Munkásőr, 1978 (21. évfolyam, 2-12. szám)

1978-02-01 / 2. szám

2 Internacionalisták Sok történetet jegyeztek fel az egykori szemtanúk és harcostár­sak a magyar internacionalis­ták hősiességéről, akik a for­radalom hajnalán együtt küz­döttek elvtársaikkal a szovjet­hatalomért. IVAN SZEMJONOVICS SZTRELBICKIJ nyugalmazott altá­bornagy, a Szovjet—Magyar Ba­­ráti Társaság elnökhelyettese, a Nagy Októberi Szocialista Forra­dalom, a polgárháború és a Nagy Honvédő Háború harcai­nak résztvevője gyakran beszél magyar harcostársairól a fiata­loknak. A Szuvorov-rend első fokoza­tával, a Kutuzov-rend I. és II. fokozatával, a Lenin-renddel, a Vörös Zászló renddel kitüntetett altábornagy Farkas Istvánhoz, az internacionalista második magyar ezred lovas századának parancsnokához fűződő emlékeit eleveníti fel: „Húszéves ifjúként az a meg­tiszteltetés jutott osztályrésze­mül, hogy egy nemzetközi lovas brigádban szolgálhattam, először szakasz-, később már ütegpa­rancsnokként. A brigád állomá­nya többségében magyar volt. Belőlük alakították meg a II. lovasezredet... 1921 február elején, Pokrovszkojéban, egy nagy ukrán községben álltunk meg pihenőre. Hamarosan pa­rancs érkezett, melyben az állt, hogy a nemzetközi brigád be­csülettel teljesítette feladatát, s a brigád feloszlik. Harcosai és parancsnokai hazamehetnek . . . Az általános jókedv ellenére ki­csit szomorú volt mindenki a kö­zeli elválás miatt, öregünkhöz odajött búcsúzni a második magyar ezred lovas századának parancsnoka, Farkas István. A búcsúzkodás kellős kö­zepén berobogtak az első lovas­ezred felderítői. Rossz hírt hoz­tak - öt-hatezer mahnoista át akar kelni a Dnyeper bal part­jára. ... A nemzetközi brigád harckészen felsorakozott, mintha a feloszlatásról szóló parancsot ki sem adták volna. ... A harc egész nap tartott. Marino tudott arról, hogy fel­oszlatták a nemzetközi brigádot, s arra alapozta tervét: »A ma­gyarok már nem katonák! A ha­zatérés gondolata foglalkoztatja őket! Rohamoznak ugyan, de lő­ni nem fognak . . — ezt mond­ta. . . . Hajnalban új erővel lán­golt fel a küzdelem. Nehezen tartottuk magunkat. Úgy tűnt, hogy még egy-két támadás, és a négyszeres túlerőben lévő mahnoisták­ elérik a községet. Lőszerünk is fogytán. Segítséget kellett volna kapnunk... Ami­kor hátrapillantok, borzadva lá­tom, hogy a magyarok a kertek alatt a faluba futnak. »Csak nem hagynak pácban bennün­ket?« — villant át az agyamon. »Nem, ez lehetetlen...!« .. . Néhány perc múlva a jobbszárnyról mennydörgő hur­rát hallottam, három, magyarok­ból és németekből álló század oldalba támadta a banditákat. Hát ezért futottak a faluba! A magyar lovasok a mahnoisták kellős közepébe rohantak. A brigád visszaverte a mah­­noisták négy ádáz rohamát, majd ellentámadásba fejlődött, és feltartotta a banditákat egé­szen addig, amíg meg nem ér­kezett a hetes számú lovashad­osztály. Brigádunk utolsó csatá­ja nagy veszteséggel járt. Mint­egy ötven harcosunk maradt ott, a sebesültek száma pedig meg­haladta a kétszázat. A brigád felsorakozott, hogy megadja a végtisztességet a hősöknek. Köz­tük volt Farkas István is . . . Jóval később, a Nagy Hon­védő Háború idején, az egyko­ri harcok színhelyén áthaladva akadtam sírjára . . . egyszerű fejfán ez a név állt: Iván. Va­laki az I és a v közé késsel bekarcolt két betűt, az »s«-et és a »t«-t . . . Nyugat felé vonultunk már István hazája felé ...”

Next