Miskolczi Napló, 1909. november (9. évfolyam, 250-273. szám)

1909-11-03 / 250. szám

­ Szomorú ünnepe volt tegnap a te­metőnek­­ Koszorúkat vittek ki a csöndes hazába, hol gazdagok és szegények, hatalmasok és nyomorul­tak, boldogok és szerencsétlenek, dicsők és gyarlók hamvai egymás mellett porladóznak, büszke márvány, törpe kis kereszt, vagy jeltelen han­tok alatt. A kegyelet oly régi, mint az em­beri szív. A világ minden évben megmutatja egyszer, hogy nem feledékeny s a holtak csöndes honát zajjal tölti meg, egyszerű hantjaikat földisziti égő lámpákkal és koszorúkkal . . . Fogatok robognak, gyalog nép siet ki a sírok felé s minden kézben egy repkény koszoru, örökzöld füzér, egy viaszgyertya imakönyv s hány szem­ben köny­v... Mindenszentek estéjén a múlandó­ság egész hatalma kapja meg lel­künket. Elgondoljuk, hogy azok, kik most itt némán nyugosznak, évek előtt szintén igy jöttek ki, s azok, kik most itt tolongnak, nem­sokára mind itt fognak nyugodni s poraik felett majd egy más nem­zedék jár. Az, aki irigyelt s az, akit irigyeltek, a szépség hóditó bája, ki mint hajnali rózsabimbó nyílt, kinek keblén mint harmatcsepp ra­gyogott a kellem és ártatlanság, ki mint a virág illatával elhódított ; a nyomorék szánalomraméltósága, a gazdagság suhogó selyme és a szegénység tépett rongya, a dicső­ség felkentje és a köznapi élet el­veszett ismeretlenje, mind ide jut­nak egymás mellé. Az örök kéz összekeveri hamvaikat a halálban... Ha összeszednénk a csontokat, melyeket az enyészet angyala ott hagyott, megdöbbenne szivünk. Nem tudnánk megkülönböztetni, melyik a hatalmasnak, melyik a szegénynek, melyik a bölcsnek, melyik a bolond­nak, jótevőnek, tolvajnak keze. E szemgödrökből lövettek ki hajdan a gyű­lölség iszonyú lángjai s e szem­gödrökben ragyogott egykor a bódító pillantások bajló tüze ... A sír az egyenlőség, nyugalom, csend, béke országa. Bár az önzés, fényűzés és ravasz kétszínűség már ide is belopódzott. Hull a könyök árja, de kevés az igazi gyöngy. Az a gyermek, ki kopott ruhában, utolsó fillérén vett gyertyája mellett zokog, keblet resz­kető, szivet rázó hangokat, nem színlelhet hamis fájdalmat anyja sírján ... Ott a temető szélén egy kis halmon fekete gyászruhában egy nő borul a hantokra s mig ott zokog soká-soká, nem érezve hideget, nem hallva senkit, semmit, két árva gyer­meke ártatlanul ébresztgeti s ke­nyérért kiáltoznak. Arra megy egy tisztes öreg úr s pénzt csúsztat a leányka kötényébe s eltűnik a tö­megben ... Mi élteti itt a sziveket? A szánalom és szenvedés. Siratják a nagyot, a nemes jellemet, kit a legnyomorultabb tettekkel gyanusi­tottak s halála után látták csak be ártatlanságát s most fájlalják elvesz­­tét, megkoszorúzzák. Késő mél­tánylás ! Lassanként elsötétül a temető .. . Elhallgat minden a nyugalom honá­ban ... A szomorú ffiz ága ide-oda hajlik s bánatosan integet . . Csend, nyugalom béke! K. n. * A halottak emlékezetének napját kegyelettel ünnepelték meg Miskol­czon. Tegnap, már a reggeli órák­ban megkezdődött a népvándorlás a temetők felé, ahol a sírokat koszorúkkal és mécsekkel ékesítet­ték fel. Estére tündéri fény áradlt a temetőkre és a sírok fölött kigyulladt lángok fénye pirosra festette az ég­boltot. Rengeteg nép volt este a temetőkben, ahol megható módon, igaz kegyelettel áldoztak az elhunyt szeretteik emlékének az emberek. Több egyesület és társaskör koszorú­val díszítette fel régi, elhunyt veze­tői sírját. A miskolczi könyvnyom­dászok mint minden évben, ez idén is, testületileg vonultak ki az ág. ev. temetőbe, ahol megkoszorúzták három halottjuk sírját. — Esküvő. Csató Lajos budapesti gépészmérnök f. hó 7-én déli fél 1 órakor tartja esküvőjét a Kazinczy­­utcai templomban Spiegel Margitka úrleánnyal. — Eljegyzés Dr. Róth Vilmos orvos eljegyezte Ziner Etelkát, Ziner Arnold leányát Tokajból. — A magyar orvosok és termé­szetvizsgálók vándorgyűlése Miskol­cZon. A magyar orvosok­ és természet­­vizsgálók XXXV. vándorgyűlésüket gróf Andrássy Gyula elnöklésével 1910. aug. 21—24 én Miskolczon fogják megtartani.­­ A vándor­gyűlés tisztikarát most választották meg. Elnök lett Gróf Andrássy Gyula, alelnök, Görgey László államvasuti üzletvezető, Kubik Béla Borsodvár­­megye főispánja, dr. Réczey Imre egyetemi tanár, Szentpáli István Miskolcz város polgármestere, Tar­­nay Gyula Borsod vármegye alispánja és báró Vay Elemér; titkárok: Buday József tanár, Gálffy Ignác kereske­delmi iskolai igazgató, dr. Katona József tiszti főorvos, dr. Kölner Ká­roly kórházi igazgató, Nagy Ferenc városi főjegyző, dr. Sidlauer Ármin és dr. Szabó Ármin városi tiszti fő­orvos. A vándorgyűlések központi választmányának elnökévé az elhunyt Chyzer Kornél helyett dr. Entz Géza egyetemi tanár, eddigi alelnököt al­­elnökké pedig dr. Tóth Lajos mi­niszteri tanácsost választották meg. A központi választmány titkárai let­tek Biró Lajos és Kerekes Pál köz­egészségügyi felügyelő, pénztárossá dr. Kaiser Károlyt, könyvtárnoknak dr. Verebélyi Lászlót választották meg. Kovács Józsefről Ruffy Pál fog emlékelőadást tartani, Chyzer Kornélról pedig Biró Lajos múzeumi őr mond emlékbeszédet. — A honvédség eskütétele. Nagy katonai pompával és ünnepélyes fénynyel ment végbe f. hó 1-én, dél­előtt fél 10 órakor a helybeli József laktanyában a bevonult rendes- és póttartalékos újonc honvédek eskü­tétele. Miután a legénység előzőleg a saját hitfelekezeti templomaikban istentiszteleten vett részt, a laktanya udvarán századonként felállítva. Vá­rad­y Géza őrnagy, zászlóaljparancs­­nok lelkes szavakkal mutatta be az újoncoknak a zászlóalj vihartépte zászlaját, amelyhez őket az eskü szentsége kötni fogja. Majd az ezred­­segédtiszt olvasta föl az eskü szöve­gét, melyet messzire elható hangon mondott utána a több száz főre menő újonc legénység. Ennek végeztével Rétay Kálmán plébános, a honvéd­ség lelkésze tartott magas szárnya­lása, hazafias érzéstől áthatott intő és buzdító beszédet, mely mély hatást gyakorolt az összes jelenvoltakra. „ A ti hivatástok — mondotta többek közt — megvédeni azt a földet, melyen apáink vére folyt, melyen a szabadság zászlóját hordozzák s a nagy Hunyady karjai a rabigát összetörték ; de kötelességtek egyút­tal megvédeni Magyarország terüle­tének sérthetetlenségét, a haza alkot­mányát, függetlenségét és szabadsá­gát is. Majd az eskü szentségére és az eskü­szegés gyalázatára figyelmez­tetve, intette a honvédséget, ne fe­ledjék soha, hogy ez a magyar föld, amelyért annyi nemes szív vérezett, dicsőbb minden más földnél és a magyar kenyér jobb minden más kenyérnél. Azért ragaszkodjanak e földhöz és kenyeréhez s legyenek hivek zászlójukhoz, melynek becsü­lete még akkor is tisztán maradjon, ha annak golyótépett rongyai az utolsó elesett honvéd holttestére hull­nának.* A nagyhatású beszéd után Lengyel János ezredes feltüzte Bür­ger Lajos alezredes mellére a szol­gálati érdemkeresztet, amelyet hon­védségünk tisztikarának ezen jeles tagja most nyert ő Felségétől kitűnő szolgálata érdemeinek elismeréséül. A kitüntetett tiszt előtt a honvédség diszmenetben elvonult s ezzel befeje­zést nyert a laktanyai ünnepség. Délben az előléptetettek tiszteletére a tiszti étkezdében díszebéd volt. A toasztok sorát Lengyel János ezre­des, ezredparancsnok kezdette meg, aki előbb a kitüntetésben részesült tisztekre, majd az egyház kép­viselőjére, Rótay Kálmán plébánosra mondott szellemes pohárköszöntőt. Rétay Kálmán plébános a honvéd tisztikart, Bürger Lajos alezredes és Várady Géza zászlóaljparancsnok az ezred köztiszteletben és szeretés­ben álló parancsnokát, Lengyel János ezredest éltették . Halálozás. Részvéttel vettük a hírt, hogy Molnár Sándor folyó hó 31-én, reggel 3 órakor, életének 55-ik én boldog házasságának 7 ik évében szivszélhüdés következtében meghalt. Az elhunyt régebben a városnál volt mint adótiszt alkalma­zásban. Temetése folyó évi novem­ber hó 2 án délután fél 8 órakor ment végbe az ág. ev. egyház szer­tartásai szerint Batthyányi­ utca 7. szám alatti gyászházból a mind­szenti ág. ev. sirkertbe. — Ápolónői tanfolyam Miskolcson. A magyar szent korona országai vöröskereszt egyletének miskolczi­­városi választmánya által a borsod, nemrégiben ügyvédi vizsgájára tett célzást és válást emlegetett, az asz­­szony olyan ecálát rendezett, hogy Farkas jobbnak látta egy pár csók­kal­­megnyugtatni. Egyszerű szakí­tásról szó se lehetett. Az asszony képes lett volna bárminő botrányra, amit pedig Farkasnak éppen most érdekében állott kerülni. — A dolognak mindenáron véget kell vetni, — mondotta Farkas ma­gában és elkeseredetten járkált fel­­alá a szobában. Hidegvér, hidegvér, nyugtatta meg önmagát, majd csak eszünkbe jut valami. Ezzel lefeküdt a pamlagra és gondolkozni kezdett. Minthogy pedig Farkas nem volt buta ember, sőt jogászkörökben igen tehetséges ügyédjelöltnek tartották, két óra múlva felkelt a pamlagról, vette a kalapját és megnyugodva ment el hazulról. Másnap délután pontosan három órakor betoppant az asszony. Leve­tette a kalapját, a­­kabátját és nya­kába borult a fiatal­embernek. Az szótalanul, szinte elszontyolodva fo­gadta a­­csókokat és elfeledte viszo­nozni. Az asszonynak feltűnt a fiatal­ember rosszkedve és ijedten kérdezte: — Lajos, mi baja van magának ? — Semmi, igazán semmi, — szólt lehangoltan Farkas. — Lajos, engem nem ámit el. Most azonnal vallja meg, mi gyötri ? — Félek, Margit, félek, nevetett zavartan Farkas. — Maga fél ? Ugyan mitől ? — kérdó az asszony meglepődve. — Ki fog nevetni Margit? Én a maga férjétől félek. — A férjemtől? — csodálkozott az asszony, — hiszen nem is ismeri ! Farkas maga tréfál ! — Nem tréfálok, Margit. Én is­merem a férjét. Éppen tegnap ismer­kedtem meg vele. Mikor bemutattak neki, olyan gyanús, kutató pillantás­sal mért végig, hogy azt hittem, „mindent tud”. Aztán tudja, milyen babonás vagyok. Az éjjel nagyon rossz álmom volt. Azt álmodtam, hogy a férje rajtunk tört és mind­kettőnket megöli. — Bolond! — nevetett az asszony. A férjem nem sejt semmit. De még ha úgy is volna, ahogy maga mondja, akkor se volna oka a félelemre. Hiszen maga bátor, erős ember, szembeszállna vele. És rajongással teli pillantást vetett a fiatalemberre. — Téved, Margit, válaszolt Far­kas. Én nem szállanék szembe vele. Tudja, mit tennék? Ed habozás nél­kül kiugranék az ablakon. Minthogy Farkas szobája a föld­szinten volt, ez a kijelentése nem foglalt semminemű veszedelmet ma­gában.­­ Az asszony nevetett. — És engem véletlenül kiszolgál­tatna az uram dühének ? — kérdezte , mosolyogva.­­ — Az ura magát szereti. Imádja. Magát nem bántaná. Egyedül az én bőröm forog veszélyben. Az asszony egyre nevetett. — Jó, jó Lajos, csak tréfáljon. Úgyse hiszek egy szót Be magának. De hát én nem azért jöttem, hogy az uramról beszéljek magával. Nem gondolja ? — De igen, —­ felelte Farkas és megölelte az asszonyt. Ebben a pillanatban megszólalt az előszoba psengetyűje. Farkas sápadtan emelkedett fel. — A férje­­ . . . dadogta és re­megett a hangja. Látja, hogy nem­­ csalt az előérzetem. Az asszonyt is megszállta az­ ijedelem. Bak­M az őszi altimitok­ ! U. m.: férfi-, női- és gyermekcipők óriási választékban ! Kobrák Cipőgyár Vácz egyedüli lerakata Ifj. Klein Testvérek fióküzletében Miskolczon Telefon 209. Magay cukrászdája mellett Telefon 209. Magyar gyártmány ! Talpba vásott szabott árak. Túlfizetés kizárva MISKOLCZI NAPLÓ Miskolcz, 1909. november 3.

Next