Műemlékvédelem, 1987 (31. évfolyam, 1-4. szám)
1987 / 1. szám - Feld István: Megjegyzések az Árpád-kori ún. kisvárak kérdéséhez
pán azok Árpád-kori eredete látszott egyértelműnek. Mivel a habarcsos kőfallal védett, az eddigi rövid beszámolók szerint a 11. század végére a 12. század elejére keltezhető erdélyi határvédő várakat korai magánváraink kérdésében aligha vehetők figyelembe, a szerzők által számításba vett erősségek közül — bár kétségkívül kevés volt az ásatások száma és az Árpád-kori kerámia finomabb keltezése is megoldatlan még — egyetlen esetben sem volt így igazolható a vitathatatlanul 13. század előtti eredet. Mindezek után kissé meglepő a végkövetkeztetésük, miszerint „összegzésként megállapíthatjuk, hogy a magánvárak építése az Árpád-korban már a 11. századtól folyamatosan feltételezhető", illetve — Sándorfi György egy következő tanulmányának megfogalmazása szerint — ,,a korai feudális várak 11 —13. századi léte leletanyaggal is alátámasztható, több olyan várat ismerünk, amelyekből ilyen korú leletanyag került elő." Álláspontjukat további történeti érvekkel is alátámasztandó, Sándorfi György kezdetben úgy vélte, hogy a tatárjárás éles választóvonalat jelent a magyarországi várépítészetben: ,,a magyar várépítészet első szakasza ... az augsburgi csatavesztéstől a tatárjárásig tart", a legtöbb kisméretű vár „építésének a tatárjárás után már egyszerűen nem lett volna értelme". Ezzel némiképp már ellentétben áll újabban kifejtett felfogása, miszerint a „tatárjárást követő 3—5 év" volt „a hevenyészett várépítés korszaka", amikor a tatárveszély miatt mégis épültek újabb sáncvárak, egészen addig, míg „IV. Béla felismerte, hogy ezek a várak semmivel sem különböznek a tatárjárás előtt épült váraktól, amelyeknek használhatatlanságát épp a tatárjárás bizonyította be".9 Sándorfi György hangsúlyozta, hogy „a tatárjárás után megjelenő új típusú vár lényegének annak jó védhetőségét, de elsősorban építési anyagának minőségi változását kell tekintenünk".10 Azaz: a nehezen védhető, „alkalmatlan" helyen épített, kicsiny, megfelelő szilárdságú védővonallal nem rendelkező sáncvárakat a „magas hegyeken, habarccsal kötött, kőből épült várak" váltották fel, ahol elegendő hely volt veszély esetén a birtok népének elhelyezésére is. Ez a gondolatmenet azonban semmiképpen sem alkalmas arra, hogy közvetett módon bizonyítsuk kisméretű sáncvárak 1241 előtti keletkezését. Egy erődítmény helyének megválasztását ugyanis alapvetően a rendelkezésre álló terepadottságok határozták meg. Maga Sándorfi György írja a kisméretű erősségek egy csoportjáról, a mottókról, hogy azok „elsősorban sík- és dombvidéki vártípust" képviselnek." Ahol nem voltak magas hegycsúcsok, a birtokosok a tatárjárás után is dombokon vagy vízzel-mocsárral védett síkvidéki terepen építtettek maguknak várat. Sándorfi György azon megállapítása, hogy a korábbi kisméretű várak, sáncvárak egy része átépült kővárrá — bár erre konkrét példákat nem sorol fel — ugyancsak azt igazolja, hogy a nem hegycsúcson épült várak stratégiai-védelmi lehetőségei egyáltalában nem voltak eleve rosszabbak, így a várak topográfiai helyzete az Árpád-korban aligha alkalmas közelebbi korhatározásra. Maga a kőépítkezés is elsősorban anyagi eszközök kérdése volt, mely utóbbiak — mint ezt Sándorfi György is elismerte — a tatárjárás után sem álltak lényegesen nagyobb mennyiségben rendelkezésre, mint azt megelőzően, így — mivel a világi birtokosréteg látványos megerősödése a történettudomány megállapításai szerint már a 13. század elején megindulhatott — természetesen 1241 előtt is épülhettek, s épültek is kővárak, így pl. Füzér 12 —, számuk pontosabb megállapítását jelenleg ugyanazok a tényezők akadályozzák, mint a kis sánc várak korhatározását: a régészeti kutatások kis száma, a leletanyag nehéz datálása. A tatárjárás előtt és után egyaránt voltak gazdagabb és kevésbé tehetős birtokosrétegek, s nem bizonyítható, hogy az utóbbiak 1241 után vagy mind képesek lettek volna — akár közösen is — kővárat építeni, vagy pedig lemondtak volna az erődített lakóhelyről. A birtok népe elhelyezéséhez szükséges hely sem perdöntő: számos olyan tatárjárás után épült várról tudunk, mely mérete miatt éppoly kevéssé tudott volna nagyobb létszámot befogadni, mint a tárgyalt kis sáncvárak. Ha a királyi — sőt talán földesúri — szándék és a gyakran sajnos a lehetőségek által meghatározott „megépült valóság" teljesen egybeesett volna, a várak korhatározását egyszerű területszámítással el lehetne végezni! 2