Miskolczi Napló, 1903. augusztus (3. évfolyam, 173-196. szám)
1903-08-01 / 173. szám
t addig? A bajok ma már olyan magas fokra hágtak, hogy gyors, mondhatnám pillanatnyi segítségre van szükség. Főképpen itt van a megvesztegetés szörnyű vádja. Nagy kár, hogy nem járult hozzá a képviselőház ahhoz az indítványhoz, amelyet Olay Lajos képviselő a ház szerdai emlékezetes ülésén tett és amelynek lényege ez volt: „Én kérem a 1. képviselőházat, hogy az a parlamenti bizottság rögtön üljön össze, pl. már az ülés után, az a parlamenti bizottság választassák meg azonnal, tartson éjjel is ülést, úgy, hogy holnapra vagy holnaputánra ez a dolog tisztáztassék, mert nem szabad, hogy ez a nemzet és annak képviselete úgy álljon a külföld és az egész világ előtt, hogy itt egyes képviselőket pénzért meg lehet venni.“ Ezt kellett volna tenni és nem megengedni, hogy napok múljanak el ebben a szörnyűséges bizonytalanságban. Valósággal időt adtak a szabadon terjengő gyanúsítás tobzódásának. Most már kipattant a nagy titok. Magától. Egyszerűen a tények kényszerítő hatalma folytán. Gróf Szapáry Pál, a fiumei kormányzó volt a vesztegető. Azaz, hogy ő volt Dienes Márton közvetlen megbízója. A kérdés azonban ezzel még távolról sincs elintézve. Ellenkező egy megbízója. Mert azt lehetetlen feltételezni, hogy gróf Szapáry privát ambíczióból, a „saját szakaidra“ kezdjen egy ilyen akcziót. A kormány szolgálatkész csatlósai, örökös hívei, imádói, akik előtt a hatalom az egyetlen istenség, akik fölfelé mindig szolgák, lefelé mindig zsarnokok, azonnal, mihelyt Papp Zoltán bejelentette a megvesztegetést, rekedtre ordítozták magukat, hogy az egész vesztegetési história az ellenzék mesterkedése arra a czélra, hogy a kormánynak zavart okozzon. Hát, hogy tetszik most a dolog? Talán gróf Szápáry László volt fiumei kormányzó urat az ellenzék kérte fel vagy bírta rá, hogy küldjön pénzt Dienes úrral Papp Zoltánnak és Singer Arthur úrral L o v á s z y Mártonnak? Gróf Szápáry László a legbensőbb barátságban — nem az ellenzéki férfiakkal, hanem a jelenlegi kormányelnökkel áll. Ez tény és ezt most beszámítják erősen. Azt mondja ma egyik lap, amely pedig — talán mint egyet- len az egész sajtóban — híve és támogatója a kormányelnöknek : „Súlyosan és végzetesen esik a latba, hogy Szapáry László gróf benső barátságban élt Khuen-Héderváry gróffal. Lesz-e módjában, lesz-e ereje hozzá a miniszterelnöknek ez ügyben úgy viselkedni, hogy a gyanút, mintha Szapáry László gróf végzetes megtévelyedéséről tudott volna, amely gyanúval nyilván a legszilajabb erővel fogják meglövöldözni, lefegyverezni tudja. Ettől függ, azt gondoljuk, az ő sorsa.“ így ír az a lap, amely híve a kormányelnöknek. A hangulatot pedig jellemzi Kossuth Ferencz mai felszólalása a parlamentben. Kossuth Ferencz — aki falusi magányából sietett a fővárosba — ma felszólította gróf Khuent, hogy kövesse barátját, gróf Szapáry Lászlót és mondjon le. A mai ülésben megalakították egyébként a parlamenti vizsgálóbizottságot is és amig az ülésezni fog, addig a parlament nem tart ülést. Végső határidőül a bizottság működésére azonban augusztus 10-ét jelölték meg. Mi azt hisszük, hogy most már akár ne is ülésezzen az a bizottság. Az első napon még lett volna értelme. De ma már azt a méreganyagot, amelyet az a két nap belevitt a közéletbe, onnan semmiféle bizottság eltávolítani nem fogja. . . . Szomorú napok! A kérdés most az, hogy ki volt gróf Szapáry László amelyet ő — ő maga! — préselt össze. Egy levélkém is volt tőle, amelyben a helyesírásnak imádnivaló megvetésével kérte tőlem kölcsön a virágregéket. „Kedves Laczil Tompa virágregéit kérem hülgye el ezen cselédes üdvözlettel — Ilona“. Az apám forgópisztolyát vittem el és két levelet tettem a zsebembe. Az egyikben arra kértem az édesanyámat, hogy azokkal az ereklyékkel együtt temessenek el, a másikban pedig lapidárisan ennyit írtam csak: „Ilona! Én a maga halottja vagyok.“ A szabadkai országút felé tartottam Mélítkusan szitám magamba a mi falunk porát, amelynél jobbszó por nem terem sehol és még egyszer módom nyílott hallani a mi tornyunk harangjának a kongását. Nincs a világon több ilyen szép harangszó. A kálvárián töpörödött anyóka térdelt, az utolsó ember, akivel találkoztam. Egy szempillantásra tétováztam, ne boruljak-e én is oda a kereszt elé? Én érettem nem szenvedett a Megváltó, nekem magamnak kellett a keresztet viselnem, sietve osontam tovább. A dűlőúton elkanyarodtam a Gát felé. Leültem a szélére és magam mellé helyeztem a pisztolt. Körülnéztem, sehol senki, hála Istennek. A partról egy pár béka czuppant a vizbe, amelyet fenékig láthatni. Egy Czibor úszkált benne és néhány piócra. A nád közül kihallatszott a vizek muzsikája s a hanyatló nap Világában czikezakra tánczoltak a szúnyogok és fényeshátu legyek. Elméláztam. Az életem eseményei sorra megújultak bennem s igazán szégyelleni való, hogy a halál révpartján nem jutott eszembe, milyen vigasztalan gyászt boritok azokra, akiknek én vagyok a legdrágább kincse. Nem az apám, nem az édesanyám körül jártak a gondolataim, az ő képével volt tele a szivem, amely hallhatóan dobogott a semmivététel kapuja előtt. A hunyó nap vörös tányérjára tekintettem — és egy szempillantás alatt esztendőkre valót okosodtam. Hát ugyan miért? Minden a régiben fog maradni. A békák, a csibor, a pióczák tovább folytatják az uszkálásukat, a nádas susogni fog, a szúnyogok tovább zenélnek s a fényeshátu legyek zümmögni fognak, mint most. Semmi, semmi sem fog a világban megváltozni. Ő is elutazik az esti vonattal és minden, de minden egyfélekép folyik tovább, akármi lesz én velem, éppen csak én nem leszek többé, igazán nem érdemes meghalnom. Végig futott rajtam a hideg s hirtelen talpra ugrottam. Végképp magamhoz tértem. Elszégyenülve emeltem fel a pisztolyt és ráfogtam a nádasra. A sárkánya csettent, de a pisztoly nem sült el. Mind a hat töltés ki volt lőve, csak az üres, rozsdás hüvelyek maradtak benne. Elmosolyodtam: lám, az Isten is azt akarta, hogy így történjék . . . Másnap reggel pedig, mikor a Zsuzsi a szobám ablaka alatt a czipőkkel vesződött, hallom, hogy a kisbérest odahívta eszmecserézni az állapotjukon. — Hol a pokolban kujtoroghatott az ura? Nézd, hogy besározta a czipőst! Mindezek pedig annálfogva jutottak most, tizenhét esztendő múltán eszembe, hogy tegnapelőtt Szegeden jártam és meglátogattam Ilonkáékat. A maradék időmet nem tudtam másként agyonütni. Ott fogott ebédre és nagyon sajnálta, hogy az ura „el van utazva“. A stilisztika még most is gyönge oldala, egyebekben azonban szépen meggyarapodott. Tokát is eresztett, alig mertem ráismerni. A gyerekek szörnyen neveletlenkedtek, az ebéd éppenséggel nem volt valami sikerükt. Kedveskedett ngy, toldásul — azt mondotta, hogy sajátkezűleg — hevenyészett káposztás koczkát, de azzal is ki lehetne engem éheztetni Európából. Már csak nagyon jól történt az tizenhét évnek előtte úgy, ahogy történt. Révész Ernő. &MSKOLCZI NAPLÓ Miskolcz, 1908. augusztus 1. A „Miskolczi Napló“ szerkesztőségének telefonja : 62. NAPI HÍREK. A Rácz Pali hegedűjén... A Rácz Pali hegedűjén busán szól a nóta, Olyan régen hallgatom egy pesti fogadóba. Muzsikaszó, hegedűszó, kiárad az éjbe .Te vagy, te vagy, barna kis lány, szemem és lelkem fénye !* Árva szivem feldobog a bus hegedűszóra, Eszembe jut a sok eltűnt édes, boldog óra; Ezt hozattam ablakánál csak egynéhány éve: .Te vagy, te vagy, barna kis lány, szemem és lelkem fénye!“ Simon János- Vöröskeresztes ápolónők a közkórházban. A »Borsodvármegyei Erzsébet Közkórház“ bizottsága, az igazgató indítványára már hónapokkal ezelőtt elhatározta, hogy amennyiben az lehetséges lesz, a kórházi betegek ápolását vöröskeresztes nénikre bízza. A vöröskereszt egylet igazgatósága az egyletben uralkodó nagy ápolóhiány daczára is — kórházunk iránt való kiváló készségből — már most hat egyesületi ápolón őt bocsájtott kedvező feltételek mellett kórházunk rendelkezésére, kik Budai Emilia intézőnéyi vezetése alatt már meg is kezdték áldásos működésüket. Egyelőre csak a kórház sebészeti osztálya volt vöröskeresztes nénikkel ellátható, de néhány múlva már a kórház többi osztályán is ők fogják az ápolói szolgálatot teljesíteni, amikor az egylet központi igazgatósága még ki re acz ápolónőt küld Miskolczra. Kiváló örömünkre szolgál, hogy vármegyénk legnagyobb emberbaráti intézménye ismét egy jelentőségteljes lépést tett azon az úton, melyen haladva szenvedő embertársaink ezreinek tesz nagy szolgálatot. Az új ápolószemélyzet — mint értesülünk — már rövid idő alatt is kivívta magának az orvosi kar teljes elismerését s a gondjaikra bízott betegek háláját. A betegek ápolásában való kiváló jártasságuk, tanulságuk, tisztaság- és rendszeretetük, gyöngéd bánásmódjuk és lelkiismeretességük üdvös hatása már is megnyilvánult. A „Vöröskereszt“ nem új jelvény Miskolczon. A vöröskereszt miskolczi fiókegylete már a nyolcvanas években alakult meg városunkban, s néhai Szathmáry Királyi Pálné elnöknőnek és városunk polgársága részéről köztiszteletben részesülő Pataky Sándor elnöknek elévülhetetlen fáradozásaik folytán szépen virágzott is. Eléggé szomorú, hogy a közönség érdeklődésének hiánya ezt a magasztos czélú egyesületet is tespedésbe juttatta, de reméljük, hogy a fiókegylet érdemdús elnökének abból az alkalomból, hogy a nagyközönség a vörös kereszt egylet sok irányban áldást hoz, működését részben közvetlenül is fogja észlelhetni, sikerülni fog polgártársaink szívét újra e szép eszme