Művelődés, 2010 (63. évfolyam, 1-12. szám)

2010-01-01 / 1. szám

FUTÓ PILLANTÁS HÁTRA Tele voltunk 2009-ben évfordulókkal. Sikerült is szép összeállításokkal megemlékeznünk Kazinczy Ferenc születésének 250., Benedek Elek születésé­nek 150., halálának 80., Radnóti Miklós születésé­nek 100., a legendás hírű lengyel hadvezér, Bem József illetve Márton Áron püspökünk nem éppen ilyen kerek fordulójáról. Olvasóink visszajelzései szerint eredményként könyvelhetjük el: megfelelő minőségű eredeti szövegekkel, illetve jeleseink éle­téről, munkásságáról szóló hosszabb-rövidebb írá­sokkal sok hasznos tudnivalót kézügybe adtunk, amelyek segíthetnek abban, hogy térben és időben jobban tájékozódjanak. Az év végi hajrában a gyorsmérleg készítésekor megfeledkeztünk egy eseményről, pedig a húsz­éves forduló elég kerek. Az 1989-es decemberi for­dulatról sokan írtak, s még minden bizonnyal írni fognak az évforduló kapcsán. De a jelek szerint még mindig nincs elég történelmi távlatunk a helyes, biztosnak, társadalmilag elfogadhatónak te­­kintett­ tekinthető ítélethez. Az események részve­vői közül többen is - például Domokos Géza vagy Király Károly - megírták emlékirataikat, de messze vagyunk még attól, hogy az események fő sod­rában levők mellett minél többen - történész szak­emberek és mezei részvevők - írott vagy szóbeli véleményére alapozva legalább megközelítőleg tisztábban lássuk az igazságot. Az már biztos, hogy nem forradalom volt, vagy legalábbis nem a szó belénk sulykolt értelmében. Inkább az történhetett, hogy a nagyfokú elégedet­lenséget sikerrel használták ki a diktatúra puccssze­rű megdöntésére a belügyes és katonatisztek va­lamint más háttérbe szorult hatalomgyakorló cso­portok - többnyire a fiatalabb vagy a középnemze­dékhez tartozó - tagjai. A nemzetközi feltételek is kedveztek nekik: a ki­látásba helyezett amerikai űrvédelmi program és a szovjet gazdaság csődje egy hajóba hozta össze a Málta melletti háborgó tengeren a két nagyhatalom vezetőjét. Kiegyeztek. A mi szűkebb közép-európai térségünkben jószerével mindenik posztkommu­nista államban a pártnomenklatúrának: sikerült má­ra az egykori politikai hatalmat gazdasági hatalom­má átmenteni, s a politikai szereplőket kézben tart­va továbbra is meghatározó szerepet játszani az or­szág életében. Ám a hazai társadalom jó része mind a mai napig nem tudta feldolgozni azoknak az ár­tatlan embereknek a halálát, akik valamilyen nagy szemfényvesztő testvér beteges agyában született, vértől tocsogó forgatókönyv áldozatai voltak. Há­nyan is, és egyáltalán miért? Azért a kis segélyért, aminek sürgősen szét kellett olvadnia az elvtársak egy csoportjának a kezén? Bizonyára sok víznek kell még lefolynia a Szamoson addig, amíg megé­r­e­szti a közember: valakik isteneknek képzelték magukat, legalább is úgy adták-vették az emberi életre!: A­­ persze mindig a másét. Óhatatlanul eszünkbe jutott az a valamilyen for­radalmat jelképező festmény, amelyre emlékezte­tett : az operettjelenet, amit azon a napon a ro­mi­­ tévében láttunk, az amúgy rokonszenves Mir­cea Dinescu kissé színpadiasra sikerült hadonászá­saival, ami bizony a képernyő elé ragasztott órák­ra. Lélegzetvisszafojtva néztük-hallgattuk a híreket, álhíreket, amik ott keringtek az éterben. Nehezen állt össze a kép a Tőkés László júliusi szövegelése a temesvári parókiából, majd a király szózata a ma­gyar tévében, a Szabad Európa Rádió román adásá­nak félre nehezen érthető folytonos célzásai a min­den baj egyedüli kútfejének beállított diktátor há­zaspár köteles csúfos bukásának apró mozaikkoc­káiból. E kockák külön éke a bukaresti utolsó elnö­ki beszéd volt, aminek végén felszállt a helikopter. A szovjetunióbeli és magyarországi eseményekről szóló hírekből - még ha az igazság nem teljes isme­retében is - világos volt, hogy itt valami más kez­dődik. Akkor még azt hittük, hogy az 1968-as em­berarcúnak nevezett szocializmus valamiféle hazai változata. Nem ez történt, ám ami akkori érzésünk szerint részben éppen a formálódó civil társadalom aktív közreműködése eredményeképpen bontakozott ki, az még sokunk legvérmesebb reményeire is rá­cáfolt. Csakhogy a rugalmasságunk már nem a régi, jól begyakorolt túlélési reflexeink mintha már nem működnének úgy, mint korábban. Talán ha legalább húsz évvel hamarabb következik be a bukfenc, de még jobb lett volna, ha még húsz évet visszamenve időben, szüleink nemzedékét sem nyomorítják meg, használják kísérleti egerekként az akkor már világosan becsődölt szocializmusnak nevezett nagy népi játékban. Csakhogy akkor Jaltá­ban másként döntöttek a nagyhatalmak - szintén nélkülünk. Nemcsak itthonról nem látszik világosan, hogy amint a nyakunkban levő válság is mutatja: a kapi­talizmus sem az egyedül üdvözítő termelési mód, a piacgazdaság sem hozta meg a beígért válságmen­tes eredményt. Merre lehet a kiút? Ki tudná meg­mondani? Senki. Akkor hát várjunk télenül, hogy majd csak kia­lakul valami? Semmiképpen sem! Lehetőleg igye­kezzünk szűkebb környezetünket rendben tartva keresni egyéni és közösségi boldogulásunkat. Használjuk a józan eszünket, ne tévesszen meg sem a csillogó csomagolás, sem a hangzatos szó­lam vagy divat, ne üljünk fel világmegváltást hirde­tő ordas eszmék hirdetőinek. Próbáljunk egymásra figyelni, igyekezzünk kiegyensúlyozott személyi­séggé válva lehetőleg gyermekeinket, unokáinkat is errefelé térengetve teremteni magunk jobb vilá­­gt magunknak. Ez nem zárja ki azt a lehetőséget,­ogy a Kárpát-medencében, de közelebbről Er­délyben sem élhetné akár tucatnyi nemzetiség a maga életét, ápolhatná saját kultúráját az egyre arc­­talanabbá váló globális tömegkultúra vadhajtásai­val szemben. És ne lehessen még egyszer egymás ellen hergelni valamiféle felsőbb cél érdekében a románt és a magyart, amint az 1990 márciusában történt Marosvásárhelyen. Mert ennek is a szomo­rú eseménynek is közeleg az évfordulója. SZABÓ ZSOLT 3

Next