egy nagy nemes czél felé. MISKOLCZI NAPLÓ Miskoicz, 1903. május 1. — Értekezlet a népgyülés ügyében. A f. évi május hó 3-án, vasárnap délután tartandó nép­gyűlés ügyében, a végre­hajtó bizottság szomba­ton délután 4 órakor a Csizmadia Ipartársulat tanácskozó termében értekezletet tart, melyre a vég­rehajtó­ bizottság tagjai ezúton hivatnak meg. M Miskolczi krónikák. Statisztika. Szörnyen szép tudomány, — kérem szépen — a statisztika. Sta­tisztikával mindent lehet csinálni, statisztika nélkül semmit. Vannak aztán — mint mindenütt és minden­ben a világon — dicséretes — bár ritka — kivételek. T. i. a mikor és a­hol statisztikával sem csinálnak semmit. Ezen dicséretes — bár ritka — kivételek közzé tartozik a m­i­s­­kolczi villamos vasút, a­mely nálunk az omnibusz közleke­dést tartja fenn. Egyidőben a helyi újságok erősen czikkeztek, hogy a villamos — ha már egyebet nem akar tenni — leg­alább tegye meg azt, hogy a nép­kertnél végződő csonka, törpe, holt vonalat hosszabítsa meg az Erzsébet kórházig. Akkor talán mégis fog akadni utas erre a vonalra is. A villamos tudomást­­szerzett a sűrű hírlapi czikkezésről és számos konferenczia után elhatározta, hogy tanulmány tárgyává fogja tenni a kérdést. A tanulmány első lépése természe­tesen— de lehetett e más ? — sta­tisztika készítése volt. A statisz­tika arról volt szükséges, hogy a népkert és az Erzsébet kór­ház között átlag hány ember szokott járni hétköznapon, valamint ünnep és vasárnapon. Mindenki be fogja látni, hogy ez az eljárás épp oly eredeti mint elmés. A villamos biztosra akart menni. A­mi biztos, az biztos. Nem akar­tak úgy járni, mint a Kaiser Fer­dinands Nordbahn alapítói. Ezek a derék, de naiv emberek ugyanis, néhai báró Rothschild Ná­­thánnal az élükön, deputáczióba men­tek el az akkor dicsőségesen ural­kodó császárhoz, — a dolog ugyanis Bécsben történt — és konczessziót kértek egy vasút építésére. A császár kegyesen fogadta a de­­putácziót és szólt ekképen : — Uraim, jó, jó. Én megadom a kívánt konczessziót, de figyelmezte­tem az urakat, hogy mikor Én Flo­­ridsdorfba kocsikázok, hát látom, hogy az omnibusz mindig üresen jár. Mindazonáltal a Nordbahn meg­épült és valahogyan csak existál. Nohát a helybeli villamos nem akart „blindre“ építeni, hanem meg­bízott egy szakembert, hogy álljon ki a Népkert és kórház közötti út­vonalra és olvassa meg, hogy hány ember jár ott hétköznapon, vasár- és ünnepnapon. A szakférfiú kiállott és olvasott. Arra ment történetesen egy kór­házi ápoló, a­ki megkérdezte a vil­lamos bizalmi szakférfiút, hogy mit csinál. Az elmondta. Erre az ápoló tovább adta a hírt a kórház fiatal alorvosainak, a­kik nagy fifikával kiadták a rendeletet, hogy minden épkézlábú ember tar­tozik sürgősen sétálni és a kórház­tól a népkertig és vissza­­sietni“. A bizalmi ember alig győzte ol­vasni az „élénk forgalmat“. A jelentését beterjesztette az igaz­gatósághoz, a­hol most — immár két rövid év óta — buzgón tanul­mányozzák a kérdést. Ez is statisztika. 14 Hát ez a krónika is statisztiká­ról szól. De ez már nem helyi ér­dekű, hanem nemzetközi sta­tisztikával foglalkozik . . . Azt tudja minden ember, — né­hai, jó Péchy Tamás óta, — hogy mi a külföldi nagyhatalmasságokkal barátságos jó viszonyban vagyunk, kivéve osztrák­ országot. Az nem kell. No már most, arról volt szó, hogy a nyaranta, a Balaton kávé­házban működni szokott orfeum­­b­a­n, a chansonettek és komikusok milyen nyelven adják elő dl­alaikat. A rendőrkapitány akként döntött hogy — tekintettel a külföldi hatal­masságokhoz való jó és az o­sztá­­kokkal való rossz viszonyunkra — lehet minden énekesnőnek és énekes­nek egy estén át énekelni : öt angol, öt franczia, öt olasz és csak két német dalt. A rendelet ellenőrzésével a min­denkori napos rendőrbiztos lett meg­bízva. Első napon Csóra bácsi volt az inspekc­iós. A derék, érdemes rend­őrbiztos kiváló hazafi és zéngzetes anyanyelvünkön kívül semmiféle ide­gen nyelvet nem beszél. Persze, ilyen nyelvbeli ismeretek mellett, kissé bajos volt pontosan ellenőrizni, hogy a “színpadon“ bil­legő, kurta viganós, festett arczú, rekettyés hangú chansonisla voltaké­­pen milyen nemzetbéli kifejezések­kel adja elő kottába szedett m­alacz­­kodásait. Hogy segít magán ilyen súlyos hely­zetben egy zseniális rendőrbiztos ? ! Igen könnyen. — Megkérdez vala­kit, a­ki tud taliánul, francziául meg angliusul. Ilyen nagytudású „valaki“ természetesen csak ujságíró lehet. Mivelhogy pedig az Orfeum szellős csarnokaiban mindig akad egy­­egy ujságíró, — a nyári fajtából, —, ahhoz fordult tehát a derék rend­őrbiztos felvilágosításért. Az illető ujságír­ó maga is a ma­gyar nyelven kívül nagyon keveset tudott a némethez, a többi idegen nyelvhez pedig semmit. De ez abszolúte nem volt baj. — Azért vállalkozott, hogy a biztosnak megadja a kívánt felvilágosításokat. Összeültek. A biztos előtt feküdt a szabályosan rovatolt „nemzetközi“ c­édula. Volt benne franczia, angol, olasz és német rovat. A chansonilla fent a színpadon Lerchenfeldi dialektusban regélt egy apró malaczról vagy ilyesmiről. Az ujságíró szól : — Franezia rovat. A biztos erre csinál egy rovást a franezia rubrikába. A chansonilla új nótába fog ; weanerisch duhlyézik. A biztos és újságíró összenéz és hangzik az utasítás : — Angol rovat. Majd harmadik piacnek előadja az előnyösen domborító „művésznő“ a közismert dalt, a­melynek re­­fvérje így szól : „Funikuli-Funikula.“ Az ellenőrző bizottság egyszerre mondja : —• Talián ! Rovás a talián rub­rikába. A német rubrika tiszta maradt. Egyetlen egy rovás sem került bele, noha majdnem minden nóta német volt. Ámde a fő a... statisztika. Hát ez is statisztika volt. A gyújtogató riporter.­ ­ Van az újságíró-káténak egy pontja: „Ha nincs hited, csinálj magad“. Minthogy egyébként kincses Mis­kolcz városa — fájdalom­ — szin­tén a leghítszegényebb városok közzé tartozik, az újságíró néha kénytelen maga gyártani az újdon­ságokat. Ilyenkor persze a hír szín­helyét valamelyik szomszéd városba, vagy faluba teszi át, aminek a meg­választása merőben az ő tetszésétől függ-Egy ujságiró kollegánk, aki mesz­­sze vidékről került Miskolczra s igy a helyi és környékbeli viszonyokkal nem igen volt tisztában, veszedelmes mennyiségben gyártotta ezeket a hí­reket, amelyeknek színhelyét nagy előszeretettel Görömbölyre tette. A hírek között meglehetős gyak­ran tűzesetek is szerepeltek, úgy hogy néhány hét alatt nem maradt ház Görömbölyön, amely legalább egyszer porrá ne égett volna. Ez azonban csöppet sem alterálta a leleményes riportert, aki vígan gyúj­togatta tovább Görömböly házait. Egy szép napon aztán következő levél érkezett a szerkesztőségbe: „Tisztelt Szerkesztő Úr! Figyelemmel kisérem b. lapja hír­rovatát és a leghatározottabban ál­lít­hatom, hogy b. lapja szerint leg­alább háromszor annyi ház égett már le Görömbölyön, mint amennyi tényleg létezik. Kérem, tehát mél­­tóztassék a gyújtogatásokkal felhagy­ni annál is inkább, ui­ert községünk­ben, amióta eszemet biz­om, még egyetlen egy ház sem égett le. Tisztelettel Dutka Gyula, aki, jegyző. Ettől fogva sohasem volt többé „Tűz Görömbölyön.“

Next