Művelődés, 1990 (39. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-01 / 1. szám
HEG KELLETT TÖRTENNE! Megtörtént! Megtörtént egy korszakalkotó esztendő legvégén, mialatt tisztító viharzás borzolta végig egész Kelet-Közép-Európát: a történelem szele elsodorta a zsarnokságot Romániában. A diktátor elbukott — és nincs többé ! Romokban fortélyosan megszervezett, örök életűnek tervezett parancsuralmi rendszere. A népharag söpörte el; az önjelölt történelmi személyiségtől frázisokban magasztalt, a valóságban alávetett, megtiport nép haragja. A népé, mely fogcsikorgatva, de még a minap is úgy látszott, megfélemlítettségében tehetetlenül tűri az egyre orcátlanabb visszaéléseket, az áldozatok vesszőfuttatását, tétlen szemlélője csupán a Golgota-járást érette vállaló megszállottak világvisszhangot kiváltó, ám hiábavalónak tetsző küszködéseinek. Az agyak kiszikkasztása, a „sokoldalúan“ kifejlesztett személyiség-sorvasztó dresszúra, a közélet primitív robotizálása sokáig eredményesnek mutatkozott, működőképesség látszatát keltette az a rendszer, amely úgyszólván magától értetődően használta kurrens uralmi eszközként a szellemi és fizikai terror legváltozatosabb fegyvereit, lehetetlenné téve bármiféle értelmes szóváltást, szóértést a hatalom és a nép között. A látszat azonban — íme a bizonyság — csak: a nép igazságot szolgáltatott magának, képesnek bizonyult arra, hogy igazságot szolgáltasson magának. S ami egyenesen csodálni való: polgárháborús méretű, több tízezret (!) meghaladó véráldozatra kényszeríttetve a népirtástól sem visszariadó erőszakszervezeti öl, mégsem bosszúálló fúriaként, hanem önuralomról, magas rendű állampolgári öntudatról tanúságot téve ragadta magához a hatalmat. * Ezek után vessen még ránk valaki követ ! A népről szólva előbbször is az ifjúságra kell gondolnunk : a temesvári élcsapatra és a bukarestiekre, akik visszaszerezték, visszaállították e nagyváros fővárosi rangját, becsületét. A tanuló és munkás fiatalságra gondolok, s a mundérba öltözött hűségesekre, az önmagukat és másokat habozás nélkül szervezőkre, s a hazafias érzelmű tisztek vezényletével a nép oldalán hadba lépő sokezrekre. A mindenre elszánt ifjúságra, mely a sorsdöntő pillanatokban csak azt tudta pontosan, hogy kit, kiket kell félreseperni az útból, de azt már-még aligha, hogy az anarchiát megelőzendő képes lesz-e menet közben kormányzásra alkalmas vezérkart vajúdni az általa megharcolt forradalom. Forradalom ? Az ! Azzá : nemzeti-demokratikus forradalommá teljesedett egy spontán népfelkelés. Nem a sors, kifejezetten a történelem iróniája az, hogy a posztindusztriális társadalom útján békésen haladó, egységesedő Európában már annyira megfakult, lebecsült forradalom- és forradalmár-fogalom azoknak a fiataloknak köszönhetően fénylett fel mégegyszer, akiket a jelenkori világ önjelölt nagy egyéni-