Szabadság, 1898 (7. évfolyam, 1-105. szám)

1898-03-26 / 25. szám

Miskolcz, 1898. VII. évfolyam, 25. szám. Szombat, márczius 26. ELŐFIZETÉSI ÁR: Negyedévre 1 frt 25 kr. Félévre 2 „ 50 „ Egész évre 5 „ — „ Megjelenik minden szerdán és szombaton. Egyes szára ára 7 kr. Hirdetéseket felvesz s rendkívül olcsó áron közöl a kiadóhivatal. SZERKESZTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: Széchenyi­ u. 45. sz. a Wagner és Szelényi (ez­előtt Gedeon és Tsa) nyom­dája. Ide küldendők a lap szellemi ré­sét illető köz­lemények, valamint az előfizetési díjak, hirde­tések, nyiltterek és rek­­lamácziók. POLITIKAI LAP. A MISKOLCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT KÖZLÖNYE. Egyes példányok Groszman J. antiquar-üzletében, Falkenstein S. dohánytőzsdéjében, Hesz Jenő, Gubás F., Groszmann J és Nagy Lajos fűszerkereskedésében kapható. Zűrzavar. Mennél közelebb érünk május elsejé­hez, annál jobban nő a zűrzavar a monarkia politikai köreiben. Teljesen érthető dolog ez. Május elseje a végső határideje annak, hogy a monarkia két állama közt ismét létrejöjjön a kiegye­zés. Nem akarunk most annak fejtegeté­sébe bocsátkozni, mennyi hátránynyal járt reánk nézve a békés egyetértés­ben (?) eltöltött harmincz esztendő, hiszen megjön majd az alkalom ennek részletes bizonyítgatására,­­ de a politikai események alakulása kényszerítőleg ránk parancsolja, hogy a ma már követelőleg föllépő kiegyezés szükségességével fog­lalkozzunk. Optimista kormánypártiak jó jelnek veszik azt, hogy az osztrák miniszterel­nök vasárnap budavári palotájában ke­reste föl magyar kollegáját, úgy magya­rázzák a dolgot, hogy a magyar állam konszolidált volta rákényszeríti a bécsie­ket, hogy a kiegyezés megkötésénél a döntő szerepet nekünk adják át és innen Thun grófnak az a nagy igyekezete, hogy előbb tisztába jöjjön a magyarok­kal és csak azután igyekezzék helyreállí­tani Ausztria fölbomlott rendjét. Nekünk egészen más a véleményünk. Mi csak annyiban tartunk ezekkel az optimistákkal, hogy Ausztriában tényleg a végsőkig züllöttek a viszonyok és valami óriási megrázkódtatásnak kell bekövetkezni, hogy a kibékülhetetlennek látszó pártok egy zászló alatt egyesül­jenek. De nem kell nagyon sok lapot visszafordítanunk a történelemben, hogy rájöjjünk arra, hogy ez az egyesülés nemsokára meg fogja találni a maga lét­feltételét és az összes osztrák pártok vállvetve fognak azon igyekezni, hogy az új kiegyezés alkalmából a magyaroktól ismét minél több jogot csikarjanak ki. Már ma bizonyos azonban, hogy Thun gróf is ép úgy kudarczot fog vallani, mint előde, gr Badeni. Tudvalevőleg a katholikus néppárt elhatározta, hogy a Thun-minisztérium ellen a végsőig fog obstruálni. Ez a határozat óriási konster­­nácziót keltett osztrák politikai körökben; ismét megsemmitve látják azt a reménysé­güket, hogy az osztrák parlament az új minisztérium és az új elnökség vezetése alatt képes lesz rendes alkotmányos munkára és már hétfőn ismétlődtek azok a jelenetek, melyek Ausztria politikai nívóját valamivel a Balkán-államok alá sülyesztették. De ne higgyék, hogy azért kétségbe esnek. Az osztrák parlament többségének nincs szüksége arra, hogy ott rend uralkodjék. Nekik nem kellenek olyan viszonyok, melyek mellett békésen le lehet tárgyalni a kiegyezési javasla­tokat, melyek becsületes megalkuvással az eddiginél csak kevéssel több hasznot nyújtanának Ausztriának. Nekik érdekük­ben áll olyan állapotokat teremteni, hogy az általános fölfordulásban még annak a lehetetlen jelszónak is jogosultsága legyen: fizessen Magyarország épen any­­nyit, mint Ausztria, azaz ötven százalékot. Ebben keressék meg optimistáink a vigasztalást ránk nézve és ha megtalál­ják, fejet hajtunk előttük. Mert ne higyye ám senki, hogy az osztrákoknak ebben az őrültségében nincs észszerűség. Ők igen jól tudják, kivel állanak szemközt, mikor a magyar kormánynyal akad dol­guk. Ők igen jól tudják, hogy nálunk egy perfid kormány nagyon sajátságos módon interpretálja a hazafiságot; nem akként, hogy a magyar jogok megvé­dessenek, a magyar aspirác­iók jogo­sultsága elismertessék, a magyar állam politikai felsőbbségének ténye elismer­tessék. Nálunk a hazafiság kritériuma az: mennyire tudja valaki tehetségét az összmonarkia érdekében érvényesíteni! Szóval, kétlelkű kell, hogy legyen a mi kormányunk. És hogyha a végzet ed­dig nem adta meg nekünk azt a nagy szerencsét, hogy erős nemzeti érzésű kormányunk legyen, nem hiszszük, hogy éppen Bánffy Dezső legyen az, a­ki a magyar nemzet ellen elkövetett sok nagy bűnét azzal akarná levezekelni, hogy most Ausztriával szemben Magyarország politikai és anyagi érdekeinek hűséges szószólója és védelmezője legyen. Az optimizmus legkisebb kvantumá­val szemléljük tehát az osztrák viszo­nyokat és a legkevesebb bizodalommal tekintünk május elseje elé, a­mikor az 1867-iki törvények értelmében állami és gazdasági önállóságunknak be kellene következnie. Normális viszonyok, a dol­gok természetes menete mellett se na­gyon bíznánk ebben, mert e bizalomra a Bánffy-kormány sohase szolgált rá. Hát még a­mikor arról van szó, hogy Ausztria veszélyben lévő alkotmányos­sága menthető meg azzal, ha az auli­­kussá vált Magyarországot sikerül ere­jén felül való áldozatok meghozására bírni! . . . De hát végre is nem nagy áldozat Magyarország részéről, ha anyagilag tönkremegy, hogyha viszont ezért kár­pótlásul egy — Bánffy Dezsőt bírhat miniszterelnökéül! . . . V­árosrendezés. Korunkban a világ minden részében azt tapasztaljuk, hogy a városi lakosság száma óriási arányokban növekedik. Ennek a ténynek különböző okai vannak. Ilyenek a születések számának a nagyobb jólét folytán való emelkedése; a halálozási százaléknak csökkenése hygienikus rend­szabályok, vízvezeték és csatornák életbe­léptetése által; máshonnan való beköltözés. Ez ismét kétféle okból történhetik: a vagyo­nosabb, a gazdagabb emberek azért költöz­nek a városba, mert ott több kényelmet, több élvezetet találnak, a szegények meg azért, mert jobb keresetet remélnek. Bár ez a mi szép és jó városunk még tulajdonképen nem tartozik az igazi nagy városok közé, mégis , ha csak egy pillantást vetünk is ennek legújabb történetére, legott világosan belátjuk, hogy a városi lakosság gyarapodásának föntebb kifejtett okai közül úgyszólván mindenik hozzájárult városunk lakosságának számbeli gyarapodásához. Még feltűnőbb és szembeszökőbb lesz állí­tásunknak igazsága, ha igazi nagy városok­nak példájából indulunk ki. És itt sem egyedül hazánk szeretett fő­városának rohamos fejlődésére hivatkozunk csupán, mert hiszen Budapest lakosságának óriási gyarapodásához annyi rendkívüli körül­mény járult hozzá, hogy annak a fejlődését nem vehetjük normálisnak. Nem tekintve azt, hogy ifjú szépségében büszkélkedő fő- és székvárosunk még ezelőtt negyedszázaddal is három külön, egymástól teljesen független városból (Buda, Ó-Buda és Pest) állott: az egyesülés megtörténte után még sokkal több és nagyobb ok folyt be arra, hogy Budapest — nagyrészben bizony a vidéki városok rovására — rohamos gyarapodást vegyen. Olyan országból veszünk föl pár példát, a­hol a lakosság szaporodása teljesen és ki­zárólag a természetes és rendes hatások folytán következett be. A „MENYASSZONYHOZ“ czimzett divat- és vászon-áruház (Szbr­ífli Mi, Széchosfl­aterA 92. síim.) végleges feloszlása miatt 2493. szán alatt hatóságilag enged, önkéntes végeladást rendez. (ff* Az évek randkivül olcsók. 100 minden czikkben dús választék.

Next