Műemlékvédelem, 1964 (8. évfolyam, 1-4. szám)
1964 / 3. szám - Voit Pál: Művészettörténetírás és műemlékvédelem
működése legjavát — addig nálunk ismeretlen elvek és módszerek alkalmazásával európai színvonalon rekonstruálta a feltárt, 1200 körüli romokat, a magyar királyok egykori palotáját és a francia igazodás szerint épült királyi kápolnát. Érdeme, hogy ízlése, mértéktartása mindvégig irányt szabott a helyreállítás esztétikai kérdéseiben, s az ún. „kiépítésre” hajlamos építészrestaurátorok romantikus hajlamait vissza tudta fogni. Csak annyit és olyan módon engedett utat a „helyreépítés lázának”, amilyen mértékben az a hitelesség szempontjából megengedhető volt, s szívesen alkalmazott olyan modern eszközöket is, mint egyes középkori terek vasbetonszerkezetes üvegtetős lefedése, amelyek a maguk idejében merészek voltak, s ma mégis időtállóaknak érezzük őket. Az esztergomi feltárás és helyreállítás eszményképünk maradt, iskolát indított el a műemlékrestaurálás területén, de ugyanakkor felszínre hozta a magyarországi román művészet újraértékelésének kérdését is. E feltárás éppen Gerevich Tibor életművébe, a Magyarország Románkori Emlékei c. műbe ágyazva szolgáltatta az első nagy példát arra, hogy egy-egy jelentős műemléki munka, a művészettörténetírás iránytűjét mi módon hozza remegésbe s milyen új tájolást ad a következő nemzedék számára. Bár az esztergomi munkálat elvi, esztétikai és kiviteli szempontból ma is példakép, módszerei tekintetében mégis elmarad azon követelmények mögött, amelyeket éppen a régészet konkrét alkalmazása és az okleveles emlékek gondos egyeztetése ma már megkíván. Ezek a módszerek mintegy varázsütésre jelentek meg — a zömében 1948—52 között lefolytatott —a legnagyobb magyar műemléki munkálatnál, amelyet, már területi méreteinél fogva, s az ott foglalkoztatott munkatársak létszáma miatt is, szívesen neveztünk Európa legnagyobb feltárásának. A háború szétrombolta a budai várat, ahol a XX., XIX. és XVIII. század különféle kiépítései mögött, az üszkös romok alatt végre szabaddá lett a várhegy. Itt — a szinte gazdátlanná lett — nagykiterjedésű egykori palota romjai és törmelékei között, csonkán, jelentéktelennek tűnő fragmentumokban, de mégis feltámadt a régi magyar múlt, a Habsburgok előtti, nemzeti királyok egykori székhelye, a középkor szemefénye, a budai várpalota látomása. E látomásból azonban ekkor lett történeti valóság, az intuitív képből hiteles tudomány, s itt született meg a magyar műemlékvédelem új korszaka. Az 1943-ban már nagy eredményeket felmutató visegrádi feltárás figyelmeztetett arra, hogy az egykorú krónikák szavait — amelyeket eddig költői túlzásoknak és humanista udvaroncok hízelgő nagyításainak tartottunk — felül kell vizsgálnunk. Oláh Miklós esztergomi érsek dicsőítő sorait, amelyek a visegrádi királyi palota méreteiről, művészei részleteiről szólnak, egyszerűen nagyotmondásnak véltünk, mert ezeknek a valóságban addig nyomát nem találtuk. Ugyanígy minősítettük Antonio Bonfini — Korvin Mátyás olasz történetírójának — tudósításait, aki nemcsak a visegrádi, de a budai palotáról is részletes, dicsőítő leírásokat adott. A krónikáson kívül, a művész sem lelt hitelre és gyanúba keveredett a Hartmann—Schedel féle krónika Budát ábrázoló rajza is, amelyet mesebeli, kacsalábon forgó várkastélynak tartottunk. Azonban a háborútól csaknem elpusztított XVIII—XIX. századi királyi palota helyén meginduló feltárások műszaki felmérései, a XV. század második feléből származó ábrázolás hitelességét igazolták. A feltárt alapfalak geodéziai pontossággal illettek a régi ábrázolások és térképek adta alaprajzba s ezek valódiságát éppen úgy bizonyították, mint az egykorú krónikások leírásait. Gerevich Tibor, Gerevich Lászlót jelölte ki a nagyszabású feltárás megszervezésére. A munkálathoz hamarosan felsorakozott a legjobb műszaki és restaurátor gárda, s a történészek egy különleges munkaközössége is. A régészek és művészettörténészek — az őskori archeológia fejlett munkamódszereinek alkalmazásával — új szakágazatot, az ún. középkori ré