Mohács és Vidéke, 1883 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1883-01-07 / 1. szám

Tryei által mind a vezetőkre, miint a nagy közönségre erkölcsileg úgy, mint szellemileg minél inkább hatni igyekezzék. És hogy mindezekben, meg ne feledkezzék arról, hogy nem a maga, hanem a közösség érdekét szolgálja és hogy közleményeiben ne a személyeket, hanem a dolgokat bírálja.. És e tekintetben bátran rámutathatunk a lefolyt évi működésünkre. Tiszta lelkiismeret, sőt, önérzettel hívhatjuk ki akár a szigorú bírálatot is, hogy kötelességünknek mindezekben megfelelni igyekeztünk, úgy, hogy a vidék jobb lapjaival való öszszehasonlítástól sem félnénk. Szó sincs azonban róla, hogy azzal kecsegtetik magunkat, mintha mi a sokféle ízlésű közönségnek teljesen megfeleltünk volna. Ezen mi nem is csodálkozunk, mert a közönség nagy része most még nem azt keresi és olvassa a legszívesebben, ami hasznos, szükséges és szép, a mi a haladást előmozdítja és a mire mi a legfőbb súlyt fektetjük, hanem azt, ami „érdekes“ ... a mi a kedélyt és kíváncsiságot felizgatja és kielégiti és amire mi — elismerjük — kissé gyengék is vagyunk. Előttünk alap erkölcsi oldala a legfőbb, hogy t. i. az a közszükségnek megfeleljen. És ez rajtunk nem is múlik soha. De lássuk most: megfelelt-e a közönség is a várakozásnak azon lap irányában, mely tisztán az ő érdekét szolgálja, s melyet tehát anyagilag és szellemileg támogatni minden számbavehető polgárnak elengedhetlen erkölcsi kötelessége ? ! Hát, részben a közönség is megfelelt, amennyiben elismeréssel és jó akarattal fogadta és kísérte működésünket. Részben azonban: nem, amennyiben a lap fenállhatási költségét (a szellemi munka díját ez alatt nem értjük) eddig még nem igen biztosította, és amennyiben az egyszer másszor felvetett eszméket, melyekkel társadalmunkat álmosságból kívántuk felébreszteni, és melyek arra céloztak, hogy egy jobb jövő alapját rakosgassuk le, viszmigozni és megvitatni nem igyekezett, holott lapunknak, mint társadalmi lapnak épen az a rendeltetése, hogy a társadalom érdekeit, szükségeit és vágyait megbeszélje és orvosolja. Ehez pedig nem elég, ha valaki valamely eszmét felvet, azt meg is kellene vitatni és vagy elvetni, ha nem életre való, vagy pedig felkarolni és értékesíteni, ha jó. Másrészt meg némelyek nagyon szeretnek a lap tartalma ellen kifogásokat tenni és azt — figmélni... ahelyett hogy „érdekesebb“ dolgozatukkal fellépvén, kimutatnák a helyesebb irányt. . . Úgy látszik a bevehetetlennek hitt vár feladásra készül!“ „„Csalódik barátom““ — felelé bájoló mosolylyal — „„még mindig büszkén lobogtatja diadalmas zászlaját.““ „Úgy csupán kedves szeszélyei egyikének köszönik ez ártatlan virágok ama kiváló kegyet, hogy itt, bűvös közelében hervadhassanak el* * mint elhervadt ama sok szív , melyet bájoló lénye bár mindig magához vonzott, de sohasem boldogított! ?“ „„Ön igazságtalan irányomban barátom,““ — felesé Hermance komolyabban— „„ne legyye, hogy nálunk nőknél minden csak szeszély műve és hogy szivvilágunkat is csak a kacérkodás kétes fénye világítja meg. A mi engem ama kis virágcsokorhoz vonz, az korántsem kacérkodás vagy szeszély, hanem egy — mondja — holló reminiscentia, mely, hogy félig hervadt pár virágszál által lelkemben tartósabban felidézhető volt, leginkább tanúsítja, hogy nem érdemlem meg szivtelenségem miatt tett szemrehányásait.““ „Hermance! Kegyed valóban kiváncsivá tesz kétszerte, mert sohasem hivom, hogy a férfivilág ünnepelt bálványa, a szalonok hősnője sentimentális emlékekkel rendelkezzék. — Az égre, csak nem a sokszor megénekelt első szerelem ? ne feledje el kedves Hermance, hogy még a naptárban is csak 2 hónap múlva lesz tavasz, pedig a csalhatatlan költői recipe szerint „tavaszi napsugár és langyos szellők fugalma“ nélkülözhetlen kellékeit képezik az első szerelemnek.“ „„Ah, ön igazán javíthatlan — felelé — s még a legszentebb érzelmeket is a blazirtság üvegén keresztül szemléli, pedig elfelejti, hogy az, olyan mint a sötét szemüveg, mely a napsütötte a mi persze nehezebb. — Miután az ilyen urak maguk nem tesznek semmit, a mások fáradozását sem tudják méltányolni és azt hiszik, hogy polgári kötelességüknek már azzal is megfelelnek, ha azokat, kik ő helyett ist is gondolkodnak és cserkésznek, sokszor a legfontosabb dolgok tárgyalásánál is gáncsolhatják . . . Meg vagyunk azonban győződve, hogy olvasóink komolyabb és a haladás kellékei iránt fogékonyabb része, mely a közügy érdekében tett fáradozást méltányolni tudja, meg van elégedve működésünkkel és azt ezentúl is elismeréssel veendi. És most kérdezzük : van-e arra szükség, hogy lapunk tovább is fen maradjon? Erre, hacsak a haladásnak már az első feltételéről is nem akarunk lemondani, nem is lehet Bncnis-mel felelni. Mert hiszen a szellemi közlekedés eszközlője: a sajtó az, mely a mai korban minden törekvésnek és haladásnak fő mozgatója. Mi pedig nem akarunk lemondani arról, hogy városunk is a haladni akarók közt maradjon, így tehát arról sem mondhatunk le, hogy lapunkat tovább is fentartsuk. Ezentúl sem ringatjuk ugyan magunkat azon reményben, hogy rövid idő alatt kézelfogható eredményeket mutathassunk fel, mert ismerjük a nehézséget, mely előttünk áll. Tudjuk, hogy az elhanyagolt, talaj csak nehezen termi meg a gyümölcsüket. Tudjuk, hogy a legnagyobb akadály, mely haladásunk útjában áll, társadalmunk közönyössége és tétlensége, melyen egy hamar rést törni még sokkal nagyobb tehetségeknek sem igen sikerülne. Társadalmunkban megvan ugyan a vágy a jó után, hogy azt élvezhetné, amit többszörösen elejtett panaszaiból is láthatni; de azt csak úgy szeretné elérni, ha az neki se fáradságába se áldozataim nem kerülne; ha minden csak úgy magától „csinálódnék“; vagy ha legalább a biró, meg a kormány mindenről gondoskodnék. Tudjuk azonban azt is, hogy a társadalom jobb részénél kezd már ébredni azon tudat, hogy ha boldogulni akarunk, ám akarjuk, hogy városunk és vidékünk felvirágozzék : ez csak úgy lehetséges, ha valahára mi magunk is munkához látunk, ha erőinket egyesítjük arra, hogy a közösen érzett hiányokat és bajokat közösen megszüntetni és orvosolni is igyekezünk. És tudjuk különösen, hogy ez ébredésnek egyik legfőbb tényezője és fentartója épen a sajtó, mely folytonos működésénél fogva a szellemeket foglalkoztatván, ,oda vezet, hogy vágy gerjed bennünk az iránt, hogy saját javunk táját is komornak tünteti fel. De ganyja nem ijeszt s őszintén megvallom a hintetlennek lászót, igen az érzelem, melyet a kis csokor önkéntelen il felidéz lelkemben azelső szerelem vagy igazi szerelemnél talán kevesebb, de bajlamnál bizonyára több volt, életemnek egy örömmel és bánattal vegyesen telt korszaka, lelkem egy hullámzása, melyet emlékezetessé, a szív hatalmáról való édes sejtelem és feledhetlenné, a boldog ifjúság vissza nem varázsolható korszaka tesz !““ Emelkedett, hangon monda ezeket és azután bánatos önfeledt mosolylyal tekintett a kandalló égő zsarátnokaira, mig a fel-fel cikkázó lángok bűvös fénynyel árasztották el puha karszékben nyugvó bájos alakját. Szótlanul ültünk egy ideig egymás mellett. Végre feltekintett reám s mosolyogva nyújta kezét: „„Bocsásson meg a barátom, hogy ily érzelgős fordulatot adtam víg csevegésünknek; de azt hiszem, hogy a legerősebb lelket is, ha még nem fásult el egészen, néha önfeledtté teszik az ily emlékek. S hogy megelőzzem kiváncsi kérdéseit elmondom magam, ama epizódot életemből, melyre a kis ibolya csokor emlékeztetett. * Talán emlékszik ön, ama szellemdús kis francia vígjátékra, melynek hőse a fiatal serdülő leányokat electricitással teli villamtelephez hasonlítja, melyben csak úgy működik a villamos folyam, ha valaki az ellentétes pólusokat — az érzelmeket — összeköttetésbe hozni és a telepből a szikrát — a szerelem szikráját — kicsalni tudja. Nos, én is ily élő villamtelep valéking pezsgő kedélyű fiatal leány voltam 16 éves koromban, ki a fiatal emberek szeme közé nevetett, előmozdítását mástól, mint saját magunktó, ne várjuk ! Ezen, tisztán a közügyét, szolgáló sajtó terén ezután is óhajtunk tehát harcolni. Azért, reméljük és kérjük is azokat, kik önzetlen fáradozásunkat méltányolni tudják, hogy azt a közjó emelésére anyagilag és szellemileg támogatni szíveskedjenek ! Mert csak az egyesített közös erő az, mely a haladásunk útjában álló akadályokat legyőzheti. Kívánjuk, hogy az új év új erőt és lelkesedést öntsön polgárságunk kebelébe, hogy ne csak egyesek izzadjanak a közügy munkájában, hanem minden valamire való polgár vegye ki abból a maga részét! Mert csak az tekinthető jó és hazafias polgárnak, ki ebbeli kötelességét tehetsége arányában leróni igyekezik , és mert csak akkor fogunk igazán haladhatni, ha az ily polgárokban bővelkedni fogunk. Adja az ég, hogy reményünkben ne csalatkozzunk ! A szerkesztő: Grambetta. Mikor a haldokló ó év utolsó perceit élte, akkor vívta a haláltusát Franciaország nagy fia. Még nem szűnt meg az ó év és Grambetta már meghalt. Meghalt, mint meghal annyi millió „kis ember“, kiknek haláláról nem szoktak beszélni, kiknek halálával nem marad betölthetlen űr! A nem válogató halál, hogy épen őt ragadta magával, kinek még annyi végezni valója lett volna. Meghalt a férfi kordelén, elhagyta örökre azt az édes hazát, melyért még sokáig kellett volna élnie, eltávozott akkor, midőn jelen kellene lennie, elment, mielőtt volna, ki helyébe mer és tud lépni. Szegény Franciaország, szegény köztársaság ! Ledőlt, a francia köztársaság mindegyiknél hatalmasabb oszlopa, ledőlt csaknemváratlanul s dőlése az egész, világon meghallatszott. Nincs ország, nincs nemzet, hol kínos benyomást nem tett Grambetta halálának meglepő íme. Még tán legnagyobb ellenségeiben is szánó érzelmet keltett az ó év eme legnagyobb eseménye. Grandietta megérdemelte, hogy mindent civilizált ember könynyet ejtsen halála hírére! Nem beszél többé a nagy szónok, nem kormányozza többé Franciaország hajóját a nagy államférfi, elsötétült, lehanyatlott az a csillag, melyre oly bízva tekintett fel a világ legelső nemzete. Jött mint egy csillag s letűnt mint egy csillag ! Az egyszerű francia ügyvéd egy napon Franciaország leghíresebb férfia lett és Európának leginkább emlegetett embere. Azután fénylett, ragyogott. És most ime, nincs többé, úgy tűnt el, mint mikor egy fénylő csillag fut le az égről! A Quartier latinban már régen ismerték a félszemű ügyvédet, aki oly sokat beszél és mindig oly szépen beszél, a justice-palais-ban is figyeltek az ékesen szóló jogászra, midőn aztán a „Baudin-per“ tárgyalásakor egyszer megismerte őt egész Paris,egész Franciaország. És a hír mindig magasabbra és magasabbra emelte. Lett parlamenti képviselő, miniszter, diktátor. Mint képviselő engesztelhetlenül ostromolta a napóleoni kormányt ha szépségről vagy szerelemről szóltak. Hja, még nem csalták ki belőlem a szikrát. De jött valaki aki értett hozzá. Csinos eszes fiatal ember volt. Különbözött eddigi udvarlóimtól, hogy soha bókot nem mondott és kezet nem csókolt s még ha valami szépséget mondott is, azt is annyi pajzánság és negédesség között téve, hogy inkább tréfának, mint udvarlásnak tűnt fel. De mindamellett tudott az elragadtatásig szeretetméltó lenni és imponálni ; s ha komolyan szólt valódi gyönyörrel hallgattam szelemdus társalgását és élveztem igazán széles és alapos műveltségét. És mindezekfelett: szerettem, igazán s teljes szivemből ; azzal a tartózkodó szűzies, de mégis lángoló és odaadó érzelemmel, mely együttesen és ily nemes összhangban csak az első szerelemben nyilvánul. De mint minden színműben, úgy az enyémben is bekövetkezett a drámai fordulat. Midőn egy napon Melanie barátnőmnél, kivel együtt voltam a nevelő intézetben s kinél a villanyos folyam már teljes működésben volt, látogatást tettem, barátnőm nekem örömsugárzó arccal egy gyönyörű rózsacsokrot mutatott, melyet udvarlójától kapott; miután egy ideig a rózsák szépségeit és illatát élveztük, naiv kíváncsisággal kérdé tőlem Melanie: váljon Lajos — igy hívták imádómat — küldötte már nekem csokrot? Pirulva valottam meg, hogy még eddig nem. — Es te ilyen hálátlanra pazarlod legnemesebb érzelmeidet? szavalá egész pathoszszal Melanie, ha neked volnék már rég szakítottam volna vele. — De hátha azután elhagy és másnak udvarol ? kérdem ártatlan naivsággal. — Uh te kis bohó — felesé Melanie, mily ta-