Szabadság, 1900 (9. évfolyam, 1-103. szám)

1900-01-03 / 1. szám

a lommal a rendezőség nem Miskolcson vásárolta be, hanem egyenesen Bécsből szerezte be. — Ez a tény minden kommentár nélkül ékesen beszél. — Abból a pénzből tehát, mely magyar emberek keserves adójából telik ki, az osztrákok laknak jól. A magyar csak fizet, az osztrák pedig húzza a hasznát. Igaz, hogy a mi kereskedőink létfeltétele nem függ attól a pár száz forinttól, de nem is ezért emeli fel tiltakozó szavát, hanem, mert nem akarja megtűrni, hogy az ő rovására Bécset gazdagítsák. A tisztikar magyar tagjait is kellemetlenül érintette a helybeli és egyáltalában főleg a magyar ipari termékeknek és kereskedői áruczikkeknek való ilyetén mellőzése és az osztráknak, a bécsinek előtérbe helyezése . Ezek elmondása által kívántunk kifejezést adni a helybeli iparos és kereskedővilág mellőzésének, figyelmébe ajánlva ezt különösen dr. Tarnay Gyula alispánnak és a miskolczi kereskedelmi és iparkamarának, hogy azokban a szépen hangzó r miniszteri rendeletekben kifejezett hazai iparpártolás ne legyen egyszerűen csak falra hányt borsó ! Ezt megkövetelhetik kereskedőink, ezt megkövetelheti a közvélemény. Újesztendei gondolatok. Irta: Vértesy Sándor. Hosszú évszázadok óta a boldogság után való vágyakozásban gyökerező ősi, természetes ösztöne az embernek, hogy amikor Szilveszter havas éjszakáján a letűnt év sövényórájának utolsó homokszeme is zajtalanul, észrevétlenül lepereg, megmagyarázhatlan benső megilletődéssel vesznek búcsút mindattól, ami visszavonhatatlanul elmúlt és az új életre kelt illúziók rózsaszínű fátyolán át fürkészik a kifürkészhetetlent: a homályos, ködbevesző, bizonytalan jövendőt. Röpke pillanatra tűnődve, megpihennek a tovaszáguldó idők végtelenségének véges emberi ész alkotta mérföldkövén, de csak azért, hogy a következőben új erővel, új reménységgel lépdeljenek tovább végzetek útján ismeretlen, ködbevesző czéljuk felé! Méltán! Minden év kicsiben az emberi élet példázata. Születik ez is, az is; mindkettőnek van gondatlan, virághímes tavasza, verejtékes nyara s végül gyümölcshozó ősz s lassú, lombtalan haldoklás után meghal az év, elfogy az emberi élet ereje. Ősrégi, közkedveltségü e hasonlat. Minden idők poétái éltek vele, szobrászok testet, festők alakot iparkodtak neki adni, midőn a telet pl. törődött, sírbahajló aggastyánnal, a tavaszt tündér arczú ifjúval ábrázolják. Deczember 31. éjjelén nagy halottat temettünk. Mint nem egy „nagy“ halott frisshantu sírjánál, nem a bánat szívből csörgő könyüi csillognak szemünkbe, hanem az örömei, munkataposó éveink száma egygyel kevesbült. „Le roi est mort, vive le roi“, meghalt a király, éljen a király. Fájdalom, haláltusa nélkül múlt ki a kisértetes órában a nagy halott. Az óra tizenkettedik ütése volt lélekharangja! Csendesen, nyugodtan halt meg, mint született. Sírja szélén a halál kaszája alatt hullok utolsó vigaszával sem vigasztalhatta magát, hogy feltámadunk.“ Az év utolsó halottja meghalt örökre, örökre, reá nézve nincs feltámadás. Elhagyta birodalmát, e földet, melynek egy arasztnyi évig — igaz, hogy souverain — ura volt. Az idők vastörvénye értelmében átadta az éjjeli órában sceptrumát utódjának, némán ünnepiesen, miként azt ő is átvette bosszúsom elődeitől — számadás nélkül. Tetteiért és mulasztásaiért még a földi legnagyobbak ítélő bírája elé sem tartozik. Reá nézve az egyedüli fórum : a történelem. A történelem, melynek mindent átható tekintete előtt „Mintegy istenszóra széjjel hull a köd Fölöttetek, múlt, jelen s jövő fölött, A szín, valóság, bűn, erény, igaz vagy ál, Hamisitlan, kendőzetlen színben áll.“ Mint fogja a történelem az 1899 ik évet megítélni ? Nem volt különb a többinél. Az idők vaskos történetében nem dicsekedhetik aranybetűs „halhatlan“ jelzővel. Legyen is érte hála a történtek örökéltű, múlton, jelenen és jövőn felülálló intézőjének. A „nagy“, „halhatlan“ esztendők története vérrel és kényekkel íródik. Nem volt a véres háborúk, sokkal inkább a béke esztendeje és mégis hány ezren és ezren vérzettek el a harczmezőn. Az ádáz, kérlelhetetlen szellemi harcz százados lobogóját ez év is fennen lobogtatta. Igaz, hogy a dolgos emberiség javára közel, távol széles e világon jóformán a szegények kunyhójáig szétvitte a villamosságnak, ennek az igazán égből rablott tűznek áldásos szikráját, de gazdasági vívmányokkal, korszakot jelző lépésekkel nem dicsekedhetik, nem említve politikai és sociális eredménytelenségeit. Egészében meglehetősen meddő, de komoly, szinte félelmetes komolyságu év volt s alig néhány örömöt jelölő fénypont deríti fel azt a gond teljes múltat, melyet 1899. képében temetünk. Gazdag volt reményekben, csalódásokban, telve szomorúsággal, kétségbeeséssel s oly szegény az örömben, boldogságban. Mikor boldogok voltunk is, elmondhattuk, hogy oly könnyen sírhatnánk! Mi volt egyébb egy hosszú ábrándozásnál, melyben vágytól vágyhoz tántorogva, szívünk csalatva vagy elérve czélját sohasem nyughatott! Benne élve, méltán felkiálthattunk a nagy Chateaubrianddal: „Oh ember, csak múló fájdalom, fájdalmas ábránd vagy; csak balsorsod éltet,* csak lelked szomorúsága és eszméid örök mélabuja által vagy valami!“------Mivé lettek a milliók reményei, melyekkel születésed hajnalán hatalmas, nagy halott, 1899, üdvözöltek ? Csalóka szappanbuboréknak bizonyult legtöbbje, szétfoszlattad rideg valóságoddal, eltemetted, mint mi is örvendezve temetünk sírod örök éjjéle. De mégis! — — — Pihenjünk meg egy futó pillanatra az elmúlt esztendő frissen fölhantolt sírján, szenteljünk egy magányos könycseppet annak a múltnak, mely minden reményével és csalódásaival együtt mégis csak a mienk volt s ezentúl már csak legfeljebb emlékezetünkben fog élni és azután kibontakozva az érzelgés puha karjaiból, fordítsuk bátor tekintetünket az ujdonszülött jövő felé. Szítsuk lángra szívünkben a remény pislogó szikráját, a múlt becses tanulságaiból mentsünk új erőt, új bizodalmat és kitartást a küszöbön álló — ki tudja — tán az elmúltnál verejtékesebb küzdelmekre — létünkért. „Espére, enfant, demain, Eh puis, demain encore, Eh puis toujours demain.“ „Remélj gyermekem holnap, Azután megint holnap, még Azután mindig holnap és holnap.“ TÁRCZA: Beköszöntő. Az ó évet az idő Szépen eltemette, Nem jajgatnak utána, Nem nagy kár érezte; Kedve ha volt egy kevés, Buja elegendő — Légy lülömb, mint volt apád, Fiatal esztendő! Mit az öreg vétkezett, Fordítsad te jóvá, A kik te benned bíznak, Ne tartsd őket jóvá Kinek-kinek add meg azt, A mit vár magának, Legénynek feleséget, Főkötőt a lánynak! Hét nap legyen egy héten, De keserű egy se, Jobb napot ne emlegessen A legöregebb se, Duzzadjon a zsebünkben Aranymérő bankó, Kerülje az országot Háborús zimankó. Magyar ember a magyart Ne öklelje, marja, Az is magyar, ki jobbra híz, Az is, a ki balra. Ezer évig viszálykodtunk S nem lett haszna semmi, Tartson össze, a ki magyar, Végre valamennyi. Uj esztendő ! új nótával Üdvözöllek téged, De ezután te is tudd a Magyar emberséget: Jöjjön véled a magyarnak Boldogabb jövendő, S azt kívánom : élj száz évig, Fiatal esztendő ! ál SZABADSÁG 1900 január 3. Miskolczi figurák. Miskolcz társadalmi életének mizériáit sokszor elpanaszolták már lapjaink. Semmi kétség: teljes joggal, mert boszantván sok visszássága, bántja azokat a lelkeket, akik ebben a társadalomban, amelybe életviszonyaik vetették, igyekeznek feltalálni az élet nyugodt harmóniáját és ezzel életboldogságukat is. Ezek a visszásságok hívták ki a mi tollunkat is, hogy a gúny nyilaival, sőt — ahol kell — a szatira korbácsával is üldözve azokat, alapjában véve javítani törekedjünk. Miskolczi figurák czímen fogjuk a társadalom félszegségeit, annak kirívó alakjait megörökíteni. Tollunkat jóakarat és javítási szándék vezeti és egy csekély eredmény is bőséges jutalma lesz fáradságunknak. * Ha magasabb szempontból tekintjük városunk társadalmát, akkor egészben véve (sajnos, kevés kivétellel az egész magyarsággal egyetemben) egy nagy figura vagyunk! ... Miért? . . . Azért, mert társadalmunkban (de országszerte is) állandó a panasz, hogy a közéleti és adózási terhe-