Műemlékvédelem, 1989 (33. évfolyam, 1-4. szám)

1989 / 1. szám - Santoro, Lucio: A történelmi városközpontok tegnap és holnap: referátum a Történelmi központú városok első nemzetközi konferenciáján: Beja (Portugália), 1988. okt. 28.-nov. 1.

TÖRTÉNELMI VÁROSKÖZPONTOK TEGNAP ÉS HOLNAP Referátum a „Történelmi központú városok első nemzetközi konferenciáján. Beja (Portugália)” 1988. okt. 28.-nov. 1. Még néhány évtizede az építészet tarto­zékait - a kisebb épületek együtteseit, a városfalakat, az utcákat és tereket - nem értékelték önmagukban, csak a műemlékek viszonylatában, és mint a múlt században, még századunk elején is a műemlékek vé­delme inkább az írók, a festőművészek érdeklődésétől függött, mint az építészeké­től és művészettörténészekétől. A felfogás, amely a műemléket környe­zetétől elkülönítetten látta - legyen a mű­emlék a XVIII. századból vagy későbbi -, magával hozta, hogy a restaurátorok és művészettörténészek figyelme egyedül ma­gára a műemlékre összpontosult, magára hagyva annak környezetét. Az urbánus kör­nyezet más károkat is szenvedett, azért is, mert a figyelem a kivételes művekre össz­pontosult, és az épületekről való gondosko­dás azok hasznosságától függött, továbbá az új városi felfogás felé fordult. Éppen a modern urbanisztika műemléki felfogása vezetett az egyedül álló műemlék felől a több épületből és környezetükből álló együttesek felé. Az együttesek iránti első érdeklődés a középkori városok jellegzetes­ségeiből eredhetett, ahol az épületek több­ségét azonos felfogás jellemezte, nem pedig különböző korok eltérő felfogása. A múlt század végén nemcsak kulturális indokok kívánták a műemlékek konzervá­lását, hanem morális és politikai okok is, mégis sajnálatos, hogy az ekkor alkalma­zott beavatkozások a konzerválás elvét ta­gadták, és emlékezzünk báró Hausmann párizsi prefektusra, aki egy indusztriális város alakját keresve a korszak „grandeur”­­jának kifejezésére törekedett. Ez években már világosan kirajzolódott a „régi-új” problémája, de egy századnak kellett el­múlnia, amíg a megóvás és védelem felfo­gása egyesülhetett a kiegészítés gondolatá­val és ezzel a város és lakói lehetőségeivel. Ma a párizsi tapasztalat alapján Európa más részeiben új érdeklődés született a középkori városközpontok iránt. Köszön­hető ez Camille Sittének, a bécsi iskola képviselőjének, aki egyedülálló módon megállapította a városi problémák és a megőrzés kérdéseit, harcolva a műemlék elkülönítése ellen, valamint azért az értéke­lésért, amely a környezet megmentését cé­lozza, ami nélkül a műemlék maga sem élhet. De a kulturális folyamat, amely a városi környezetre vonatkozó mai megállapításo­kat magával hozta, főleg Gustavo Giovan­­noninak köszönhető, aki 1913-ban taglalta a régi és a mai építészet találkozásának témáját. Tagadta a városi központok külön­választását és állította, hogy problémáik nemcsak a régi környezetre vonatkoznak, hanem az új városrészek felújítására is, egyáltalán a mai funkciók alkalmazására a régi városközpontokban. A történeti városközpontok megóvásá­nak feltételei, melyeket Giovannoni megfo­galmazott, lényegében nem különböznek a mai feltételektől; az ő felfogásában szerepel pl. a régi épületek között új épület, olyan, mely azonos minőségű nyelvezetre utal. Az így kezdeményezett vita napjainkig folytatódott, azaz a második világháború utánig, és 1955-ben az olasz építészek és kritikusok érdeklődése fokozott mértékben fordult a régi és új építészet közötti problé­mák felé. A lehetőség, hogy a modern építészet kifejeződhessék a régi együttesek­ben, széles körű vita tárgya lett és e vita még nem fejeződött be. Az a kritérium, hogy a történelmi köz­pontok városképi megjelenése lényeges, nem pedig egyes elemeik­­ ma már szélesen elterjedt a művelt emberek között. De a történelmi központok kutatói általában egy építészeti látvány mellett kötnek ki és elha­

Next