Művelődés, 2010 (63. évfolyam, 1-12. szám)
2010-01-01 / 1. szám
FUTÓ PILLANTÁS HÁTRA Tele voltunk 2009-ben évfordulókkal. Sikerült is szép összeállításokkal megemlékeznünk Kazinczy Ferenc születésének 250., Benedek Elek születésének 150., halálának 80., Radnóti Miklós születésének 100., a legendás hírű lengyel hadvezér, Bem József illetve Márton Áron püspökünk nem éppen ilyen kerek fordulójáról. Olvasóink visszajelzései szerint eredményként könyvelhetjük el: megfelelő minőségű eredeti szövegekkel, illetve jeleseink életéről, munkásságáról szóló hosszabb-rövidebb írásokkal sok hasznos tudnivalót kézügybe adtunk, amelyek segíthetnek abban, hogy térben és időben jobban tájékozódjanak. Az év végi hajrában a gyorsmérleg készítésekor megfeledkeztünk egy eseményről, pedig a húszéves forduló elég kerek. Az 1989-es decemberi fordulatról sokan írtak, s még minden bizonnyal írni fognak az évforduló kapcsán. De a jelek szerint még mindig nincs elég történelmi távlatunk a helyes, biztosnak, társadalmilag elfogadhatónak tekintett tekinthető ítélethez. Az események részvevői közül többen is - például Domokos Géza vagy Király Károly - megírták emlékirataikat, de messze vagyunk még attól, hogy az események fő sodrában levők mellett minél többen - történész szakemberek és mezei részvevők - írott vagy szóbeli véleményére alapozva legalább megközelítőleg tisztábban lássuk az igazságot. Az már biztos, hogy nem forradalom volt, vagy legalábbis nem a szó belénk sulykolt értelmében. Inkább az történhetett, hogy a nagyfokú elégedetlenséget sikerrel használták ki a diktatúra puccsszerű megdöntésére a belügyes és katonatisztek valamint más háttérbe szorult hatalomgyakorló csoportok - többnyire a fiatalabb vagy a középnemzedékhez tartozó - tagjai. A nemzetközi feltételek is kedveztek nekik: a kilátásba helyezett amerikai űrvédelmi program és a szovjet gazdaság csődje egy hajóba hozta össze a Málta melletti háborgó tengeren a két nagyhatalom vezetőjét. Kiegyeztek. A mi szűkebb közép-európai térségünkben jószerével mindenik posztkommunista államban a pártnomenklatúrának: sikerült mára az egykori politikai hatalmat gazdasági hatalommá átmenteni, s a politikai szereplőket kézben tartva továbbra is meghatározó szerepet játszani az ország életében. Ám a hazai társadalom jó része mind a mai napig nem tudta feldolgozni azoknak az ártatlan embereknek a halálát, akik valamilyen nagy szemfényvesztő testvér beteges agyában született, vértől tocsogó forgatókönyv áldozatai voltak. Hányan is, és egyáltalán miért? Azért a kis segélyért, aminek sürgősen szét kellett olvadnia az elvtársak egy csoportjának a kezén? Bizonyára sok víznek kell még lefolynia a Szamoson addig, amíg megéreszti a közember: valakik isteneknek képzelték magukat, legalább is úgy adták-vették az emberi életre!: A persze mindig a másét. Óhatatlanul eszünkbe jutott az a valamilyen forradalmat jelképező festmény, amelyre emlékeztetett : az operettjelenet, amit azon a napon a romi tévében láttunk, az amúgy rokonszenves Mircea Dinescu kissé színpadiasra sikerült hadonászásaival, ami bizony a képernyő elé ragasztott órákra. Lélegzetvisszafojtva néztük-hallgattuk a híreket, álhíreket, amik ott keringtek az éterben. Nehezen állt össze a kép a Tőkés László júliusi szövegelése a temesvári parókiából, majd a király szózata a magyar tévében, a Szabad Európa Rádió román adásának félre nehezen érthető folytonos célzásai a minden baj egyedüli kútfejének beállított diktátor házaspár köteles csúfos bukásának apró mozaikkockáiból. E kockák külön éke a bukaresti utolsó elnöki beszéd volt, aminek végén felszállt a helikopter. A szovjetunióbeli és magyarországi eseményekről szóló hírekből - még ha az igazság nem teljes ismeretében is - világos volt, hogy itt valami más kezdődik. Akkor még azt hittük, hogy az 1968-as emberarcúnak nevezett szocializmus valamiféle hazai változata. Nem ez történt, ám ami akkori érzésünk szerint részben éppen a formálódó civil társadalom aktív közreműködése eredményeképpen bontakozott ki, az még sokunk legvérmesebb reményeire is rácáfolt. Csakhogy a rugalmasságunk már nem a régi, jól begyakorolt túlélési reflexeink mintha már nem működnének úgy, mint korábban. Talán ha legalább húsz évvel hamarabb következik be a bukfenc, de még jobb lett volna, ha még húsz évet visszamenve időben, szüleink nemzedékét sem nyomorítják meg, használják kísérleti egerekként az akkor már világosan becsődölt szocializmusnak nevezett nagy népi játékban. Csakhogy akkor Jaltában másként döntöttek a nagyhatalmak - szintén nélkülünk. Nemcsak itthonról nem látszik világosan, hogy amint a nyakunkban levő válság is mutatja: a kapitalizmus sem az egyedül üdvözítő termelési mód, a piacgazdaság sem hozta meg a beígért válságmentes eredményt. Merre lehet a kiút? Ki tudná megmondani? Senki. Akkor hát várjunk télenül, hogy majd csak kialakul valami? Semmiképpen sem! Lehetőleg igyekezzünk szűkebb környezetünket rendben tartva keresni egyéni és közösségi boldogulásunkat. Használjuk a józan eszünket, ne tévesszen meg sem a csillogó csomagolás, sem a hangzatos szólam vagy divat, ne üljünk fel világmegváltást hirdető ordas eszmék hirdetőinek. Próbáljunk egymásra figyelni, igyekezzünk kiegyensúlyozott személyiséggé válva lehetőleg gyermekeinket, unokáinkat is errefelé térengetve teremteni magunk jobb világt magunknak. Ez nem zárja ki azt a lehetőséget,ogy a Kárpát-medencében, de közelebbről Erdélyben sem élhetné akár tucatnyi nemzetiség a maga életét, ápolhatná saját kultúráját az egyre arctalanabbá váló globális tömegkultúra vadhajtásaival szemben. És ne lehessen még egyszer egymás ellen hergelni valamiféle felsőbb cél érdekében a románt és a magyart, amint az 1990 márciusában történt Marosvásárhelyen. Mert ennek is a szomorú eseménynek is közeleg az évfordulója. SZABÓ ZSOLT 3