Munkásőr, 1978 (21. évfolyam, 2-12. szám)
1978-02-01 / 2. szám
2 Internacionalisták Sok történetet jegyeztek fel az egykori szemtanúk és harcostársak a magyar internacionalisták hősiességéről, akik a forradalom hajnalán együtt küzdöttek elvtársaikkal a szovjethatalomért. IVAN SZEMJONOVICS SZTRELBICKIJ nyugalmazott altábornagy, a Szovjet—Magyar Baráti Társaság elnökhelyettese, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, a polgárháború és a Nagy Honvédő Háború harcainak résztvevője gyakran beszél magyar harcostársairól a fiataloknak. A Szuvorov-rend első fokozatával, a Kutuzov-rend I. és II. fokozatával, a Lenin-renddel, a Vörös Zászló renddel kitüntetett altábornagy Farkas Istvánhoz, az internacionalista második magyar ezred lovas századának parancsnokához fűződő emlékeit eleveníti fel: „Húszéves ifjúként az a megtiszteltetés jutott osztályrészemül, hogy egy nemzetközi lovas brigádban szolgálhattam, először szakasz-, később már ütegparancsnokként. A brigád állománya többségében magyar volt. Belőlük alakították meg a II. lovasezredet... 1921 február elején, Pokrovszkojéban, egy nagy ukrán községben álltunk meg pihenőre. Hamarosan parancs érkezett, melyben az állt, hogy a nemzetközi brigád becsülettel teljesítette feladatát, s a brigád feloszlik. Harcosai és parancsnokai hazamehetnek . . . Az általános jókedv ellenére kicsit szomorú volt mindenki a közeli elválás miatt, öregünkhöz odajött búcsúzni a második magyar ezred lovas századának parancsnoka, Farkas István. A búcsúzkodás kellős közepén berobogtak az első lovasezred felderítői. Rossz hírt hoztak - öt-hatezer mahnoista át akar kelni a Dnyeper bal partjára. ... A nemzetközi brigád harckészen felsorakozott, mintha a feloszlatásról szóló parancsot ki sem adták volna. ... A harc egész nap tartott. Marino tudott arról, hogy feloszlatták a nemzetközi brigádot, s arra alapozta tervét: »A magyarok már nem katonák! A hazatérés gondolata foglalkoztatja őket! Rohamoznak ugyan, de lőni nem fognak . . — ezt mondta. . . . Hajnalban új erővel lángolt fel a küzdelem. Nehezen tartottuk magunkat. Úgy tűnt, hogy még egy-két támadás, és a négyszeres túlerőben lévő mahnoisták elérik a községet. Lőszerünk is fogytán. Segítséget kellett volna kapnunk... Amikor hátrapillantok, borzadva látom, hogy a magyarok a kertek alatt a faluba futnak. »Csak nem hagynak pácban bennünket?« — villant át az agyamon. »Nem, ez lehetetlen...!« .. . Néhány perc múlva a jobbszárnyról mennydörgő hurrát hallottam, három, magyarokból és németekből álló század oldalba támadta a banditákat. Hát ezért futottak a faluba! A magyar lovasok a mahnoisták kellős közepébe rohantak. A brigád visszaverte a mahnoisták négy ádáz rohamát, majd ellentámadásba fejlődött, és feltartotta a banditákat egészen addig, amíg meg nem érkezett a hetes számú lovashadosztály. Brigádunk utolsó csatája nagy veszteséggel járt. Mintegy ötven harcosunk maradt ott, a sebesültek száma pedig meghaladta a kétszázat. A brigád felsorakozott, hogy megadja a végtisztességet a hősöknek. Köztük volt Farkas István is . . . Jóval később, a Nagy Honvédő Háború idején, az egykori harcok színhelyén áthaladva akadtam sírjára . . . egyszerű fejfán ez a név állt: Iván. Valaki az I és a v közé késsel bekarcolt két betűt, az »s«-et és a »t«-t . . . Nyugat felé vonultunk már István hazája felé ...”