Mohács és Vidéke, 1887 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1887-01-02 / 1. szám

őrségi szervezetről, egyrészt szaporíttassanak az éji őrök, másrészt jobb fizetés megszavazása ál­tal alkalmas egyének alkalmaztassanak éji őrökül: ezen időszerű indítvány — több az intelligens osztályhoz tartozó városi képviselő ellenzése foly­tán — megbukott. Pedig mily szükséges lett volna ezen indítvány elfogadása és végrehajtása, azt az azóta lefolyt időközben előforduló gya­kori — mondhatni mindennapi — tolvajlások, betörések, rablások, éjjeli megtámadások és egyéb garázdálkodások elég szomorúan igazolták. Mi tehát személy­- és vagyonbiztonságunk eddigi nagymérvű megrendü­ltségének okát egye­dül képviselőtestületünk szűkkeblű fukarságában találjuk, melynél fogva az ezen rész közbizton­sági állapotok javítását célzó intézkedések élet­­beléptetését nem célszerűen alkalmazott takaré­kossági szempontból perhorreskálta. De várjon mit ér a megtakarított pénz vagy vagyon, ha attól a tolvajok és rablók megfosz­tanak ? Sőt mit ér az élet, ha a késő este haza­térő embernek minduntalan attól kell tartania, hogy valamely garázda gazember az utcán leüti? Végre azonban a közigazgatási hatóság is látván és tapasztalván egyrészről, hogy közsé­günk nem teljesíti a hatáskörébe eső közrendőr­­ségi teendőket, másrészről pedig a sokszoros be­törések és a kerületi adópénztárnak megkísér­­lett megtámadása közbiztonsági állapotainkat már teljesen tűrhetetlenné tevén , jelen számunk­ban küzdött rendeletével a közrendőrségi szolgá­latot polgári őrség által rendelte teljesíteni. Ezen intézkedés általában véve nagyon célszerű ugyan és elég alkalmas közbiztonságunk helyreállítá­sára, csakhogy oly egyesek, kik akár állásuk, akár egészségi állapotuknál fogva nem vonul­hatnak ki éjjeli őrségre és épen ezért maguk helyett embert állítani kötelesek, kissé súlyosan vannak terhelve. Miért is felhívjuk a képviselő­­testületet: emelkedjék valahára hivatása­ és köte­lességének magaslatára és létesítsen olyan helyi közrendőrségi szervezetet, mely szükségtelenné teszi a polgári őrség kivonulását. Művészet. Magyar kir. operánk és a vidék. Hogy azon meglehetősen elterjedt téves né­zet, mintha az állam nem az ország, nem a fő­város s a nemzeti művelődés színvonalának eme­lése végett, hanem csakis azért tartaná fenn oly rendkívüli erőfeszítések árán az operaszínházat, hogy ott egyeseknek szinekura állást és egyéni AntAszír avouvÁluga toU’tmain­.ili hunt-Alább- --- -1­­­­vánt művészi sikert elérni, sem pedig az utazás­sal járó óriási költségeket beszerezni. Találtak azonban helyébe nemsokára egy má­sodik, az elsőnél sokkal életrevalóbb s könnyeb­ben kivihető tervet: az operaház vezérigazgató­sága összeköttetésbe lépett az összes vasutak igazgatóságaival s ezeknél rendkívüli kedvezmé­nyeket eszközölvén ki, oly előnyöket fog nyúj­tani egy-egy előadási ciklus vagy rendkívüli elő­adás megnézésére vágyakozó közönségnek, melyek magukban véve biztosítják az ország legtávolabb vidékein lakó közönségnek élénk érdeklődését az opera előadásai iránt. Az eszme nem új. Külföldön mindennapi eset az, hogy külön vonatok szállítják a közönséget a központban tartott kiválóbb művészi becsű elő­adások látogatására. A külföldi gyakorlat s élet­képesnek bizonyult eljárás meghonosítása s a ki­vitel ügyes megoldása azonban minden esetre egyedül az intendatura érdeme. Ezen módon válhatik csak az operaszínház valóban a nemzet közkincsévé; ezen úton érjük csak el azt, hogy a nemzeti közművelődés és jó­­ízlés szentélyévé lehet említett műintézetünk; hogy határaink közt a sokszor megbolygatott magyar nemzeti szellem elsőségét kénytelenek lesznek még azok is elismerni, a­kik azt minden áron tagadták eddig, hogy a nemzeti szellem terjedésének, a művelődést kedveltető gyönyörök­nek egy új s hatalmas zsilipje nyittatik meg; egyszersmind ugyancsak ezen úton érjük el azt a már nélkülözhetlen álláspontot, hogy már va­lahára országos támogatásban részesüljön az or­szágos operaszínház, és viszonzásul az országos operaszínház hivatássz­rűleg kifejtett előnyeit ne­­csak a főváros, hanem az egész nemzet élvezze s használja ki. Néhány hét múlva valósíttatik meg a terv, még­pedig első ízben egy oly műszöveg előadá­sával, mely Európa minden fővárosában hónapo­kon át gyönyörködteti a közönséget. Hónapok óta tartanak ehhez az előkészületek s tanulmány­­próbák oly lelkiismeretességgel, mint sehol a kon­tinensen. A darab kiadatása is oly fényes teend, hogy ahhoz épen nem lehet hasonlítani a külföldi színházak bemutatásait. Azt hiszszük, hogy nin­csen a közönség körében olyan, ki nem hallotta volna szövegmeséjét a­z arabnak, mely „Excelsior“ név alatt egy év óta divathőse az európai na­gyobb színpadoknak. E kitűnőséget a tündéries szépség csodás világával ékítve fogja bemutatni operaszínházunk a fővárosi közönségnek s az ország összes mű­kedvelő lakosságának.­rácsony előestéjén az iskolás gyermekek, sok szülő, az elöljáróság és az intelligencia legna­gyobb része jelentek meg. (Voltak olyanok is, kik csak fehér hollóként látják az iskola belsejét.) Főtisztelendő Szandtner Antal közkedveltségü helybeli plébános úr először a megjelent szülök, elöljárók és a többi megjelent ,m­zután pedig az iskolás gyermekeknek szép és hatásos beszé­det mondott, megmagyarázva , karácsonyfa nagy jelentőségét. Következett egy IV. osztók ‘ tanult ..ital elszavalt, a karácsonyfát v ■ • d . •.oltemóoyt, mely a szép előadás és a %­ t 'artalmaánál fogva könnyekre indította . Ezután egy V. osztály aulo ^ — 3 Mo­hács és Vidékeinek Bolygó vérek E meretes munkatársa által szerzett — vers elszava­lásával Czapáry János segédlelkész urat üdvö­zölte, kinek tulajdonképpen ez igen szépen sike­rült karácsonyfát köszönhetjük. Mert ő benne támadt a nemes eszme, hogy a szegény és árva gyermekek között, kiknek szülei és gyámjai nem képesek őket ruhával, könyvekkel és taneszkö­zökkel ellátni: e napon osztassanak ki a közada­kozásból szerzett ruhanemüek és könyvek. — Fo­gadja tehát tisztelendő Czapáry úr e helyen is Duna-Szekcse közönség hálás elismerését és kö­szönetét. A mindeneknek Ura e nemes tettét nem hagyandja jutalmatlanul, mert: ki a szegények­nek ad, Istennek áldoz. Kiosztottak a következő tárgyak: Ruha­neműekben: 9 szoknya, 7 kabát, 7 nadrág, 9 pár téli harisnya, 2 parket zubbony, 16 drb jó téli kendő, 16 téli nyakkendő, 3 pár kézmelegítő, 3 kalap, 3 sipka, 7 pár csizma és 7 pár cipő. Tan­eszközökben : 130 drb tankönyv, 30 drb palatábla , vagy 250 drb apróbb iskolai szerek. Engedje meg­­, szerkesztő úr, hogy a szíves adakozókat, kik a szegényeket és árvákat kegyes adományaikkal megörvendeztették, név szerint fel­említhessük. Adakoztak pedig: báró Bésán János 20 frtot, a duna szekcsői szegénypénztár 10 frtot; Szandtner Antal, Freytag Ferenc, Freytag Lajos, Linder György, Czapáry János és a közbirtokos­ság 5—5 frtot; Bácsmegyey Rezső 3 frtot; dr. Pestalics Károly bpesti lakos 2 frtot; Treiber Ignác, Farkas Antal, Stipán János, Tuczákovics bábos, Majer Bálint, Hermann József, Pir­sa Ist­ván, Bari Mátyás, Csiszár János és Hága József 2—2 frtot; Hermann János, Brüller János, Trei­ber János, Valero N., Henneberg István, Rochlitz István, Vass Terézia, Ungar István, Amberger Mihály, Szingler Antal és Kleisz János 1—1 frtot; Krammer Jakab és Martina Mihály 50—50 krt. i­­­lekinyvelő fő tulajdonait, de legyen része abban a vidéknek is, mely szintén jelentékenyen hozzá­­járult az opera, mint nemzeti intézet fenntartá­sához. Az opera vezérigazgatósága régóta foglalko­zik azon eszmével, hogy miként lehetne belevonni a nagy magyar közönséget, a nemzet zömét az énekművészet szentélyébe. Két terv állott előtte. Ezek elseje volt az operaszemélyzettel szándékolt körutazások. Ez rövid úton kipróbáltatván, nem bizonyult be fenntarthatónak. A próba a po­zsonyi színháznál történt, a­mikor magasabb célok végett is az opera összes személyzete át­utazott Pozsonyba. Az ezen alkalommal szerzett tapasztalatokból csalhatatlanul meg lehetett álla­pítani, hogy körutazás által nem lehet sem a ki-Felöltözöm s a „Fiumé“-ba sietek. Alig ülök le, jő a „cárkenner“ — Boldog újévet! — Erszé­nyem újra előkerül s egy flör megint kivándorol. Beletekintek az ügyibe — hát — szégyen — nem szégyen­­— , mondd négy flör van még benne. Na! Elég a boldog újévből, mert hát messze van­ a hónap vége, aztán nincs már becsapni való. — Kávézás után sétálni megyek a Váci útra. Ott jó szabómnak számlakihordója — Bol­dog újév,t! _ s számlát nyom kezembe. — ti­­*ztelem urát, majd személyesen, igen , u* legalább — Boldog újévet! Látva, hogy az ipszének a boldog újév nyomja szivét — nem számlaügy — sóhajok közt elő kerül 1 a 4-ből. Három a magyar — vigasztalám magam lapos guta ütötte tárcám felett húsaivá. A megmaradt háromnak önkénytelen tudosám : Ne menj el, maradj itt, Majd meglátod jobb lesz itt. — Boldog újévet! Nem tudom, nekem szól-e a „boldog újév“, de nem merek körül se nézni. — Boldog újévet! s elém toppan az egyetem portása. Butit ! Ha ennek nem „njevezek“, fuccs a renomém az egyetemen, rám süti a „snasz“ bélyegét. Elő ! Elő ! szegény erszény, melyet úgy üldöznek a fúriák! és lett a 3-ból — 2. Nohát egy-kettő lakásomra. Magamra zárom az ajtót. „Lélek az ajtón se be, se ki.“ De hiába a zár, bejött az éhség! Iszonyato­san éhes lettem, de nem mertem kimenni. Majd alszom egyet éhség ellen. De mi az? Kopognak ! Ohó! Megint egy „újév!“ nem nyitom ki. Kopogás megszűnik, léptek távoznak. Mégis kiváncsi voltam, hátha a Biri szobalány volt, rózsaszín levéllel küldve ? Kitekintek. Uramfia! A pénzes levélhordó! Az ajtóhoz rohanni s visz­­szakiáltani, öt perc műve csak. Ki az ördög küldhet most pénzt nekem ? én kezem nyújtom a pénzes elé . . . ő pedig : — Bocsánat. Nem hoztam semmit, de erre járva, bekopogtam szívtől mondandó: „Boldog újévet!“ A szédülés kerülgetett! De hát én hivtam be ... s lett a két flörböl egy . . . azaz egy o. é. flör! Bezárom az ajtót. Itt be nem jön senki! Tennék én kivételt, de csak egynek. A kis bar­nának ott szemközt — a kitől a Biri .... Jaj még a szerelmet is elnyomja az a prózai éhség. Estig sétáltam, szobámat méregetve. Az én „egyet­lenem“ is tehet kényelmes sétát erszényemben, helye elég van. Tíz óra! Most még bátran elmehetek va­csoráim’. Na, még egy. A kapu zárva. A kapus (új­évkor ez is udvariasabb) mélyen hajlong „Boldog újévet!“ Én oda­adom az utolsót neki. Csak legalább vacsorára valót hagyott volna a nagyon is „b o l d o g újév!!“ ...........e. Levsiezes. Karacsonyest Duna-Szekcsön. Duna-Szekcső, 1886. dec. 26. T. Szerkesztő úr! Mindjobban kezd terjedni az országban azon dicséretre méltó és korunk humanisztikus irányát szépen jellemző szokás, hogy a karácsonyi szent ünnepek alkalmával a szűkölködők számára vagy szegény iskolás gyermekek részére karácsonyfa állíttatik fel. E szép szokás Duna-Szekcsőn is utánzásra talált, a­mennyiben az idei karácsonyestén ná­lunk is állíttatott fel a szegény és jól tanuló is­kolás gyermekek számára karácsonyfa, és pedig a róm. kath. iskola I. oszt. tantermében, hol ka­rubbonyokat szintén dij nélkül elkészítették — nehogy szerénységüket sértsük — elhallgatják. Fogadják a szives adakozók a szegény és árvák forró és hálás köszönetét. 1. 1. — Uj miniszter. A király a néhány hó előtt lemondott Kemény Gábor helyére Ba­ross Gábor államtitkárt nevezte ki közmunka- és közlekedésügyi miniszterré, mely bir a mohá­csiakra annyival kellemesebb, mert tudvalevőleg ő az, ki mint államtitkár a szigeti töltésügyet az érdekeltség előnyére oldotta meg. — Képviselőválasztási moz­galmakról ír a „F. Z.“ múlt hó 30-án meg­jelent számában — a mi járásunkra vonatkozólag. Az ott mondottak ellenében konstatáljuk, hogy a mi vá­lasztókerületünkben ma még semmi nyoma sincsen valamely képviselőválasztási mozgalomnak. És ez jól is van így, mert még fél év választván el minket a jövő választásoktól, a közügynek rosz szolgálatot tenne, aki választási mozgalmak s ezektől elválaszthatlan, szertelen korteskedések korai felidézése által már most háborgatná járá­sunk békés nyugalmát. Mi a dolog személyi ol­dalát illeti, a nép közt személyesen megfordulván s a közvélemény nyilvánulásait figyelemmel kisér­vén, alkalmunk volt meggyőződni, hogy mostani képviselőnk választási kilátásai — ha újólag fel­lépni szándékoznék — ellenjelölt esetére sokkal jobbak lennének, mint voltak 1881-ik évben, mi­dőn először fellépett; miből aztán az következik, hogy a mérsékelt ellenzéki pártkörből való kilé­pése az ő eddigi népszerűségének mit sem ártott, sőt ellenkezőleg e kilépés népszerűségét még emelte, amennyiben most azok nagy része is az ő pártjához szegődnék, kik 1881-ben mint kor­mánypártiak ellene szavaztak; ez állításunk ala­posságát igazolják azon tüntető tetszésnyilvání­tások, melyekkel legutóbbi beszámolása alkalmával a mérsékelt ellenzéki pártkörből való kilépésének indokolása Mohácson és más községekben is talál­kozott. Híveit nem is a rosz választási kilátások aggasztják, hanem azon körülmény, hogy ő, hozzá közelálló körben már régebben mielőtt be­számolói körútját megkezdette — azon nyilat­kozatot tette, hogy magánviszonyai alakulása folytán a jövő választások alkalmával mandátu­mot nem vállalhat. Barátai azonban ezen nyit

Next