Mohács és Vidéke, 1900 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-07 / 1. szám

kedők, jobban mondva az alkalmazottak értel­miségének fejlesztéséhez. Ezek a kereskedelemre és iparra vonatkozó szakszerű előadások. Az ilyen szakelőadások nagy hasznára van­nak az ifjúságnak, de magának a Körnek is, mert ezáltal nagyban emeli nívóját. Tehát a Kör, mint számot­tevő alkatrésze a társadalomnak, nagyban hozzá­járulhat, hogy az iparos és kereskedő osztály intelligens ele­mekből álljon; hogy erre mily nagy a szükség, azt — úgy hiszem — fölösleges bizonyítani. E lap egyik cikke már eléggé kifejtette, hogy mily nagy szüksége van az iparosnak, nemkülönben a kereskedőnek értelmiségre. Mert csak akkor lehet nagy és hatalmas a nem­zet, ennek léte csak akkor nyugszik szilárd ala­pokon, ha ipara és kereskedelme intelligens emberek kezében van. Ismétlem : szükséges, hogy az iparos és kereskedő intelligens legyen. Hisz nem élünk most abban a korban, a­midőn még elég volt, ha az iparos jól megcsinálta a megrendelt ipar­cikket ; ma a mi iparosainknak versenyezniük kell a külfölddel. Ez egyelőre ugyan vajmi nehéz, de kell, hogy minden iparosban legyen annyi ambíció, annyi törekvés, hogy azt a célt elérhesse. Ahhoz, hogy az iparos osztály intelligens elemekből álljon, nagyban hozzájárulhat a Mo­hácsi Iparosok Olvasóköre. A Kör tagjainak egy része iparos akal­­mazott és mi azt hisz szük, hogy minden egyes tagban megvan a törekvés arra, hogy értelme fejlődjék, ismeretei gyarapodjanak. A mag e­mleget a Kör a szakszerű előadá­sokkal elhint tagjai közé, idővel hatalmas törzs­­zsé fog válni és áldó gyümölcsét meg fogja hozni. Vannak a tagok közt urak, kik ilyen elő­adások megtartására predesztinálva vannak és én bizton tudom, hogy ha a Kör vezetősége az ilyen előadásokat forszírozná, a siker nem ma­radna el. Ha gyakrabban nem, kéthetenkint egyszer, p. o. vasárnap délután lehetne ily szakelőadást rendezni; a helyi sajtó bizonyára szívesen ér­tesítené erről a nagy közönséget. Mert tudja meg a nagy közönség is, hogy a Mohácsi Iparo­sok Olvasóköre szeretettel és lelkesedéssel tel­jesíti hivatását. F Gy. [ könnyen áttekinthető módon foglalkozik. Föl­kér az igazi őslakók (tűke mohácsiak) érzelmé- I vel fogott munkájához, mert könyvének minden a­lapja a szeretetet ragyogtatja; de a nehéz mun­­­­kához nemcsak a szeretet szövetneke volt szük­séges, hanem a kutató szellem összes enerzsi­­ája. És méltán elmondhatjuk, hogy városunk képviselőtestülete nem bízhatta volna jobb ke­zekre a város történetének megírását, mint arra az egyénre, akiben összepontosult tárgyának sze­­retete és a kutatás erőssége. A mohácsi em­ber igaz örömmel foghatja kezébe e könyvet s az idegen ember is tanulsággal olvashatja an­nak lapjait. Mohács története három főrészre oszlik. Az elsőben a város keletkezése és 1526. évi augusz­tus 29 ig tartó története van megirva 29 olda­lon. Az őstörténet után okmányokkal támogatva adja elő Mohács fejlődését. 1093. évben kelt az okmány, mely először emlékezik meg Mo­hácsról, mint Csele és Jenő helységekkel hatá­ros helységről és egy 1408-ban kelt okirat »Civitas Mohách«-ról emlékezik már meg, jeléül annak, hogy városunk Zsigmond király idejé­ben már a szabadalmas városok sorába emel­tetett. A második rész a török hódoltság kor­szakát tárgyalja a 26—46-ik oldalon, amely idő­szak bizonyára a legszomor­­bb időszaka a vá­rosnak. Ebben az időszakban tiszta magyar ős­lakói megfogynak, csaknem kivesznek, a kato­licizmust az ezt gyűlölő török minden eszköz­zel, isjákok (szerbek) betelepítésével és párto­lásával, sőt a reformáció terjedésének előmoz­dításával is igyekezik kiirtani. A defterek bi­zonyítják, hogy Mohácson még 1570-ben sem voltak szerbek s ugyanez időben a magyarság nagy része a református hitre tért át, miről „az úri szent asztalhoz tartozó megaranyozott po­hár« alján levő 1570. évszám is tanúskodik. 1686-ban Radonay Mátyás szalavári kapi­tány megostromolta és felgyújtotta Mohácsot. Körülbelül evvel fejeződik be a mohácsi török­veszedelem ; de utána a földes uraság és a nép 200 éves harca következett, mert hisz a mo­hácsiak szabadságlevele elveszett s csak a sza­badság édes emléke szállott apáról fiúra, tüzel­vén az újabb nemzedéket a küzdelemre. E két első korszakot úgy tárgyalja az iró, hogy az okmányok részletezése után az egész korszakot összevonja és arról rövid át­tekintést ad. A harmadik korszak 1686-tól napjainkig a 46—188-ik lapig van megírva. Tömören és részekre osztva vázolja: 1- ször a közigazgatási politikai viszonyokat, hogy mily erős küzdelem és mennyi áldozat árán emelkedett a város ismét a szabadalma­zott vagyis rendezett tanácsú városok sorába 1840-ben. 2- szor a közgazdasági viszonyokat. E te­kintetben örökös harcokkal teljes ez a két szá­zad, a­melynek vége a legelő elkülönítés ténye volt 1874 ben. 3- szor a közegészségügyi viszonyokat. 4- szer a vallási viszonyokat. 5- ször az oktatásügyi és közművelődési vi­szonyokat. 6- szor a társadalmi viszonyokat.­­ Minden egyes pontnál behatóan kutatja az okokat és okfejtően magyaráza a következ- I ményeket. —­ Meglehet, hogy némelyekben a következtetések nem a legszerencsésebbek, pl. a mohácsi sokasság eredetéről szóló részt ma­gam sem tartom ilyennek, de az abszolút igaz­ságra való törekvés oly elvitázhatatlan ténye e könyvnek, hogy e tekintetben igen sok törté­nelmi tankönyvnek is mintául szolgálhatna. Igaza van a szerzőnek, hogy »édes-kedves melegség fogja átjárni minden mohácsi lakos szivét is, ha e könyet végig olvassa, és azon­kívül a történelem tanúsága visszavezetheti vá­rosunk lakóit ismét a nemes törekvések ösvé­nyére, melyen őseink jártak, amikor még egy nyelven és együtt dicsérték az Istent, de még ezután is, amikor még e század elején is min­denre képesek voltak a szabadságért és köz­­mivelődésért. Az ősök példáján buzdulva haladhatunk előre. G­y.r. Mohács Története. Az új év napján megjelent Fölkér Józsefnek, Mohács hivatalos évkönyvvezetőjének, Mohács története című könyve. Kedvesebb újévi aján­dékot alig várhattunk, mint ezt a nekünk igaz élvezetet nyújtó könyvet, amely városunk múlt­jával, fejlődésével és jelenével oly behatóan fs­gadják be. De most halljad tervemet: akarsz-e nekem ma éjjel segíteni, hogy Pamacs hat üveg pezsgőjét megnyerjük ? Jer szobámba, mely az övé mellett van, ott közlöm terveimet, de addig még egy üveg bort megiszunk, mert győzelmünk biztos. A fogadóban mély csend honolt. Tizenkét óra volt, ekkor Pallos mint valami szellem, Pa­macs ajtajához lebegett és erősen kopogott. A festő jóízűen aludt, első álmát aludta és álmodott di­csőségről, hírnévről és számos megrendelésről. — Ka mi az? mormogá álmos hangon. —* Pamacs úr — kiáltá Pallos a Kakasfi hangját sikerülten utánozva. — ön pont öt órakor akar fölkelni ugy­e ? — Kos öt óra már? kérdi a festő. — Dehogy! felelé Pallos a Kakasfi hangján. — Csak azt akartam jelenteni, hogy tizenkét óra van, így tehát még nyugodtan alhatik öt óra hosz­­száig ! — Marha!­­- dörmögé Pamacs. Egy órakor én dörömböltem. A festő már kissé ingerültebb hangon kérdezé: — Mi az már megint ? — Pamacs úr, fölkelni ... — szóltam be mint áll Kakasfi. — Rinoperosz, hát már öt óra ? — Azt akartam mondani, hogy szükségte­len még fölkelnie, mert még egy óra. Jó éjt! Még négy órát alhatik. — Szamár! kiáltá Pamacs bőszülten, s a má­sik oldalra feküdt, hogy továb aludjék. —• Már pedzi, mondám Pallosnak nevetve.­­ Midőn pedig két órakor Pallos jelenté, hogy­­ még három órát alhatik, igen csipős feleletet kapott. — Vigyen el az ördög, vén szamár! Három órakor ismét én figyelmeztettem, hogy még két órája van hátra, akkor a szegény festő felugrott, és tele torokkal kiáltá: — Hagyj már békén! mert ha kimegyek, Isten legyen neked irgalmas , mert . . . A többi szitkot már a takaró alatt mormogá, mert fejére húzta a paplant, hogy fülét lezárja a külvilág zaja elől. — Menyhért — mondám — már dühöng! — Nos, ugy­e mondtam, hogy a fogadást megnyerjük. — De most ne bántsuk, mert a fejünkhöz vagdal valamit. Legalább azt ígérte nekem, hanem azt indítványozom, hogy ezt a két órát hadd aludja nyugodtan végig — keresztényi kötelességünk bé­kén hagyni. — Mi azonban ébren maradunk s megvárjuk az öt órát, midőn a háziszolga kelti, akkor aztán elébe állunk és kijelentjük, hogy a fogadást el­vesztette. Háromtól ötig ittunk és alig vártuk a vég­szót. Ekkor jött Kakasfi, csendes léptekkel köze­ledett a festő ajtajához és hatalmas dobolást vitt véghez rajta. — Pamacs úr ! kiáltá. Az ajtó nagy robajjal kinyílt, Pamacs mint egy kilőtt ágyúgolyó kirohant és dühösen kiáltó: — Tudom! most még egy órám van hátra ugy­e ? Ez aztán a pontos tudósítás ! Majd adok én neked. S csak úgy zuhant az a sok pofon az ár­tatlan Kakasfi képére, a­ki a bámulattól még csak nem is védekezett. — De hisz azt tetszett mondani, hogy öt órakor keltsem föl! — dadogá a boldogtalan Ka­kasfi, miközben az arcán levő „ötöst“ tapogatta. — Öt óra itt, öt óra ott — dühöngő a festő — de azt nem mondtam, hogy az éji őr szerepét játszad és órától óráig értesíts az időről, te vén tapir ! Kakasfi végre megszabadult a dühöngő festő keze közül és kétségbeesve emelte kezeit az ég felé. — De uram, az nem igaz. Talán Pamacs úr­nak baja van, mert eddig csendes, nyugodt ember volt ; de most sajnálom, hogy az őrültek házába kell . . . — Igen téged kell oda vinni, te vén teve, mindjárt először kellett volna téged megtépáznom, midőn jelentetted, hogy medig aludjam. — De most már elég legyen — kiálta Ka­kasfi, a­mint egy művelt háziszolgához illik U­ram, én ezeket a címeket határozottan visszauta­sítom és becsületsértési pert indítok ön ellen, ige­nis, megyek a járásbírósághoz. E pillanatban jónak láttuk, hogy előlépjünk, s Kakasfi ártatlanságát igazoljuk. — Olivér, — mondám, — hadd azt a sze­gény szolgát békén, mert ártatlan és hadd mutas­sam be neked a két éjjeli őrt, kik az éjjel oly pontosan óráról-órára ajtód előtt keltegettek. — Teljesen igaz, Pamacs bar­átom! — mondá Pallos kacagva. A flegmát megőrizni, ez volt a föl­tétel. A hat üveg pezsgő a miénk, ezennel meg­hívtak a legközelebbi alkalommal vacsorára. Pamacs kénytelen volt nevetni. Haragján fe­lülkerekedett ismét a kedélyessége és nyugalma­s mondá: — Kakasfinak pedig a hetedik üveget aján­dékozzuk fájdalomdij gyanánt. Kos vén fickó, béke velünk ! Az ember mig él, mindig téved. — Természetesen Pamacs ur, — jegyzé meg a házi szolga nevetve, ki a hetedik üveg halla­tára jobb kedvű lett. Néhány ezüstös flastrom, melyet markába nyomtunk, hogy hallgasson, megtette hatását. Pár nap múlva a pezsgők durrogtak, mire Pamacs tréfásan megjegyzé : — Barátim! az ember soha se tudja meg halála előtt, hogy milyen a természete. Különfélék. Szilveszter-estély. Ismerik önök Heinenak azt a meséjét, ame­lyet égi útjáról mondott; t. i. hogy ott egészen fenségesen mulatnak: meg van minden szórakozás , csupa öröm s élvezet az élet, s hogy ott sült libák röpködnek körül, csőrükben mártásos tálacskákkal... Ilyenformán volt ez a Mohácsi Iparosok Ol­vasóköre Szilveszter-estélyén is. Amíg ugyanis a múlt század utolsó vasár­napjának estéjén sokan vitatkoztak, hogy a husza­dik század mikor kezdődik, addig a Mohácsi Ipa­rosok Olvasóköre két századba benyúló Szilveszter­estélyt rendezett. Ezen a kronológiailag is nevezetes estélyen sok csinos dolog történt. A műsor éjfél előtti, vagyis a múlt századbeli és éjfél utáni, vagyis a jelen századbeli részre oszlott. Az éjfél előtti mű­sorban — kronológiai rendben — az első hely Tamás Gyuláé. Varázsom vész­kedését mutatta be, nagy ügyességgel cselekedte meg a tojásokkal, meg a zsebbeli keszkenőkkel való varázslatokat. Meg is tapsolták érte. Utána Sik Aladár nótázott és úgy eltalálta a nótáját, hogy meg is ismételtették vele. Kerner Róbert zongorán kísérte. Szamossy László, a „kettős művész“ muzs­­­kája pedig elragadott mindenkit szépségével, finom­ságával. Sok, sok szép ábrándos szerelmet csalt ki abból a csudahangú «Párazfából most is — talán még annál is szebbet, mint amely a nagy német po­étát az isteni Vénus szobra előtt zokogásra késztette. A mű­sor negyedik pontja Käfer Atrta Higye'S“ cimbalomjátéka volt, — végül Steidl énekelt helyi kuplékat. Ez történt éjfél előtt, — természetesen meg­toldva tánccal, muzsikával, meg nótával. Tizenkét óra felé egyszerre szétnyílt a szín­pad leple s ott a fölolvasó asztalnál láttuk Sza­mossy Gyulát, aki a XIX. századról tartott érdekes —nem mint hirdetve volt — felolvasást, hanem jó magyar szívre valló szónoklatot. Közöljük belőle a következő szép részletet: „Mi is megállunk egy pillanatra s visszapil­lantunk a századvég utolsó perceiben, s gondola­tunk elsuhan a fölött a század fölött, mely az

Next