Szabadság, 1898 (7. évfolyam, 1-105. szám)

1898-01-01 / 1. szám

1898. január 1. szabadság — habár kissé álmos kezd lenni a halk akkordok hatása alatt — bámulja tovább a hullámzó fürtöket s egyszerre csak előre hajlik, egészen a Juliska rózsapiros arczáig, belenéz tüzes, mély szemeibe s aztán — czupp! . . . Mindez egy pillanat alatt. Juliska abba­hagyja a játékot s nem tudja, sírjon-e vagy nevessen ? De már ekkor a Jancsi ott áll az ablak nehéz függönyei mögött s csak bámul, s most már nem a szőke fürtökre, hanem kifelé a zivataros időre s nézi, a mint a hó kavarogva hull alá. Juliska bosszankodva csapja be a zongora tetejét és sírva hajtja rá fejét annak szélére. Jancsi nem szól, csak vár, — vár tovább ... Néha-néha lopva tekint a kis szőke angyalra, de azért nem szó! Szóljon ő! Juliska abba hagyja a sírást s fenyegető mozdulatot tesz, mintha elégtételt akarna venni a Jancsi merészségéért. — Maga vakmerő! — ? . . . — Maga majom! — ? . . . — Maga . . . maga izé! . . . Mondana még más egyebet is, de nem talál kellő szavakat a megtorlásra. Jancsi pedig nem szól, csak hallgat tovább, a mire Juliska még dühösebb lesz s aztán hirtelen letörli könnyeit s mintha mi sem történt volna, odaül újra a zongorához s játszik tovább lassú ütem szerint, — maga sem tudja, hogy mit. ... A Jancsi ismét ott áll a háta mögött. Hallgatja és bámulja tovább szó nélkül . . . Alig hangzik el azonban a végső akkord, ismét — czupp ! De már ekkor a Jancsi gyerek vesz magá­nak annyi bátorságot, hogy nem szalad a függöny mögé, hanem ott áll előtte kérdő tekintettel, bűnbánóan . . . Juliska felkel s szúró, lesújtó tekintettel mérve végig a vakmerő lovagot, arrább megy a kis asztalához a szoba másik sarkába, — leül és hátat fordítva a fiatal dán Juannak, olvasni kezd. Olvas sokáig, de nem tudja s nem látja, hogy mit. A betűk csak úgy tánczolnak szemei előtt . . . De már erre a Jancsi úr megijed. Kínos a várakozás — s gondolja, hogy fele sem tréfa a dolognak, odamegy hozzá: — Haragszik ? _ ! — Gyűlöl ? — Terhére vagyok ? _ ! Juliska nem felel. Elfordul és — mosolyog. Majd leteszi a könyvet s tettetett durczás­­sággal újra odaül a zongora mellé s játszik tovább . . . Jancsi hasonlóképen cselekszik. Ismét mögé áll és szintén hallgatja és bá­­mulja tovább . . . — Szép volt ? — Nem. — Mást játszok ? — Nem. — Hát akkor mit csináljak ? — Semmit. — Haragszik ? — Igen. Erre meg már a Juliska ijed meg s újból elkezdődik a sirás ... — Maga szívtelen! Maga igazságtalan! Maga ... izé ... ! A Jancsi gyerek nem állhatja meg, hogy el ne nevesse magát. Majd közelebb megy hozzá, átkarolja a formás derekát és meg­csókolja. Juliska n­em szó! Jancsi még egy­szer megcsókolja, de a Juliska még akkor sem szól. (Miért szólna, mikor neki is jól esik.) s aztán csókolja tovább . . . — Szeret? . . . — Ne beszéljen ilyet! — Szeret vagy nem szeret? — Hallgasson! Jancsi engedelmeskedik és hallgat, Juliska is hallgat, csak a nagy kakukkos óra hosszú ingája baktat a szokott egyhangúsággal hol jobbra, hol balra . .. tik .. . tak ... czupp .. . Carolus. 3 talán még lesz valaha másforma is, mint a­milyen ma? Márczius 15 ének ötvenedik fordulóját ké­szül megülni a nemzet, ebben az évben pe­dig nem értük el azt, mit a szabadság hősei, kívántak. A politikai körök gyakorlása szűk körre van szorítva ma is. Szabadságunk vé­dője gyanánt egy napról-napra szaporodó hivatalnoksereg ül nyakunkon, a melynek uraival szemben semmi joga sincs s a­mely mind közelebb jut ahhoz a felfogáshoz, hogy nem a­ nemzeti érdekek, hanem a kormány eszköze. Ki és mi lépett annak a magyar nemességnek helyébe, a melyről Kossuth nem sokkal márczius emlékezetes adusa előtt azt állította, hogy „jármot tűrni nem tanult soha, a szabadság arany fonalát kezéből soha egészen ki nem ereszté s a melynek nevéhez oly históriai emlék csatlakozik, minővel az európai szárazföld egy nemzete sem dicseked­hetik?“ Nem lépett senki, sőt egészében maga ez a nemesség is elpusztult nem csu­pán vagyonilag, hanem a mi fájdalmasabb, megromlottak erkölcsei és alább hagyott szabadságszeretete is. Márczius fordulóját ünnepelhetjük habzó serleggel a kézben, trombitaharsanás és mozsárdörgések között, de ha elszállott az ünnepi zaj, szomorúan kell majd konsta­tálnunk, hogy a nemzet géniusza nem volt a meghívottak között, ötven év alatt a kor­mányzás művészetében nem emelkedtünk magasra. Engedtük elporlani a szabadság régi biztosítékait és azt hittük, mindezért kárpótol a parlamentarizmus. Vannak-e még olyan naiv lelkek, a­kik ezt elhiszik? J. É. G­yümölcsészeti levelek. II. Ha gyümölcsterjesztésünk jobb jövője felé lépéseket akarunk tenni, akkor helyesen tesszük, ha megfigyeljük a gyakorlatias amerikaiak eljárását. Mert ők már elérték, a­mit mi még czélnak sem tűztünk ki: gyü­­mölcsészetüknek teljes felvirágoztatását. Mi még mindég ott állunk a kezdet kezdetén, a rábeszélésnél. Nálunk meg kell győzni az erebereket először arról, hogy a gyümölcsé­szet a gazdaságnak valóban jövedelmező ága s csak ha idáig eljutottunk, kezdhetünk hozzá a munkához. Ez a munka pedig csak akkor ért el eredményeket, ha egyesek, tár­sulatok és a kormány vállvetett erővel lát­nak hozzá; ha lelkesedést, önzetlenséget és ügybuzgóságot viszünk magunkkal a nagy harczba a nagy czélokért. Kezdjük tehát a rábeszélésnél. A gyümölcsészet jövedelmezőségéről már sokat összeírtak, hanem azért nem árt, ha néhány példát felhozunk a jövedelmezőségre. Vegyük az erdélyi almák királynéját, a hírneves Batul almát. Egy középnagyságú almafa 18—23 véka almát ad minden má­sodik évben, mely ugyanannyi forintért még tél elején is könnyen értékesíthető. Átlagos évi jövedelme, leszámítva a fa gondozására és a gyümölcs leszedésére fordított költsé­geket Ssrtot. Ekkora területen, ilyen kevés be­fektetéssel és költséggel miféle gazdasági ág versenyezhet ezzel a gyümölcsfával ? Vegyük az Algyógy vidékén termelt Gyógy­­almát. Majdnem akkora fát nevel, mint egy tölgy. Egyetlen ilyen fának az 50 véka ter­mését könnyen értékesíthetjük­­ írtjával s minthogy ez is csak minden második eszten­dőben terem gazdagon, évi jövedelme nem kevesebb, mint 25 főt. Meg is becsüli az algyógyi ember az ilyen fát, mert egy kis vagyont képvisel. Régen, mikor a telekköny­vek még rendezve nem voltak, az algyógyi ember, ha a földjét eladta, mindig kikötötte magának, hogy az eladott földön álló almafa termése őt illeti meg. Egy szürke franczia fenett almafa teljesen kinőve szintén ad 20—22 véka almát, me­lyet bátran értékesíthetünk ennyi forinton. Igaz, hogy ez is csak két évben egyszer terem. Egy Alb­án ringló évi termése 8—4 frt. Megveszik ezt e szép és nemes szilvát bár­milyen bő termés idején. Egy termékeny és nemes téli körtefának, mint pl. a Keveron bergamottnak, Téli espe­resnek, stb. évi átlagos termését 6—7 fo­rinttal lehet értékesíteni. Gyümölcs-kereske­dők mindig szívesen veszik az ilyen nemes téli körtéket. Kajszi és őszi baraczk termelésre Euró­pának egy országa sem olyan alkalmas, mint hazánk. E gyümölcsökkel nekünk kellene ellátni Európát, ha több volna bennünk az élelmesség és a vállalkozási szellem. A Claude Bidaut, Nancy és Kaisha kajszik nálunk még zamatosabbak is szebbre fejlődnek, mint eredeti hazájukban. A szegedi őszi baracz­­kok, daczára a kevés kultúrának, nem álla­nak a franczia baraczkok mögött. Mikor a gyümölcsfák jövedelmezőségéről írunk, akkor olyan embert tartunk szem előtt, a­ki szereti és ápolja a gyümölcsfát. A­ki testvért és barátot nevel magának benne, a­ki a saját jól felfogott érdekében híven gondozza őket, meggondolva, hogy az áldott fa ezt a kevés munkát neki százszorosan visszafizeti. Ám, a­ki elhanyagolja a gyümölcsösét, vagy okszerűséget nem visz be a termelésbe, az jövedelemre ne számítson. Miféle vakme­rőség azt kívánni, hogy a gyümölcsfa jöve­delmezzen olyan embernek, ki a hosszú ősz és tél folyamán nem takarítja le róla a hernyó­fészkeket? Hisz’ az ilyen nem a gyümölcs-, de a hernyó­tenyésztést tűzte ki czélul. Mi jogon várja, hogy a gyümölcsfája hálás le­gyen hozzá? Mikor egy hernyócsapás a fája termő­képességét évekre megnyomorítja ? A gyümölcs­termelés tehát ne legyen senki fiá­nál sült­ galambvárás. Mert a tervszerű és számító munka itt is épen úgy megkívánható, mint a gazdaságnak bármely más ágában. Hagyagság és észszerűtlenség mellett a gaz­daságnak egyetlen ága sem jövedelmez s természetesen a gyümölcstenyésztés sem. Ezt ne feledje soha, a­ki gyümölcstenyész­­tésbe akar belefogni. A nemzetek miveltségének legbiztosabb fokmérője a gyümölcs­termelés felkarolása. A kis Belgium, Franczia- és Németország vi­szik e téren a vezérszerepet. Nem marad mögöttük Schweicz, mely főkép a gyümölcs­bor-termelésben múlja fölül a többieket. Ausztriának szintén a legműveltebb tartomá­nyában, Csehországban vannak legszebb gyü­mölcsöseik. Itt nemcsak az utak szélét, de a szántóföldek mesgyéit is beültették gyümölcs­fákkal. Szántóföldek szélére, főkép a kevés árnyékot vető szilvafákat ültették. Az egész kis ország egy gyönyörű gyümölcserdő. Hazánk lakosai között tagadhatlanul leg­­miveltebbek az erdélyi szászok s ennek meg­

Next