Szabadság, 1903. január (12. évfolyam, 1-5. szám)
1903-01-03 / 1. szám
1903. január 3. SZABADSÁG akarják, hogy minden 20.—25. lakos az legyen. Kétségtelen dolog, hogy — mint mindenütt — nálunk is erős lesz ellene a küzdelem. A nép javáért ideális eszközökkel és módon küzdő népképviselők minden lehetőt elkövetnek, hogy a javaslatnak törvénynyé tételét megakadályozzák. Az ellenzék részéről ebben a kérdésben olyan nyilatkozatot olvasunk, amely méltó a megszivlelésre. Azt ajánlotta a kormánynak hogy szállítsa le a katonai szolgálati időt három évről kettőre s akkor mi sem áll útjában a létszám emelésének. Az ajánlat érdemes a megfontolásra. S ha a mi kormányaink a saját fejükkel gondolkoznának, bizonyára készséggel aláírnák ezt a föltételt. Mert — mellőzve minden politikai vonatkozást — a napnál világosabban be lehet bizonyítani azt, hogy a hároméves szolgálatra semmi szükség nincs. Mik a hadsereg legfőbb kellékei ? Bizonyára a bátorság, a lelkesedés, erő, kitartás és a tudás. A bátorság meg a lelkesedés olyan tulajdonságok, amelyek együtt születnének minden magyarral. Csak legyen azután a czél olyan, hogy lelkesedni tudjunk érte. Az erőt szintén készen viszük be a berukkolás alkalmával. Hogy ez az erő fokozódjék, hogy a katona kitartása a kellő színvonalra jusson, arra kényelmesen jut idő a két esztendőből, meg a tartalékosok fegyvergyakorlataiból. Hátra van még a tudás. No, ebből mentül kevesebbet kivánnak katonáéknál. A rend és szabadgyakorlatok pontos végzése, a fegyverfogás, szolgálati szabályok (de azt legtöbbnyire gyakorlatból tanulja meg), a fegyvertan, stb. Ez annyira nem sok, hogy naponkint félórai iskolázással alapos tájékozottságot szerezhet még a legtudatlanabb ember is — két év alatt. Becsületes ember voltam a mai napig; a másé szent volt előttem mind e perczig ; nem a romlott lélek, de a szegénység nyomorúsága tántorított meg. Könyörüljön Nagyságos úr, ha nem én értem, hát a támasznélküli, pusztulásnak kitett családomért és én örökre hálás szolgája leszek Nagyságodnak! Meghálálom, ledolgozom,"vissza fizetem azt.............. — Jó, jó! Most igér ugye eget-földet. Ismerem az efféle embereket. Lopásból él, s ha rajta csípik, együgyü dajka mesékkel akarják meglágyítani az ember szivét. De engem ugyan el nem ámit. János vigyétek ezt az embert a rendőrségre. — Nagyságos Uram ! a nagy Istenre kérem . . . A nagyságos bankigazgató úr azonban egyszerűen sarkon fordul s útjára megy. S hogy ne hallja annak az embernek a jajgatását sem, egy pajkos, divatos kuplét fütyörészik menet közben. Azt a nyomorultat pedig három markos szolga viszi, rángatja,glökdösi utczahosszat. Űzik, ütik, rúgják, amig csak rendőrhöz nem érnek vele, mert egy falat kenyeret lopott. Ellenben a bankigazgató az első osztályú hajókabinban utazik a szabad Amerika felé, mikor egyvagyont elzsebelt a bank pénzéből.* A legénység intenzívebb kiképzéséről tehát jobb, ha nem beszélünk. Amennyit az most — három évi szolgálat alatt — tanul, ugyanannyit két év alatt is megbízna. Nemcsak azért, mert akkor szívesebben csinálná, hanem azért is, mert ha intenzivitásról beszélünk, akkor mellőzzük a mai — alakiságokat és aprólékoskodást. Mert a mai katonai szolgálat nagyrészt ebből áll. Hogy a katona milyen ügyesen tud lőni, hogy hányszor talál, az például mellékes. Az a fő, hogy a lövéshez a reglama szerint készüljön és „vorschriftsmässig“ jelentse, hogy mit csinál, s mi az eredmény. Azután fel lehet ruházva Infanteriszt Kovács mindenféle jeles haditehetséggel, jaj neki, ha a habra egy pillanattal később áll meg, vagy defelirozásnál egy vonalnyival előbb jár mint a többi. Ezeket a gépies dolgokat kell mellőzni s a lényegre alapítani az egész kiképeztetést. Bizony a lényeg elsajátítására két év is elegendő lenne. S mennyi haszon származnék ebből! Elsősorban a katona nem lenne gép (mint ma) hanem értelmes ember. Továbbá életének legszebb idejéből nem három évet venne el a véradó, hanem csak kettőt. Az iparos nem három évig volna elszakítva műhelyétől és így kevesebbet felejtene. A véradó nagy terhe méltányosabban oszlanék meg. Több katonánk lenne, de mindenik kevesebb ideig szolgálna. Jobban érvényesülne a honvédelem munkájának megoszlása. S egyébként, ha Németországban bevált a kétéves szolgálat, ha elvben már Francziaország is elfogadta : vájjon miért ne lehetne jó nálunk is. Mi is vagyunk talán olyan legények, mint a németek vagy francziák ? __* Csodálatos karriert csinált az okos Tóth Ádám. Pedig nem igen volt arra a fényes pályafutásra semmiféle jogcíme sem ezen a világon. Gazdag fiú sem volt, s nem származott nagy családból sem ; tudni se sokat tudott; nem gyötörte túlságosan a nagy szorgalom se; s negyven éves korára mégis ott állt, hogy a miniszternek ő volt a jobb keze. Volt egy titka mégis az ő karrierjének : hazudni pompásan tudott. Hazudni lélekkel és meggyőződéssel; hazudni elvből és művészettel ; ez volt az ő sikere, titka. Ezzel küzdte föl a semmiből magát. De akik ismerték őt, azok az ő hazugságát finomságnak, gyöngédségnek, szépítésnek mondották ; azt mondták, hogy politikus, diplomata ember, s ezért hívták okos Tóth Ádámnak. S mikor aztán ilyen nagy úr lett, egyszer csak megkívánta az igazmondást ő is. Valami kényesebb dolog volt épen akkor szóban. S Tóth Ádám arról mondta meg legelőször az igaz véleményét. S aztán — nyolcz napra rá nyugdíjazva lett, s attól kezdve úgy hívták: a szamár Tóth Ádám. K. N . Nagy adomány a helybeli református főgymnáziumnak. A város lakosságának osztatlan részvéte mellett eltemetett Soltész Nagy Albert végrendeletét múlt év 24-én hirdette ki a járásbíróság. A nemes szivü végrendelkező nem feledkezett meg családjáról és rokonairól, vagyona legnagyobb részének általános örökösévé azonban a helybeli ref. főgymnáziumot, illetőleg annak ez idő szerint nagyon is szegényes anyagi viszonyokkal küzködő internátusát tette. A múlt év April 23-áról keltezett, sajátkezűig irt végrendeletben bőkezűen gondolkozott az elhunyt, elsősorban nejéről, kinek örök tulajdonul hagyta a hámori szép nyaralóját és annak összes berendezését, továbbá a bodóhegyi értékes szőlőjét, a határunkban levő nagy Pásti földjét, bábonyi bérezi pinczéjét boraival egyetemben, továbbá lakása egész berendezését, kocsiját, lovait, készpénzét, arany és ezüst ékszereit, takarékpénztári részvényeket, a Széchenyiutczai nagy háznak az özvegy haláláig való haszonélvezetét stb. Minden egyéb vagyonának általános örökösévé, beleértve korán elhalt Béla fiának reá szállott örökösödési részét is — a helybeli főgymnázium internátusát tette. Az özvegy halála után a főgymnázium internátusára száll a megboldogultnak pinczi nagy háza, melybe a végrendelet szerint emléktábla helyezendő el, hogy az utódokat ezzel is hasonló adományok tételére buzdítsák. Az esetben, ha a főgymnázium felekezeti jellege megszűnnék, hasonló rendeltetéssel a helybeli ev. ref. felső leányiskolára száll át az örökség. Az ev. ref. főgymnázium azonban mint általános örökös, tartozik a megboldogult, valamint a Soltész Nagy Béla hagyatékát terhelő adósságokat teljesen kifizetni, a temetési költséget fedezni, az Avason levő sírboltot állandóan fenntartani és gondozni. Az említett alapítványon kívül 79 ezer koronát hagyományozott a rokonoknak, melynek kifizetésére szintén a református főgymnáziumot, mint jogutódot kötelezte. Ezeken kívül a miskolczi árva és szegényalapnak 2000 koronát, a helybeli ev. ref. filléregyletnek 1000 koronát, a borsodmegyei nőegyletnek szintén 1000 koronát hagyományozott. Az alapítványok „Soltész Nagy Albert és Béla-alap“ czímén lesznek kezelendők. Miként a fentiekből látható, a nagy alapítvány, csakis a terhek teljes letörlesztése után jut az internátus birtokába. A törlesztésre fedezet bőven van. Idővel tehát a főgymnáziumi konvictus-alapnak, hatalmas arányú alapítvány jut a tulajdonába. Fennkölt gondolkozásának s általánosan ismert, nemesen érző szivének gyönyörű emléket állított a boldogult. Neve élni fog a jók szivében örökre. Az ő mélyen sújtott atyai lelkére nem volt e földön gileádi balzsam. Ez a gyöngéd szív, mikor az élettől való megválás forgott eszében, mikor végrendelkezett, akkor is csak atya volt: egy sereg szegény gyermeket, az ő leendő internátusának tanulóit fogadta be atyai szivébe. A mi benne földi volt, az már a földé, de nemes élete, törekvése, itt él közöttünk s emlékét a feledéstől megőrzi unokákról-