Szabadság, 1903. január (12. évfolyam, 1-5. szám)

1903-01-03 / 1. szám

2 sorakozott a kormány mögé, tolta, kény­­szerítette azt engedmények kicsikarására. A Király ezúttal is az osztrákoknak fogta pártját. Szemben ezzel Széll Kál­mán állandóan titokzatoskodott s a köz­vélemény támogatását nemcsak nem kérte soha, de egyenesen vissza is uta­sította. ő egyedül küzdött, de nem egyedül bukott a küzdelemben. Magával rántotta az országot is. Viselje hát a felelősséget teljes súlyában. Jól tudjuk, hogy mit jelentenek a nagyhangú frázisok, mikor majd nagy garral hirdeti, hogy hazánk érdekeit megóvta. Következik egy három órás beszéd­ zuhatag, mire kitör az éljenzés, a taps, ezek azonban nem változtatnak a helyzeten. Magyar fizess, ez a te sor­sod. de jó is volna, ha a fizetést, a ránk rótt terheket is el lehetne vala­hogyan formulázni, csakhogy ilyenre a nagy bűvészmester sem képes. A faa­­meluk-párt tapsolhat, éljenezheti őt, de az országnak nincs oka örvendeni Széll úr sikere fölött. Ámde várjunk még egy keveset, korai az öröm a kiegyezés létrejöttén, tisztelt kormánypárti urak. Mert ehhez az ellen­zéknek is lesz egy pár szava. Mikor a híres formulázó jogainkat először elalkudta, mint utolsó terminust az 1902. év végét jelölte meg. Ez ideig a kiegyezés kérdésében és a közös tari­fában a két ország között egyezségnek kell létrejönni. Megtörtént-e ez, eleget tettek-e a törvénynek ? Semmi esetre. Egyezség még mindig nincs a két ország között. Mert az egyezségnek nem az ismérve, hogy két ember, legyen az bár minister, miben állapodott meg. Egyez­ségről két ország között csak akkor szól­hatunk, ha a parlamentek az államférfiak által megkötött egyezséget elfogadták, a király ezeket szentesítette. Ettől még mindég messze vagyunk. Már­pedig a­míg ez meg nem történik, addig ki­egyezés megkötéséről szólni nevetséges. A kiegyezési terminus tehát nincsen betartva­, mert törvényes megegyezés a kívánt időre nem jött létre a két állam között. Hogyan is beszélhetnénk erről most, a parlamenti'' tárgyalások előtt? Hisz a képviselőház egyszerűen el is vetheti az egész Széll-féle újabb alku­dozást, úgy a­hogy van mindenestől s visszatérhet a már elfogadott első ki­egyezésre. A képviselőház felülbírálási jogának teljes letagadása nélkül tehát a kiegyezés megkötéséről ez idő szerint beszélni nem lehet. Ám ha a kiegyezés törvényes formák között a kitűzött határidőre nem lett megkötve, akkor önként következik, hogy a híres formulában lefektetett további intézkedéseknek életbe kell lépnie. A formula szerint ugyanis, ha a kiegye­zés az 1902-ik év végéig nem sikerül, az esetben a két állam csak 1907-ig köthet szerződést és állhat gazdasági kö­zösségben. Hiába való tehát Széli úrnak minden erőlködése. A közös vámterü­letet 1907-en túl fentartani a törvények értelmében már nem szabad. Meglehet, hogy Széli úr, szokása sze­rint a terminusról való lekésést valami újabb formulával próbálja helyreütni. Mert a­mióta ő miniszter, azóta a for­mulák rókalyukainak mentő tömkelegébe vonul vissza mindig, valahányszor a nem­zeti jogokért, a törvény szigorú betar­tásáért az ellenzék üldözőbe fogja. Az ellenzéknek most kell teljes erő­vel résen lenni. Szék­ben csalatkozott, őt okvetlen el kell ejteni. Ö­n még annyi kíméletet sem érdemel az ellenzék részé­ről, mint Bánffy Dezső. Azt a reményt, amit különben nem volt nehéz megjó­solni. Mert Baráth Olga az esküvője napján még a tizennyolc­adik évét sem töltötte be, Nagy Tamás pedig túl­haladta a negyvenet is. Aztán Baráth Olga leánynak is, asszony­nak is úgy nézett ki, mint egy rózsabimbó, melynek sejtelmes szépsége árnyékot vet a körötte nyíló ezer más virágra. Nagy Tamásról ellenben el lehetett sok mindent mondani, csak azt az egyet nem, hogy szép lett volna. Hanem a vagyona, az annál szebb volt. S ezért kellett Baráth Olgának feleségül menni a gazdag Nagy Tamáshoz. Megvette az ura. Csakúgy pénzért vette, mint a­hogy minden mást venni szoktak. De úgy is bánt vele, mint a­hogy vásá­rolt portékával szoktak. Előbb majd meg­ette a nagy szerelmével, később meg alig volt egy jó szava hozzá. Az asszony pedig tűrt, a­meddig csak bírta. S mikor aztán egyszer betellett a mérték,­­ otthagyta az urát. Először haza szökött. De a szigorú ro­konok kinézték az agyongyötört asszonyt maguk közül, s Baráth Olga aztán tőlük is megszökött, — mindörökre. Morfiumot ivott. Épen csak annyit, a mitől örökre megpihenhetett. S mikor virágokkal telehintett ravatalán feküdt, utolsó búcsúzóul övéi akkor is azt sóhajtották , melylyel lépéseit kezdetben nemcsak a kormánypárt, de az ellenzék is kísérte, alaposan megcsalta. Szégyeljük és rös­­teljük, hogy Bánffynak a lehúzásával ezt az embert valaha magasztaltuk. Az ellenzék pedig kezdjen mindenre elszánt harczot a nagy szemfényvesztő ellen. Él vele onnan a miniszterelnöki székből, elég volt a szózuhatagból, a formulából és a nemzeti jogok örökös lealkuvásából. Az ellenzéknek minden erővel meg kell akadályozni, hogy a Széll Kálmán kiegyezéséből törvény legyen. Az ország közvéleménye most az ellenzék állás­pontjának kedvez. Ha Széll az ország­­házat föloszlatja annál jobb. Majd meg­látjuk, hogy a czivilista és katonai létszám emelésére s a bécsi molochnak hozott újabb áldozatra kap-e ebben az országban többséget? TÁRCZA: Ha én király volnék. . . Irta: Bereczt Lajos.] Ha én király volnék, elcsapnám az udvart. Egy-két hű jobbágyot tartanék csak éppen, ínséggel, nyomorral nem küzdene népem Ha én király volnék. Ha én király volnék, járnék gyalogszerrel Mint Mátyás egykoron tapasztalni, látni, A „jóval* „gonoszszal* tudnám mint kell [bánni Ha én király volnék. Ha én király volnék, hatalmas van, népem Hon szerelem lángját oltanám beléje, Egünk nem hajolna csillagtalan éjre, Ha én király volnék. Ha én király volnék, csúszó, mászó lakáj, Görnyeden hajlongó miniszter sem volna, A „jellem“,­­önérzet* sárba nem tipródna Ha én király volnék. Ha én király volnék, legfőbb gazdagságom Népem szeretete, tisztelete volna, Dalba is szűrnének, dicsérne a nóta Ha én király volnék. Mese-vázlatok. Mikor Baráth Olga hosszas unszolás után végre örök hűséget esküdött Nagy Tamás­nak, az ismerősök már jó előre jósolgatták, hogy ennek a házasságnak rossz vége lesz. * Volt egyszer egy herczeg asszony, a ki­nek mindene volt, a miben öröme telhetik valakinek. Volt daliás ura, a ki szerette őt; öt kicsi gyermeke, a kik ő benne imádták az édes anyát; volt aztán fogata, drága sok ruhája, fényes palotája, arany koronája, — szóval mindene. Volt egy országa is; milliónyi népnek mindennap ő felé szállott az imája. S a herczegasszony egy nap mégis meg­unta mindezeket. S ott hagyott palotát, országot, koronát, ott hagyta a népét s királyi urát; ott hagyta öt apró, gagyogó gyermekét, s megszökött egy ifjú, modern trubadúrral. A világ pedig nász-zene helyett a meg­szakadásig tapsolt a herczeg asszony szö­késéhez. * — Nagyságos uram, az ég szerelmére esedezem, könyörüljön rajtam. A pénz ördöge vakított el, eszembe jutott a nyo­mor, a melyben egész családom sínylődik, fülembe csengett a legkisebb gyermekem panaszos sírása, a mint egy falat kenyérért cseng; láttam szeretteimet, a mint a fütetlen karre­rában, rongyokba burkoltan didereg­nek; s nem bírtam ellenállani a kisértésnek. SZABADSÁG 1903. január 3. A kétéves szolgálat. Ha véletlenül Európa összes népei hábo­rúba kerekednének egymással, körülbelül ti­­zennyolc­ millió ember állana fegyverben. Óriási szám , rengeteg nagy erő. Ennél az erőnél és számnál csak az a vérontás lenne nagyobb, a­mit ez a tömeg önmagában csinálna. És még ennyi katona se elég. Mikor min­denütt a békét hangoztatták, azt támogatják védelmezik, biztosítják, egyúttal a legőrü­­letesebb módon fegyverkeznek. Ma már ott vagyunk, hogy Franczia, Német és Olaszor­­országban minden 13—15 emberre egy ka­tona esik. Ausztria-Magyarországnak is lenne háború esetén egy és negyed millió katonája. Ná­lunk is minden harminczadik ember katona (nem számítván a népfelkelést.) Most azt Szegény megtévedt asszony, borzasztóan lakoltál bűneidért!

Next