Miskolczi Napló, 1903. augusztus (3. évfolyam, 173-196. szám)

1903-08-01 / 173. szám

t addig? A bajok ma már olyan magas fokra hágtak, hogy gyors, mondhatnám pillanatnyi segít­ségre van szükség. Főképpen itt van a megveszte­getés szörnyű vádja. Nagy kár, hogy nem járult hozzá a képviselőház ahhoz az indítványhoz, amelyet Olay La­jos képviselő a ház szerdai em­lékezetes ülésén tett és amely­nek lényege ez volt: „Én kérem a 1. képviselőházat, hogy az a parlamenti bizottság rög­tön üljön össze, pl. már az ülés után, az a parlamenti bizottság választassák meg azonnal, tart­son éjjel is ülést, úgy, hogy hol­napra vagy holnaputánra ez a do­log tisztáztassék, mert nem sza­bad, hogy ez a nemzet és annak képviselete úgy álljon a külföld és az egész világ előtt, hogy itt egyes képviselőket pénzért meg lehet venni.“ Ezt kellett volna tenni és nem megengedni, hogy napok múl­janak el ebben a szörnyűséges bizonytalanságban. Valósággal időt adtak a szabadon terjengő gyanúsítás tobzódásának. Most már kipattant a nagy titok. Magától. Egyszerűen a té­nyek kényszerítő hatalma folytán. Gróf Szapáry Pál, a fiu­mei kormányzó volt a veszte­gető. Azaz, hogy ő volt D­i­e­­n­e­s Márton közvetlen megbí­zója. A kérdés azonban ezzel még távolról sincs elintézve. El­lenkező egy megbízója. Mert azt lehe­tetlen feltételezni, hogy gróf S­z­a­p­á­r­y privát am­bíczióból, a „saját szakaidra“ kezdjen egy ilyen akcziót. A kormány szolgálatkész csat­lósai, örökös hívei, imádói, akik előtt a hatalom az egyetlen is­tenség, akik fölfelé mindig szol­gák, lefelé mindig zsarnokok, azonnal, mihelyt P­a­p­p Zoltán bejelentette a megvesztegetést, rekedtre ordítozták magukat, hogy az egész vesztegetési his­tória az ellenzék mesterkedése arra a czélra, hogy a kormány­nak zavart okozzon. Hát, hogy tetszik most a dolog? Talán gróf S­z­á­p­á­r­y László volt fiumei kormányzó urat az ellenzék kérte fel vagy bírta rá, hogy küldjön pénzt Dienes úrral P­a­p­p Zoltánnak és Singer Arthur úrral L o v á s z y Már­tonnak? Gróf Szápáry László a leg­bensőbb barátságban — nem az ellenzéki férfiakkal, hanem a jelenlegi kormányelnök­­k­e­l áll. Ez tény és ezt most beszámítják erősen. Azt mondja ma egyik lap, a­mely pedig — talán mint egyet-­ len az egész sajtóban — híve és támogatója a kormányelnök­nek : „Súlyosan és végzetesen esik a latba, hogy Szapáry László gróf benső barátságban élt Khuen-Hé­­derváry gróffal. Lesz-e módjában, lesz-e ereje hozzá a miniszterelnök­nek ez ügyben úgy viselkedni, hogy a gyanút, mintha Szapáry László gróf végzetes megtévelyedéséről tu­dott volna, amely gyanúval nyilván a legszilajabb erővel fogják meglö­völdözni, lefegyverezni tudja. Ettől függ, azt gondoljuk, az ő sorsa.“ így ír az a lap, a­mely híve a kormányelnöknek. A hangulatot pedig jellemzi Kossuth Ferencz mai fel­szólalása a parlament­ben. Kossuth Ferencz — aki falusi magányából sietett a fő­városba — ma felszólította gróf K­h­u­e­n­t, hogy kövesse barát­ját, gróf Szapáry Lászlót és mondjon le. A mai ülésben megalakították egyébként a parlamenti vizsgáló­­bizottságot is és amig az ülé­sezni fog, addig a parlament nem tart ülést. Végső határidőül a bizottság mű­ködésére azonban augusztus 10-ét jelölték meg. Mi azt hisszük, hogy most már akár ne is ülésezzen az a bizottság. Az első napon még lett volna értelme. De ma már azt a méreganyagot, amelyet az a két nap belevitt a közéletbe, onnan semmiféle bizottság eltá­volítani nem fogja. . . . Szomorú napok! A kérdés most az, hogy k­i volt gróf Szapáry László amelyet ő — ő maga! — préselt össze. Egy levélkém is volt tőle, amelyben a helyesírásnak imádnivaló megvetésével kérte tőlem kölcsön a virágregéket. „Kedves Laczil Tompa virágregéit kérem hülgye el ezen cselédes üdvözlettel — Ilona“. Az apám forgópisztolyát vittem el és két levelet tettem a zsebembe. Az egyikben arra kértem az édes­anyámat, hogy azokkal az ereklyék­kel együtt temessenek el, a másik­ban pedig lapidárisan ennyit írtam cs­ak: „Ilona! Én a maga halottja vagyok.“ A szabadkai országút felé tartot­tam Mélítkusan szitám magamba a mi falunk porát, amelynél jobbszó por nem terem sehol és még egyszer módom nyílott hallani a mi tornyunk harangjának a kongását. Nincs a vi­lágon több ilyen szép harangszó. A kálvárián töpörödött anyóka térdelt, az utolsó ember, akivel ta­lálkoztam. Egy szempillantásra této­váztam, ne boruljak-e én is oda a kereszt elé? Én érettem nem szen­vedett a Megváltó, nekem magam­nak kellett a keresztet viselnem, sietve osontam tovább. A dűlőúton elkanyarodtam a Gát felé. Leültem a szélére és magam mellé helyeztem a pisztolt. Körül­néztem, sehol senki, hála Istennek. A partról egy pár béka czuppant a vizbe, amelyet fenékig láthatni. Egy Czibor úszkált benne és néhány piócra. A nád közül kihallatszott a vizek muzsikája s a hanyatló nap Világában czik­ezakra tánczoltak a szúnyogok és fényeshátu legyek. Elméláztam. Az életem eseményei sorra megújultak bennem s igazán szégyelleni való, hogy a halál rév­partján nem jutott eszembe, milyen vigasztalan gyászt boritok azokra, akiknek én vagyok a legdrágább kincse. Nem az apám, nem az édes­anyám körül jártak a gondolataim, az ő képével volt tele a szivem, a­mely hallhatóan dobogott a semmi­­vététel kapuja előtt. A hunyó nap vörös tányérjára te­kintettem — és egy szempillantás alatt esztendőkre valót okosodtam. Hát ugyan miért? Minden a régi­ben fog maradni. A békák, a csibor, a pióczák tovább folytatják az uszkálásukat, a nádas susogni fog, a szúnyogok tovább zenélnek s a fényeshátu legyek zümmögni fognak, mint most. Semmi, semmi sem fog a világban megváltozni. Ő is elutazik az esti vonattal és minden, de minden egy­félekép folyik tovább, akármi lesz én velem, éppen csak én nem leszek többé, igazán nem érdemes meghal­nom. Végig futott rajtam a hideg s hir­telen talpra ugrottam. Végképp magamhoz tértem. El­­szégyenülve emeltem fel a pisztolyt és ráfogtam a nádasra. A sárkánya csettent, de a pisztoly nem sült el. Mind a hat töltés ki volt lőve, csak az üres, rozsdás hüvelyek ma­radtak benne. Elmosolyodtam: lám, az Isten is azt akarta, hogy így történjék . . . Másnap reggel pedig, mikor a Zsuzsi a szobám ablaka alatt a czi­­pőkkel vesződött, hallom, hogy a kisbérest odahívta eszmecserézni az állapotjukon. — Hol a pokolban kujtoroghatott az ura? Nézd, hogy besározta a czipőst! Mindezek pedig annálfogva jutot­tak most, tizenhét esztendő múltán eszembe, hogy tegnapelőtt Szegeden jártam és meglátogattam Ilonkáékat. A maradék­ időmet nem tudtam más­ként agyonütni. Ott fogott ebédre és nagyon sajnálta, hogy az ura „el van utazva“. A stilisztika még most is gyönge oldala, egyebekben azon­ban szépen meggyarapodott. Tokát is eresztett, alig mertem ráismerni. A gyerekek szörnyen neveletlen­­kedtek, az ebéd éppenséggel nem volt valami sikerükt. Kedveskedett ng­y, toldásul — azt mondotta, hogy sajátkezűleg — hevenyészett káposztás koczkát, de azzal is ki lehetne engem éheztetni Európából. Már csak nagyon jól történt az tizenhét évnek előtte úgy, ahogy történt. Révész Ernő. &MSKOLCZI NAPLÓ Miskolcz, 1908. augusztus 1. A „Miskolczi Napló“ szerkesz­tőségének telefonja : 62. NAPI HÍREK. A Rácz Pali hegedűjén... A Rácz Pali hegedűjén busán szól a nóta, Olyan régen hallgatom egy pesti fogadóba. Muzsikaszó, hegedűszó, kiárad az éjbe­­ .Te vagy, te vagy, barna kis lány, szemem és lelkem fénye !* Árva szivem feldobog a bus hegedűszóra, Eszembe jut a sok eltűnt édes, boldog óra; Ezt hozattam ablakánál csak egynéhány éve: .Te vagy, te vagy, barna kis lány, szemem és lelkem fénye!“ Simon János- Vörös­keresztes ápoló­nők a közkórházban. A »Borsodvármegyei Erzsébet Köz­kórház“ bizottsága, az igazgató in­dítványára már hónapokkal ezelőtt elhatározta, hogy a­mennyiben az lehetséges lesz, a kórházi betegek ápolását vörös­keresztes né­nikre bízza. A vöröskereszt egylet igazgató­sága az egyletben uralkodó nagy ápolóhiány daczára is — kórházunk iránt való kiváló készségből — már most hat egyesületi ápoló­­n ő­t bocsájtott kedvező feltételek mellett kórházunk rendelkezésére, kik Budai Emilia intézőnéyi veze­tése alatt már meg is kezdték áldá­sos működésüket. Egyelőre csak a kórház sebészeti osztálya volt vörös­keresztes nén­i­k­­k­e­l ellátható, de néhány múlva már a kórház többi osztályán is ők fog­ják az ápolói szolgálatot teljesíteni, amikor az egylet központi igazgató­sága még k­i r­e a­c­z ápolónőt küld Miskolczra. Kiváló örömünkre szolgál, hogy vármegyénk legnagyobb emberbaráti intézménye ismét egy jelentőségtel­jes lépést tett azon az úton, melyen haladva szenvedő embertársaink ez­­rein­ek tesz nagy szolgálatot. Az új ápolószemélyzet — mint értesülünk — már rövid idő alatt is kivívta magának az orvosi kar teljes elismerését s a gondjaikra bí­zott betegek háláját. A betegek ápo­lásában való kiváló jártasságuk, ta­nulságuk, tisztaság- és rendszere­­tetük, gyöngéd bánásmódjuk és lelki­ismeretességük üdvös hatása már is megnyilvánult. A „Vöröskereszt“ nem új jelvény Miskolczon. A vörös­kereszt miskolczi fiók­­egylete már a nyolc­vanas években alakult meg városunkban, s néhai Szathmáry Királyi Pálné el­­nöknőnek és városunk polgársága részéről köztiszteletben részesülő P­a­t­a­k­y Sándor elnöknek elévül­­hetetlen fáradozásaik folytán szépen virágzott is. Eléggé szomorú, hogy a közönség érdeklődésének hiánya ezt a magasztos czélú egyesületet is tespedésbe juttatta, de reméljük, hogy a fiókegylet érdemdús elnöké­nek abból az alkalomból, hogy a nagyközönség a vörös­ kereszt egylet sok irányban áldást hoz, működését részben közvetlenül is fogja észlelhetni, sikerülni fog pol­gártársaink szívét újra e szép eszme

Next