Mohács, 1907 (7. évfolyam, 1-51. szám)
1907-01-06 / 1. szám
Hisz e lap is azok közé tartozik. Pedig nem lehet az, hogy mi ezért a 48-as párt ellenségei legyünk. A türelmetlenek, itt különbséget kell tenni ! — kétfélék: a függetlenségi párt ellenségei és rajongó hívei. Ellenségei türelmetlenek, hogy nyugtalan izgatásokkal a pártot fejjel vigyék a falnak, hogy valahogy visszacsinálják a történelmet, hogy talán még egyszer fölkeljen az ő napjuk. Rajongó hívei türelmetlenek, mert látják az adott rossz helyzet, az átmeneti idő természetének következtében a nyugtalanságot egyfelől, az elernyedést, a nehezen fölvert nemzeti érzés elalvását másfelől. És bármennyire részeire is bontja Kossuth Ferenc a helyzetet, bármenynyire bizalmat keltők is kijelentései, bármennyire elszomorító is, hogy úgy van a függetlenségi párt, sajnos, fajsúlyilag nagyon gyenge, érzéseiben pedig ellenszenves politikát folytat. A kormány tevékenysége elé, ott hol az országra nézve nem káros, nem szabad akadályokat gördíteni, mert hisz mindannyian tudjuk, hogy ez a kormány mely ügyek elintézésére jött létre. De nem szabad sohasem az ellenőrzésről és határozott izgatásról megfeledkezi ott, hol a paktum által nem korlátolt nemzeti keretek betöltéséről van szó. A függetlenségi pártot pedig, dacára annak, hogy értjük a párt helyzetét, bírálni, korholni és kellő világításba kell helyezni, mert a függetlenségi párt dogmatikája tiszta, de — az emberek közül akik kapuim belül tartózkodnak, sokan, egy a poklokba kívánt eszmevilág átkával terheltek. Mohács, január 5. – A képviselőház munkája. A képviselőház január hó 10-én tartja a karácsonyi szünetek után első érdemleges ülését, melyen a vallás- és közoktatásügyi tárca költségvetésének általános vitáját folytatja. Tekintettel arra, hogy a kultusztárcán kívül még-az igazságügyi, honvédelmi és pénzügyi tárca költségvetése vár elintézésre és hogy az appropriációs vita során különösen a nemzetiségi párti képviselők részéről várható felszólalás, a képviselők körében többfelé felmerült az óhajtás, hogy a felszólalások a lehető legszűkebb körre szoríttassanak. A függetlenségi párt, Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter a képviselőház összeillése előtt szerdára értekezletre hívta meg a függetlenségi pártot. Valószínű, hogy akkor foglalkozik a párt az országos szervezés dolgával s azokkal az indítványokkal is, amelyek a Kossuthnál való legutóbbi elnöki értekezleten felmerültek. Polónyi elejtése. Kossuth Ferenc újévi beszéde óta, melyben melegen és többször emlékezett meg Apponyi Albertről és egy szóval sem említette a harmadik függetlenségi minisztert, Polónyit, nyilvánvalóan elejtettnek hiszi az ország Polónyit. Bármennyire megvan is a koalíciós kormányban az a törekvés, hogy az átmeneti idő alatt egységében megmaradjon, valószínű most már, hogy az igazságügyminiszter mégis kiesik abból. A községi és körorvosok törvénye. A községi és körorvosok helyzetének javítására vonatkozó törvényjavaslat már régebb idő óta készen van. Legutóbb azonban módosításalá vettél. A tervezet végleges átdolgozása főleg az országos orvosszövetség közbenjárására történt. Ez ugyanis a múlt hónap közepén terjedelmes emlékiratot nyújtott át a belügyminiszternek. A belügyminisztérium az átdolgozott törvénytervezetet csak az orvosszövetség véleményének meghallgatása után fogja a törvényhozás elé terjeszteni. A próféta. A „Mohács" eredeti tárcája írta: Barta Lajos. Egy kietlen tél valamelyik decemberi délelőttjén, valósággal bebukott hozzám az ajtón Kálmán barátom. Valósággal, majdnem úgy bukott be, mert kezei gémberedettek voltak a hidegtől és nem igen tudta a kilincset kezelni. — Tyhü ! te talán főnyereményt csináltál ? — kiáltotta el magát, amint megérezte a szoba melegét. Abban az időben ugyanis mind aketten felöltőben teleltünk. De evvel nem sokat törődtünk. Csak később, sokára jött az, mikor észrevettük, hogy körülöttünk az utcákon folyik a vagyon és a gyönyör, és virág terem a kökénybokron is, mi pedig meddő álmokban, szétfolyó sóvárgásokban, fösvény évek nehéz árnyai alatt elvesztettük az élet első, szűzies kiélvezésének mámorát . . . — Megengeded, hogy levessem a kabátomat ? — kérdezte Kálmán erőltetett pózzal. Szerette az ilyen modort és a meglevő nyomorúságot ilyen nevettető uralkodással tarkította. — Ja hát, ha melegünk van, akkor urak vagyunk, ha pedig urak vagyunk, legyen jó modorunk. Nagy, nehézkes legény volt egyébként Kálmán. Együtt mentünk az érettségiig, jól ismertük egymást. Ő akkor, huszonkét éves korában is az a bús, sötét arcú fiú volt, mint hat-hét évvel azelőtt. Széles arcához viszonyítva az orra most még nagyobb volt, mint akkor, a homloka is jobban kidüledt és most is ép olyan darabos mesterlegény formája lett volna neki, mint akkor, mikor a haját háromszögletesem a homlokába fésülte, ha most nem szoktatta volna szépen balra és ha a szeme, az édesanyjától öröklött nagy, fekete szeme nem lett volna a gondolkodás folytán mélyebb, tartalmasabb. Kálmán nehezen bukdácsolt át az osztályokon, most pedig szenvedélyes prófétatermészet, világbölcsész volt. Sok mindenfélét összeolvasott és szeretett az olvasmányokból és szemléleteiből eredeti nézeteket levonni. Ezeket kesernyés, az emberi szívtelenséget ostorozó maró kitörésekben lökte ki világfájdalmas temperamentumából. De az öreg fiú ezen kitöréseiben is volt valami keresettség, valami széles póz. Szeretett különös lenni. Ott is, ahol szivének egy meleg, vérző darabja vonaglott. Abban az időben a postatiszti tanfolyamot hallgatta és harminc forintért dijnokoskodott emellett a postánál. Hazulról csak néha kapott valamit. — Ne beszélj! Agyonütöttél valakit? — mondta fázós nevetéssel, miközben rányadt arcán, szája két szögletétől fölfelé, megjelent a két megszokott vastag, keserűségránc. — Vagy talán kiraboltál valakit? Hallottam ám, hogy valami nagy betörés volt az éjjel . . . Teát tálaltam neki, amire még jobban elcsodálkozott. — Te Isten vagy! kiáltotta, mikor a forró ital jó hatását megérezte. A kályhában lobogott a tűz, jó meleg volt a szobában. Fátyolos, bágyadt pompájú területek voltak akkor lelkünkben, melyeken különös szeretettel bolyongtunk. . . Künn csikorgott a hó, éles, gúnyos, kegyetlen szelek sivitottak és nem gondoltunk arra, hogy fény, pompa és gazdagságok között, mi, a két Schlemil, sohasem merítünk abból, mert álmodozó, elvesző lelkű emberek vagyunk . . . — Nem is kérdezed, hogy honnan jövök? A kenyeres boltból, vagy az ingyen tejből? Na ne ijedj meg a degradáló társaságtól ! A tudományos Akadémiából jövök. Ott jó meleg volt. — Jó is egy ilyen nemzeti közmelegedési intézmény télen. Hogy felolvasást is kell hallgatni: minden jóért kell valami áldozatot hozni. Nem látod, hogyan csúcsosodik a fejem a sok bölcsességtől ?... Mohács 1907. január 6. Alakítsunk mohácsi néprajzi múzeumot. Mohács, január 5. Ha olyan bölcsek lennénk, hogy a múltak vereségei viszariasztanának bennünket az uj kezdeményezéstől, akkor most nem írnák meg ezt a cikket, evvel a címmel: Alakítsunk mohácsi etnográfiai múzeumot ! De ahol közművelődési eredményekről van szó, ott nem resteljük, ha nem vagyunk a vereségek után sem bölcsebbek, ha mindig fiatal szivűek, hívők, rajongók vagyunk. Hisz művelődési intézmények közül a vereség nem a kedvezményezőké, hanem az annyiszor megvert, annyiszor megcsúfolt magyar kultúráé. Erre az okoskodásra a mohácsi Szabad Lyceum eszméjének nagyszerű elhalása ad okot , mely szabad lyceumot mindenki jónak, üdvösnek talált, mely szabad lyceumot mindenki meg akart csinált és meghalt, jobban mint a Cselénél II. Lajos király . . . Ha a zsebünket fogjuk megkérdezni : kel-e neki a néprajzi múzeum ? Bizonyosan azt fogja mondani: nem. A zsebeknek semmi érzékük, sok ellenszenvük van eszményi javak iránt, ha nem is kerülnek pénzbe, mert az ördög nem alszik, még pénzbe kerülhetnek. Ha a gyomrunkat fogjuk megkérdezni: szüksége van-e a néprajzi múzeumra? Az is azt fogja mondani: abszolúte nem kívánja sem az étvágya, sem az emésztése. — Nehéz pecsenyéket, sűrű, tüzes borokat inkább óhajt a magyar gyomor . . . Ha az elménket fogjuk megkérdezni, akkor azok, melyek nem őseinknek a Szarmát síkságon rég elenyészett nyomain merengnek homályos érzéssel, de a magyar szivet, a magyar érzés és gondolatvilágot Nyűgat műveltségének fényével házasítanák össze és az eljövendő új kor értékeivel bírnak már, azt fogják mondani: ha van rá mód, ha különös alkalom kínálja,meg kell teremteni azon adalékok gyűjteményét, melyek hűs képét tárják majd elénk népi életünknek, okulásul a történelemnek, a művészetnek és irodalomnak. Ez a különös alkalom pedig meg van. Ez az alkalom : a pécsi országos kiállítás néprajzi gyűjteményének a létesítése.