Munkaügyi Szemle, 1937 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1937-01-01 / 1. szám
Meddig lehet még akadályozni a balesetelhárítást? Döbbenetes kérdés. Alig is akadhat valaki, aki elhigyte, hogy jogos. Hol, miért és ki merészelne ilyet? Amikor a napilapok hasábjain a kelleténél sűrűbben olvassuk a munkásszerencsétlenségekről szóló híreket és azok nyomán a közvélemény szócsöveinek erélyes rendszabályok utáni kiáltását. Amikor sorozatos parlamenti felszólalások követelik a dolgozók védelmének hatékonyabbá tételét. Amikor társadalmi, hivatali és kormányzati tényezők hangoztatják lépten-nyomon az embervédelem, a bajmegelőzés szükségességét és fontosságát. Amikor már nálunk is utat tör annak felismerése, hogy nemcsak emberiességi, nemcsak szociális, hanem jelentős gazdasági kérdés is a kármegelőzés. Amikor mindezek nyomán egyrészt szabatos rendelkezésekkel gazdagodott a magyar törvénykönyv, másrészt a munkaadók egymás után tesznek kötelezettségeiken is túlmenő lépéseket az érdeküknek felismert cél érdekében. És mindezek dacára, mégis ! Nézzük a tényt. Az 1927 : XXI. t.-c. érvényben álló 163. §-a a következő rendelkezéseket tartalmazza : »Az Országos Társadalombiztosító Intézet a biztosításra kötelezett vállalatokra, üzemekre, hivatalokra és foglalkozásokra vonatkozó egészségvédő és balesetelhárító óvórendszabályokat bocsát ki . »Az óvórendszabályok megalkotása, úgyszintén módosításuk és kiegészítésük tárgyában hozott határozatok a belügyminiszternek az illetékes miniszterrel egyetértő jóváhagyásával válnak joghatályossá. Parancsoló rendelkezés az első, melynek teljesítését egyik vonatkozásban megkezdte az Intézet, amikor igazgatósága 1932. decemberi ülésén határozattá emelte a tervezett balesetelhárítási óvórendszabály első részletét. Ez a határozat befejezett négy éve várja a jóváhagyást. Várja pedig az illetékes miniszter illetékes ügyosztálya egyik íróasztala egyik fiókjában, ahonnan sem a belügyminiszter sürgetése, sem más hivatalos és félhivatalos közbenjárás kimozdítani nem képes. Ez a száraz tény. Megértéséhez nem megérteni nem lehet, hanem megvilágításához egy negyedszázaddal régebbre kell visszanyúlni a magyar munkásvédelem történetében. Amikor a magyar balesetbiztosítást életbeléptető 1907 : XIX t.-c.-et szövegezték, köztudomás szerint, az akkor már két évtizedet meghaladó múltra visszatekintő német balesetbiztosítási törvény szolgált mintául. Egészen természetes volt ez, hiszen a német példa volt az első, melynek követésében Magyarországot csak pár állam előzte meg. Semmiképpen nem volt azonban természetes, sőt, a dolgok természetes logikájával merőben ellenkezett, hogy a törvényszövegezők, az abban az időben már erősen kifejlődött és jelentős eredményeket felmutató balesetbiztosítási balesetelhárításra vonatkozó rendelkezéseket nem vették át a német törvényből. Pedig, hogy nem siklottak el észrevétlenül ezek felett, hogy tudomást kellett venniök a balesetbiztosítás és balesetelhárítás összefüggéseiről, azt igazolja az a körülmény, hogy az életbe lépett törvénynek külön fejezete szólt a balesetelhárításról. De nem úgy szólt, ahogyan kellett volna, nem úgy, ahogyan a munkásvédelem érdeke megkívánta volna. Ennek a törvényfejezetnek a szövegezésénél nem az ügy érdeke, nem a tárgyszerűség, nem a kérdés előrevitelének érdeke, hanem az itt első ízben megnyilvánult és sajnosan érvényesült hatáskörféltés vezette a törvényszövegezők tollát. Csak a féltékenység szelleme sugalmazhatta azt a szöveget, amely a szociálpolitika leghatalmasabb intézményét, a társadalombiztosítást a törvény betűjének merev korlátjával akarta elzárni szociálpolitikai mivoltának lényegétől, szociálpolitikai szerepének vezérmotívumától, a megelőzéstől. Az új hatalmas intézményt, melyben az eleven szociális és gazdasági élet szelleme és lelkiismerete lüktetett a bürokratizmus kicsinyes, szűk, tekervényes csatornáiba akarták szorítani éppen azon a terepen, melyen a mintául szolgált intézmény már széles és nyílegyenesen a célba irányuló csapást vágott. A biztosítási érdekközösségben rejlő hatalmas erkölcsi erőt és a biztosítási teher-