Műemlékvédelem, 1964 (8. évfolyam, 1-4. szám)
1964 / 3. szám - Voit Pál: Művészettörténetírás és műemlékvédelem
gészet tudományát alakították ki. A geodézia gyakorlatában szokásos négyzethálós koordináta rendszer lehetővé tette, hogy az előkerült művészi faragványok, pénzleletek, kerámia- és más apró tárgyi emlékek pontos lelőhelyét, mélységi rétegfekvését rögzíteni lehessen, s így a művészettörténészek attribuciói nyomán, a palota építési periódusai, pusztulási folyamata, az egyes részletek, műalkotások keletkezéseinek ideje szorosan datálható lett. Valóban új módszer alakult itt ki, s ha építészeti, szobrászati, festészeti viszonylatban a fellelt tárgyi emlékek nem is haladják túl az Esztergomban kiásott románkori maradványokat; a gótikus művészet, és a reneszánsz vonatkozásában a budai ásatás eredményeinek bemutatása, szakirodalmi síkon, felülmúlt minden eddigi művészettörténeti tevékenységet. A művészettörténet is követte a romok feltárásának, majd helyreállításának módszereit, a régészet, az okleveles emlékek, a krónikák, a leletanyag technikai, műfaji sajátságainak elemzése is bekerült szaktudományunk fegyvertárába, hogy a stilkritika, tipológia és esztétika mérlegeléseivel egyetemben, valóban komplex tudományos módszerré fejlődjék. A feltárás, a helyreállítás és az abból fakadó gazdag irodalom egyöntetű és legfőbb eredménye a magyar művészet fejlődési dinamikájának felismerése volt. Régebbi művészettörténetírásunk ugyanis partikularista szemléletű volt: a XV—XVII. század magyarországi művészetét egy-egy város, városcsoport, táj, országrész egymástól nagyjában függetlenül fejlődő egységeiként tekintette, így beszéltek — például Gerevich Tibor — „kassai művészetről”, mások a bányavárosok 2. Kályhacsempe a budai vár ásatásából, V. László magyar és cseh király pecsétjéből vett bélyegalakkal 1319*