Műemlékvédelem, 1989 (33. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 1. szám - Santoro, Lucio: A történelmi városközpontok tegnap és holnap: referátum a Történelmi központú városok első nemzetközi konferenciáján: Beja (Portugália), 1988. okt. 28.-nov. 1.
TÖRTÉNELMI VÁROSKÖZPONTOK TEGNAP ÉS HOLNAP Referátum a „Történelmi központú városok első nemzetközi konferenciáján. Beja (Portugália)” 1988. okt. 28.-nov. 1. Még néhány évtizede az építészet tartozékait - a kisebb épületek együtteseit, a városfalakat, az utcákat és tereket - nem értékelték önmagukban, csak a műemlékek viszonylatában, és mint a múlt században, még századunk elején is a műemlékek védelme inkább az írók, a festőművészek érdeklődésétől függött, mint az építészekétől és művészettörténészekétől. A felfogás, amely a műemléket környezetétől elkülönítetten látta - legyen a műemlék a XVIII. századból vagy későbbi -, magával hozta, hogy a restaurátorok és művészettörténészek figyelme egyedül magára a műemlékre összpontosult, magára hagyva annak környezetét. Az urbánus környezet más károkat is szenvedett, azért is, mert a figyelem a kivételes művekre összpontosult, és az épületekről való gondoskodás azok hasznosságától függött, továbbá az új városi felfogás felé fordult. Éppen a modern urbanisztika műemléki felfogása vezetett az egyedül álló műemlék felől a több épületből és környezetükből álló együttesek felé. Az együttesek iránti első érdeklődés a középkori városok jellegzetességeiből eredhetett, ahol az épületek többségét azonos felfogás jellemezte, nem pedig különböző korok eltérő felfogása. A múlt század végén nemcsak kulturális indokok kívánták a műemlékek konzerválását, hanem morális és politikai okok is, mégis sajnálatos, hogy az ekkor alkalmazott beavatkozások a konzerválás elvét tagadták, és emlékezzünk báró Hausmann párizsi prefektusra, aki egy indusztriális város alakját keresve a korszak „grandeur”jának kifejezésére törekedett. Ez években már világosan kirajzolódott a „régi-új” problémája, de egy századnak kellett elmúlnia, amíg a megóvás és védelem felfogása egyesülhetett a kiegészítés gondolatával és ezzel a város és lakói lehetőségeivel. Ma a párizsi tapasztalat alapján Európa más részeiben új érdeklődés született a középkori városközpontok iránt. Köszönhető ez Camille Sittének, a bécsi iskola képviselőjének, aki egyedülálló módon megállapította a városi problémák és a megőrzés kérdéseit, harcolva a műemlék elkülönítése ellen, valamint azért az értékelésért, amely a környezet megmentését célozza, ami nélkül a műemlék maga sem élhet. De a kulturális folyamat, amely a városi környezetre vonatkozó mai megállapításokat magával hozta, főleg Gustavo Giovannoninak köszönhető, aki 1913-ban taglalta a régi és a mai építészet találkozásának témáját. Tagadta a városi központok különválasztását és állította, hogy problémáik nemcsak a régi környezetre vonatkoznak, hanem az új városrészek felújítására is, egyáltalán a mai funkciók alkalmazására a régi városközpontokban. A történeti városközpontok megóvásának feltételei, melyeket Giovannoni megfogalmazott, lényegében nem különböznek a mai feltételektől; az ő felfogásában szerepel pl. a régi épületek között új épület, olyan, mely azonos minőségű nyelvezetre utal. Az így kezdeményezett vita napjainkig folytatódott, azaz a második világháború utánig, és 1955-ben az olasz építészek és kritikusok érdeklődése fokozott mértékben fordult a régi és új építészet közötti problémák felé. A lehetőség, hogy a modern építészet kifejeződhessék a régi együttesekben, széles körű vita tárgya lett és e vita még nem fejeződött be. Az a kritérium, hogy a történelmi központok városképi megjelenése lényeges, nem pedig egyes elemeik ma már szélesen elterjedt a művelt emberek között. De a történelmi központok kutatói általában egy építészeti látvány mellett kötnek ki és elha