Szabadság, 1899 (8. évfolyam, 1-103. szám)
1899-01-04 / 1. szám
z tességes?! Hát miért nem állt fel akkor valaki közületek ? Igazán érthetetlen ez a ragaszkodás, mely testileg óvja a leroskadót, de lelkileg fölemelni nem képes.* De hát mit beszélünk mi létekről? A lélek, a szellem kivált már a pártból; ami ott maradt, az csak „lomha tömeg.“ És a lomha tömegből Szemere Attila ajkairól hangok törnek elő, melyek vádként szállnak a pártból kivált derék hazafiak után. A jeles szónok csodálkozik a fölött, hogy azok, akik tegnap még egy csatasorban küzdöttek velük, ma gyorsan, minden átmenet nélkül, barátból ellenségekké váltak. Ők pedig ezen nincs mit csodálkozni. Parlamentünknek ama kiváló alakjai legjobban ismerték, miket főz Bánffy úr az ő boszorkánykonyháján. Mikor látták, hogy az apanagyfalusi Napóleon előtt semmi sem szent, a mikor a törvényeken keresztül gázol, s a Tisza-lexszel a nemzet legféltettebb kincsét: az alkotmányt sárba tapossa, nem árulhattak vele tovább egy gyékényen. Igaz hazafi nem követheti őt azon az utón, mely az abszolutizmus felé vezet. * Most már nyugodtan élvezhetik a bentmaradottak cselekedeteiknek szomorú gyümölcsét : az ex-lex állapotot. Kevesebben is vannak a tűzhely körül, ahol a hatalom melegénél sok minden földi jó föltalálható. „Erőt adott az a tudat — mondja Szemere Attila — hogy immáron nem maradt a pártban senki, aki el nem volna tökélve törhetlenül tovább haladni azon az úton, amelyet elénk szab a hazafiui kötelesség.“ Jó volna tudni, várjon a Szemere-féle „hazafiui kötelesség“ hová vezet? Szemere Attila volt az országban a legelső s még eddig az egyetlen hazafi, aki nyilvánosan kifejezte, hogy a kvóta fölemelhető. Ő az egyetlen ember az egész országban, aki a „jus statuendi“-t, vagyis a koronának alkotmány nélkül való kormányzási jogát elismerte. Aki ilyeneket beszél, az nem lehet a „zsarnokok ostora“, annak a hazafias kötelessége a provincziához vezet. Ebből pedig nem kérünk. A mandátum visszaadásáról is szót tett Szemere Attila. Nagy garral jelentette ki, hogy „a mandátumot kötelességünknek tartjuk visszaadni, mihelyt okunk van feltenni, hogy megszűnt a politikai összhang közöttünk és küldőink között.“ Kár volt Szemere úrnak ezzel előhozakodni, mert kérdezze meg csak most küldőit, váljon helyeslik e az ő parlamenti szereplését, az ő képviselői működését? Nem hisszük, hogy akadna az ő kerületében tíz választópolgár, aki helyeselné Szemere úr viselt dolgait, aki földig borul a hatalom kegyúri zsámolya előtt, és nyelvét öltögeti az igaz hazafiak felé. Minden jóérzésű szabadelvű miskolczi polgár szemeit lesütve fordul el ettől az arczpiritó látványtól és szívből fohászkodik a magyarok istenéhez : Uram, bocsásd meg a mi bűneinket és ne büntess bennünket meggondolatlan szavazatainkért! TARCZA: Targovics. — ASzabadság' eredeti tárczája. — Irta: Várnay Dániel. Úgy éjfél felé, a téli éjszaka halálos némaságába, csöndes nyugalmába élesen sivított bele a villamos csengő hangja. Bent a házban nagyon mélyen aludhattak az emberek, mert nem nyikordult meg sehol sem az ajtó a sarkában, ami azt jelentette volna, hogy felriasztott valakit a csengetés. Ismét megszólalt pár másodpercz múlva a csengő, de már haragosabban s hosszabban . . . Mindjárt rá egy nagykendőbe pólyált cselédleány ment lustán, álmosan, szuszogva a kapu felé . . . . . . Targovicsné felemelte fejét a párnáiról s figyelni kezdett, a mint elhangzott a csengetés, a másodiknál már felült az ágyában, egy könnyű csipkekendőt borított gömbölyű vállaira s feljebb csavarta a kis rózsaszin éjjeli lámpát. Kisvártatva a cseléd jött be hozzá s jelentette, hogy megérkezett az uj kisasszony. — Mondja neki, hogy kéretem, jöjjön hozzám — mondta a leánynak s mikor az távozott, kiugrott az ágyból s hirtelenében reggeli pongyoláját felöltve, leült egy puha párnás székbe s várt. Az éji lámpa rózsaszinű világot vetett az arczára; szép, gömbölyű arcza volt, az ajkát gúnyosan bigygyesztette fel s a szeme, mélységes két fekete szeme, csodálatos tűzben égett, olykor az ajtóra pillantott s látszott rajta, hogy türelmetlen, izgatott. Régen várta már a leányt, hogy hazajöjjön, az ő házába, a kisgyereke mellé , hogy a szolgálatába álljon az a leány, aki nem is olyan régen a férjének volt a kedvese. Féltékeny volt arra a leányra, akit sohasem látott s akit csak a nevéről ismert. Mert tudta nagyon jól, hogy az ura nem szereti, hogy csak épen azért vette el őt, a gazdag leányt, hogy anyagi zavarán segítsen . . . Nagy bajnak tartotta, hogy mindezt csak akkor tudta meg, mikor már feleségévé lett Targovicsnak. Farsang után volt az esküvőjük; még akkor is zord volt a tél, hideg, kegyetlenül hideg, akár csak az ő szíve mostan . . . Hosszú sorban álltak egymás mellett az asszonyok, meg idősebb lányok a templom előtt. Őt nézték , az asszonyok csodálkoztak a szépségén, a ruháján, a lányok irigykedtek, egyiköknek hallotta a hangját, mikor mondta: — Én bizony nem mennék olyan emberhez, aki mást szeret, mert ki ne tudná, hogy most is szereti az Ungváryék Belláját, hm! . . . Milyen gúnynyal mondta ezt az az irigykedő, vén hajadon, hogy kiélezte, megnyomta minden szavát, hogy összeszorult, hogy vonaglott a szive, mikor vitte a kocsi őket hazafelé. Keservesen fájt a szivének, a lelkének a leánynak minden szava, mert tudta, hogy Targovicsról volt szó. S féltékeny lett az első napon. A gyűlölet már ott kísértett mellette, mikor az urával először lépett az új otthonba. Később már nem tűrte maga mellett a nagy, izmos embert , kerülte s ha csak a módjában állott, nem beszélt hozzá egy rövidke szócskát sem hetekig. Tudták mind a ketten, miért van ilyen viszony közöttük, megmondta mindkettőjüknek a szivök panaszos sírása, ha éjjelenként fölébredtek s arra gondoltak, miért nincsenek ők együtt ilyenkor, mikor még a mézesheteket élik. S a szív felett . . . Mikor a kisfiú megszületett, az asszony egyedül annak élt s ama gondolatának, miként bosszulja meg magát azon a leányon, aki képzeletben mindig ott állott előtte vádoló arczával; a féltékenységében elvakult asszony azt az ártatlan, szenvedő leányt is az ellenségének hitte s az ura szeretőjének . . . Három éven keresztül mindig egy gondolat járta az agyát, s íme, az a gondolat most valóra vált. SZABADLÁG Új évi ajándék. (Párbeszéd a képviselőházi buffetben) Bánffy (egyedül): Csak nem akar kimenni a fejemből ... az átkozottja ... de mégis . . . megeszem egy „kanapét“ és iszom rá egy pohárka bort . . . hátba . . . Mameluk képviselő (belépve a buffetbe): Jó reggelt kívánok, legalázatosabb szolgája, Kegyelmes Uram ! . . . Hogy mint méltóztatás lenni?! . . . Bánffy (észre sem veszi, hanem a „kanapéba“ mélyed s gondolkozik): Mameluk képviselő (magában): Ugyan mi lelheti a Kegyelmes urat, hogy észre sem vesz ; talán már nincs szüksége a szavazatomra ?! . . . (Hangosan) Legalázatosabb szolgája, Kegyelmes uram, hogy mint méltóztatás lenni?! . . . Bánffy : Ah ! te vagy az, pajtás, szervusz ! Hogy mint szolgál az egészség ?! Mameluk képviselő: Hát köszönöm, csak megvagyok, ha nem is a legjobban ebben az obstrukcziós világban ... és kegyelmességed ?! Bánffy: Tudja Isten, nem a legjobban érzem magam , kissé fáj a fejem, szinte szédülök . . . Mameluk-képviselő: Talán nem méltóztattál aludni ? ! . . . vagy ... Bánffy : Ellenkezőleg, sőt sokat is aludtam . . . hanem . . . Mameluk-képviselő: Hanem . . . ?! Bánffy: Hanem folytonosan az az átkozott 1867. évi törvény és Deák Ferencz járt a fejemben , meg álmomban sem hagytak nyugton. Mameluk képviselő: Hogy-hogy?! . . . Miről méltózlattal beszélni?! . . . Bánffy : Arról, hogy valami impertinens nebuló, vagy mi az ördög, az 1867. évi törvényczikket és Deák Ferencz kis méretű mellszobrát küldte újévi ajándékba . . . Mameluk-képviselő : És . . . ?! Bánffy: És nem elég, hogy nappal, ébren is gyötör az az obskúrus Deák Ferencz az ő 67-es törvényével, de még álmomban sincs tőlük nyugtom. Mameluk-képviselő. Hogy-hogy, Kegyelmes uram ?! . . . Bánffy: Hát képzeld csak, kedves pajtikám. Lefekszem, elalszom és az ajándékba kapott szoborral és a 67-es törvénynyel álmodom ; megelevenedik Deák Ferencz szobra s kezébe véve a 67-es törvényt, megáll ágyam mellett és kérdőre von, hogy magyarázom én az ő törvényét? . . . Mameluk-képviselő : És ugye-e bár, Deák Ferencz is neked adott igazat?! Bánffy : Hát nem egészen így történt a dolog, mert . . . mert rám olvasta a paragrafust. Mameluk-képviselő: És te, kegyelmes uram, persze megsúgtad neki, hogy nem arra való a törvény, hogy azt egy miniszterelnök meg is tartsa ? ! . . . Bánffy: Mondtam neki ilyenfélét, de nem akart tágítani. Mameluk képviselő: Hát mért nem fogattad el és csukhattad be az akadékoskodóját... azaz . . . hogy ha jól tudom, már meg is, halt . . . szerencséje . . . Bánffy : Meghiszem azt, hogy szerencséje ! Mameluk képviselő: És mi lett a dolog folytatása ? ! . . . Bánffy : Mi lett ?! . . . Hát az impertinense ki examinált a 67-es törvényekből s miután én máskép magyarázgattam, mint ő, össze vissza verdeste a fejemhez a 67-es tér- 1699. január 4.