Művelődés, 2014 (67. évfolyam, 1-12. szám)

2014-01-01 / 1. szám

^ 1.p ■■mm Gondolatok a* KÖ\^ A Himnusz - nemzeti imánk. Nemcsak nemze­ti ünnepeink meghatározó szimbóluma, hanem a zsoltároskönyveinkben is megtalálható szakrális énekünk. Kevés nemzet kultúrájában működik ez a kettősség. Éppen ezért érzem úgy, hogy Kölcsey Ferenc Himnusza sokszorosan is nemzetünk szim­bóluma. Mindenekelőtt a Kárpát-medencében és szerte a nagyvilágban szétszórt magyar nemzeti közössége­ink kulturális sokszínűségében az egységet terem­ti meg. Hisz ahol felcsendül a Himnusz - melynek halhatatlan zenéjét Erkel Ferenc szerezte 1844-ben -, ott él még s jelen van a magyar kultúra. Ugyanakkor a Himnusz teremti meg - ha mos­tanában sajnos csak időnként, rövid időre is - a so­kunk által annyira áhított nemzeti egységet. Erdély­ben például régi hagyomány az új év érkezésének kettős megünneplése. A hivatalos éjféli harangkon­­dulás után egy órával a magyar rádióban vagy tele­vízióban a Himnusz, majd a Szózat meghallgatásá­val szentesítjük itt Erdélyben az új évet. Mert ekkor néhány percig együtt van a nemzet, együtt vannak magyar közösségeink politikai és felekezeti hova­tartozástól függetlenül. És jó érzés ennek részese lenni. De ne feledjük, a Himnusz születése előtti idők­ben a nemzet fogalmának az értelmezése is más volt. A 19. század első feléig magyar közösségeink­ben erősebben élt a rendi és a felekezeti hovatar­tozás tudata, mint a nemzetié, így a katolikus gyü­lekezetek ünnepekkor a Boldogasszony anyánk kezdetű, ma Régi magyar himnusznak ismert dalt énekelték, míg a reformátusok a 90. vagy Genfi zsoltárt, a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű egyházi éneket. Fokozatosan a nemzeti identitás a felekezeti fölé került, ez az évszázad a mai értelem­ben vett nemzetünk kialakulásának az időszaka, s ezért is válhatott a század végére, a századfordulóra. Kölcsey nemzeti érzelmekkel teli költeménye vallá­si hovatartozás nélkül minden magyar himnuszává, így a Himnuszunk születését akár a nemzet fel­élesztésének a szikrájaként is tekinthetjük. Hisz amikor 1823 januárjában Kölcsey Ferenc leírta hal­hatatlan sorait, az „Isten, áldd meg a magyart”, még nem tudta, nem is tudhatta, hogy a Gondviselés már kiterjesztette nemzetünkre odafigyelését: az év első napján megszületett Petőfi Sándor. Petőfi köl­tészete ma éppúgy nemzeti szimbólumunk, mint a Himnusz, éppúgy összefogja nemzetünket itt a Kár­pátok ölelésében és szerte a nagyvilágban. A Himnusz születése után kezdődtek azok a tár­sadalmi átalakulások, melyeknek eredményeként megjelentek nemzeti intézményeink, például a Ma­gyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Színház. Ha ma egységes magyar kultúrnemzetről beszélünk, akkor annak gyökereit a Kölcsey Himnuszának szü­letését követő esztendőkben kell keresni. Ugyanek­ 200­­0-10 gyár Kultúra Napjára­ ben az időszakban indulnak be azok a társadalmi folyamatok, melyeket ma úgy neveznek, hogy a magyar kultúra demokratizálódása. Annak a felis­merése, hogy a magyar kultúra nem a társadalom csúcsán élők kiváltsága, hanem minden magyaré, tehát összmagyar. Pont ez a közművelődés lényege. Minden társadalmi rétegnek hozzá kell járulnia, sőt olykor áldozatot is kell hoznia annak érdekében, hogy a kultúránk szövete az egész nemzetünket mi­nél színesebben és minél gazdagabban behálózza. Mert ez a nemzet megmaradásának a záloga. Ebben az időszakban intézményesülnek a közművelődés égisze alatt a kulturális életünkben azok a folyama­tok, melyek során magyar közösségeink egyszerre válhatnak kultúrateremtőkké és -fogyasztókká. És mennyire különös, hogy a közművelődés szavun­kat nem lehet lefordítani a világ egyetlen nyelvére sem úgy, hogy visszaadja annak sajátosan magyar értelmezését. És mennyire fontos az, hogy az el­múlt másfél évszázadban történelmi egyházaink felismerték, különösen itt Erdélyben, hogy a hitélet mellett a közművelődési életnek van a legerősebb nemzetmegtartó és közösségformáló ereje. A Magyar Kultúra Napját csak negyed évszáza­da, 1989 óta ünnepli az egyetemes magyarság. Attól az évtől kezdve, amelyben a történelem kereke újra 2006. május 7-én avatták fel Budakeszin V. Majzik Mária Himnusz-szobrát P­­­C•ISSIX

Next