Műemlékvédelem, 1964 (8. évfolyam, 1-4. szám)

1964 / 3. szám - Voit Pál: Művészettörténetírás és műemlékvédelem

gészet tudományát ala­kították ki. A geodézia gyakorlatában szokásos négyzethálós koordináta rendszer lehetővé tette, hogy az előkerült művé­szi faragványok, pénz­leletek, kerámia- és más apró tárgyi emlékek pontos lelőhelyét, mély­ségi rétegfekvését rög­zíteni lehessen, s így a művészettörténészek at­­tribuciói nyomán, a pa­lota építési periódusai, pusztulási folyamata, az egyes részletek, műal­kotások keletkezéseinek ideje szorosan datálha­tó lett. Valóban új módszer alakult itt ki, s ha épí­tészeti, szobrászati, fes­tészeti viszonylatban a fellelt tárgyi emlékek nem is haladják túl az Esztergomban kiásott románkori maradványo­kat; a gótikus művé­szet, és a reneszánsz vonatkozásában a bu­dai ásatás eredményei­nek bemutatása, szak­­irodalmi síkon, felül­múlt minden eddigi művészettörténeti tevé­kenységet. A művészet­­történet is követte a ro­mok feltárásának, majd helyreállításának mód­szereit, a régészet, az okleveles emlékek, a krónikák, a leletanyag technikai, műfaji sajátságainak elemzése is bekerült szaktudo­mányunk fegyvertárába, hogy a stilkritika, tipológia és esztétika mérlegeléseivel egyetemben, valóban komplex tudományos módszerré fejlődjék. A feltárás, a helyreállítás és az abból fakadó gazdag irodalom egyöntetű és leg­főbb eredménye a magyar művészet fejlődési dinamikájának felismerése volt. Régebbi művészettörténetírásunk ugyanis partikularista szemléletű volt: a XV—XVII. század magyarországi művészetét egy-egy város, városcsoport, táj, országrész egymástól nagyjában függetlenül fejlődő egységeiként tekintette, így beszéltek — például Gerevich Tibor — „kassai művészetről”, mások a bányavárosok 2. Kályhacsempe a budai vár ásatásából, V. László magyar és cseh király pecsétjéből vett bélyegalakkal 131­9*

Next