Műemlékvédelem, 1989 (33. évfolyam, 1-4. szám)
1989 / 1. szám - Santoro, Lucio: A történelmi városközpontok tegnap és holnap: referátum a Történelmi központú városok első nemzetközi konferenciáján: Beja (Portugália), 1988. okt. 28.-nov. 1.
nyagolják az urbanisztikai szempontokat. Ily módon elemzésük nem a régi negyed gazdasági és funkcionális problémáira alapozódik és ebből ellentmondások születnek. 1956-ban Roberto Pane a torinói konferencián Régi város, új építészet címen előadást tartott, amely élénk vitát váltott ki. Többek között tagadta a régi és új épület közötti összeférhetetlenséget, utalva a történelmi korok egymásra rakodására, amely megteremtette az együtteseket, azok ellentettségeivel együtt. Ma egy város legnagyobb szépsége - emlékeztetett Pane - inkább szervezetének értékein alapul, mint különleges műemlékein és azokon a névtelen műveken, amelyek elválaszthatatlanok az együttesektől. Állítása abból a tényből ered, hogy a modern város kiábrándult mind az építészet, mind az urbanisztika ambícióiból. A valóságban - írja Panemi előnyben részesítjük azt, ha a régi városok utcáiban és tereiben élhetünk nem annyira azért, mintha vonzalmunk lenne egy olyan világ iránt, amelyet nem állíthatunk vissza, hanem mert az új város nem teljesítette amit ígért, mert nem adja meg az élet kielégítő feltételét. Pane kiemeli, hogy a múlt értékeinek hatásos védelme elsősorban nem technikai természetű, hanem morális és pszichológiai kérdés és, hogy a spekuláció és rossz adminisztráció okozta károk csakis erkölcsi eszközökkel, politikai és társadalmi megújulással orvosolhatók. 1965-ben tartották a velencei konferenciát A modern építészek találkozása az antik és az új építészettel címen, ahol megállapították, hogy amennyiben tagadnák a múlt maradványainak és a ma építészetének közös életlehetőségét, úgy elháríthatatlanul tagadni kellene a kultúra folyamatoságát (kontinuitását) is. Egyik első és alapvető meghatározás a „történeti központ” és a „régi városmag” között állapította meg 1971-ben Roberto Panel, hogy egy város régi magja megfelel a történeti korok egymásra rétegződésének, míg a történelmi központ, lehet a város a maga egészében, amely tartalmazhat modern településrészeket is. Ma az általában használt meghatározás: „történelmi központ”, nem az egész városra vonatkozik, hanem csak arra a részére, mely a legrégibb rétegek egymásra rakódása, és amely elkülönül a város más részeitől, melyek itt-ott tartalmaznak régit is. Ily módon összetéveszthetők a részek az egészszel, amiért pontos elhatárolásuk elengedhetetlen. Egy város történeti központja mindenképpen a város legrégibb része, amely a városi közösség fejlődésének bizonyítékait tartalmazza, azokat a bizonyítékokat, amelyek magát a várost létrehozták. Ezért a város történelmi központjának a megjelenítése legyen pontos történelemkritikára alapozott. Legyenek benne olyan részek (együttesek és nemcsak egyes műemlékek), amelyek a hangsúlyozottan régi jelleget képviselik, valamint történelmiek és művésziek, amelyek különleges védelem alatt állnak. Ez utóbbiak adják azokat a humánus értékeket, amelyek alapján „régi negyednek” nevezzük e városrészt. A történeti központi fogalma ezenkívül ötvözete az esztétikai és történeti értékeknek, az eredeti és egységes urbánus szerkezetnek, valamint a belsejében zajló eleven és valós társas életnek. A történelmi központok nem függenek semmi módon keletkezésük korától; „történeti” jelzőjük csak a történeti fejlődésre utal és nem jelent ókort (antikot), vagy egy meghatározott korszakot. Nem régen keletkezett, érdekes urbánus együttesek is lehetnek történeti központok. Egy történeti központ fontossága tehát inkább a vele társuló, azt jellemző életen és valóságon alapul, mint építészeti gazdagságon. Ezek mint építészetileg független együttesek (a várakhoz, kolostorokhoz hasonlóan) kis, urbanizált központok (többé vagy kevésbé elszigeteltek), történeti városok (egységes vagy vegyes jellegűek), és a nagyvárosok történelmi negyedei. Ezeket nevezi az Európa Tanács a védelmi jegyzékében „kulturális örökség”-nek. A fenntartás módjának nemzetközi szintje az 1931. évi Athéni Cartától máig lényeges fejlődést mutat és már a hatvanas évektől (a Velencei Cartától) nagy lépésekben haladt előre a meggyőződés felé és világosan rögzítette, hogy „azok a javak, amelyek a civilizáció történetét alkotják” egy-egy nemzet kulturális örökségét képezik. Ez pedig a „pontos megőrzés” feltételétől a „jelentős érdekű dolgok” (történeti, művészeti, régészeti stb.) felé vezetett. Ez hallgatólagosan már az Athéni Cartában is benne volt, mint az együtteseknek, ill. javaknak kitenyésztett védelmi feltétele, mind az építészeti alkotások egyedei, mind a városi és falusi együttesek vonatkozása-