Modern Nyelvoktatás, 2016 (22. évfolyam, 1-4. szám)
2016 / 1-2. szám - Tanulmányok - Heltai Pál: Kontrasztív elemzés a mai nyelvtanításban és fordításoktatásban
A Heltai Pál egyik oka feltehetőleg az, hogy a legnépszerűbb nyelvvel, az angollal foglalkozó tanárok és kutatók mintegy kivonultak a kontrasztív nyelvészetből. A kontrasztív nyelvészet a legtöbb egyetem és főiskola nyelvszakos programjában tantárgyként szerepel az interneten elérhető tantárgyleírások szerint elég változatos tematikával. A legtöbb fordítói és szakfordítói programban ugyancsak szerepel „kontrasztív nyelvtan” című tárgy. Megtaláljuk doktori programokban is. Érdemes tehát áttekinteni, hol van a helye a kontrasztív nyelvészetnek a mai nyelvtanításban és fordításoktatásban, milyen mértékben hat, illetve hathat az anyanyelv (a továbbiakban L1) a második, illetve idegen nyelv (a továbbiakban L2) elsajátítására, illetve a fordításra, van-e két nyelv összehasonlításának haszna a nyelvtanításban és a fordításban, és ha van, milyen területeken és milyen formában érdemes a kontrasztokkal foglalkozni. Kontrasztív megközelítés és anyanyelvhasználat A kontrasztív megközelítés a nyelvoktatásban nem azonos sem az anyanyelv használatával, sem a fordítási gyakorlatokkal, sem a nyelvtan tudatosításával és explicit tanításával. A kontrasztív nyelvészethez időben és elvekben az audiolingvális módszer állt legközelebb, amely (a kontrasztív nyelvészethez hasonlóan) a strukturalista nyelvészeten alapult. Központi eleme mondatstruktúrák drillezése (pattern practice) volt. A tanulóknak nem kellett tudatosan foglalkozniuk nyelvtannal és a nyelvi kontrasztokkal, fordítási gyakorlatok pedig egyáltalán nem szerepeltek a tananyagban. (A kontrasztív nyelvészek eredeti elképzelése az volt, hogy a gyakorlandó mondatstruktúrák kiválasztását kontrasztív elemzések alapján fogják meghatározni, de ez az elképzelés a gyakorlatban nem valósult meg). Ebben a cikkben nem foglalkozunk az anyanyelv használatának kérdéseivel, tehát azzal, hogy használjuk-e a nyelvórán az anyanyelvet szavak jelentésének tisztázására, a szavak bevésésére, nyelvtani magyarázatokra, hogy magyarul vagy idegen nyelven adjuk-e meg a nyelvtani terminusokat, és hogy egyáltalán tudatosítsuk-e a nyelvtant. Ezekkel a kérdésekkel nemrégiben Budai (2013, 2014, 2015) foglalkozott ugyanezen folyóiratban. Nem foglalkozunk azzal a kérdéssel sem, hogy kell-e a tanulóknak fordítaniuk az órán (pontosabban, kell-e nyelvtani példamondatokat fordítaniuk magyarról idegen nyelvre; vö. Heltai 1996), fontos-e a közvetítői készség tanítása az iskolai nyelvoktatás keretében, és hogy mérje-e a nyelvvizsga a közvetítői készséget. A klasszikus kontrasztív nyelvészet Áttekintésünket a kontrasztív nyelvészet történetével kezdjük, hiszen csak akkor tudunk a kontrasztív nyelvészet mai szerepéről beszélni, ha tudjuk, eredetileg mit jelentett, és az eredeti elképzelés hogyan módosult az idők során. A múlt század 50-es és 60-as éveiben a kontrasztív nyelvészet az alkalmazott nyelvészet igényével lépett fel: arra vállalkozott, hogy két nyelv részletes összehasonlításának eredményeit a gyakorlatban, azaz a nyelvtanításban alkalmazza. Ennek folytán az alkalmazott nyelvészetet sokáig azonosnak tekintették a kontrasztív nyelvészettel. Mivel a kontrasztív nyelvészet a strukturalista nyelvészet eredményeit alkalmazta, az összehasonlító elemzések középpontjában a fonológia és a szintaxis állt. A nyelvtanulási feladatot a kontrasztív nyelvészet az anyanyelvi struktúráktól eltérő struktúrák elsajátításában látta. Úgy gondolták, hogy a hatékony nyelvtanítás alapja a megfelelő