Művészet, 1974 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 1. szám

Biennále után a biennálék előtt Rideg Gábor A Kisplasztikai Biennále az egyetlen olyan magyar­­országi képzőművészeti fórum, amelyen időről időre lényegében teljes áttekintést kaphatunk a világ kortárs képzőművészetéről - igaz, csupán egyetlen­egy műfaj, a plasztika tükrében (illetőleg ennek is csupán egy ágában), de e részben is benne lehetnek az egészre jel­lemző tendenciák. E megállapítás ellenére azonban bárki joggal felteheti a kérdést, vajon miért olyan fontos, hogy Magyar­­ország is belépett a biennálékat rendező országok sorába? Nem sokkal inkább tehertételt, fokozottabb felelősséget jelent-e ez, semmint bárminő előnyt? Nem elég tanulságos-e, s nem eléggé riasztó, hogy például egy olyan nagy múltú biennále is, mint a velencei.immá­ron évek óta válsággal küzd? Nem beszélve a kisebb, olyannyira hullámzó színvonalú nemzetközi seregszem­lékről. Minek szaporítani ezek számát? A kétkedéseket, az ellenvetéseket jogosságuktól végső soron csak maga a biennále foszthatja meg, ha egyértelműen tisztázva feladatait és céljait, tevékenységével művészileg is minősítő nemzetközi tekintélyt vív ki magának. Ám ennek a tekintélyszerzésnek is a funkciók és a célok tisztázása az előfeltétele. Ebben nyújthatna hasznos segítséget esetleg egy már most meginduló, s a következő biennálét előkészítő szakmai vita, amelyhez adaléknak, netán kiindulási alapnak tekinthető az a néhány gondolat, amelyet a mostani kiállítás inspirált. A Kisplasztikai Biennálénak, mint nemzetközi képző­­művészeti fórumnak, véleményem szerint egyik legfon­tosabb feladata, hogy megteremtse a magyar szobrászat és nem utolsósorban a hazai tárlatlátogató közönség számára a nemzetközi tájékozódás lehetőségét. Ugyanakkor azonban éppen jellegének megválasztásá­val, a nemzetközi képzőművészet szempontjából is hasznos, mi több, úttörő jelentőségű feladatot vállal­hat. Hiszen idáig éppen a plasztikában hiányzott az a nemzetközi fórum, amely képes időről időre számot adni e művészeti ág fejlődéséről, pillanatnyi helyzetéről. És e tekintetben a biennále jelzőjét a „kisplasztikai”-t, bár félrevezetésekre adhat alkalmat, mégsem érzem megszorításnak. Mi több, a nemzetközi kiállítás kez­deményező szerepe talán éppen abban lehet, hogy meg­próbálja a kisplasztika fogalmának ma oly sokféle értel­mezését integrálni. Az ugyanis ma már kétségtelen, hogy a fogalom eredeti jelentése nem fedi a tényleges tartalmat, s az is tény, hogy hagyományos, történelmi értelmezése nem vezethet eredményre. A kisplasz­tika történelmileg kialakult kategóriája ugyanis - mint a táblaképé - elválaszthatatlanul összeforrott a polgár­ság mint társadalmi osztály kialakulásával és fejlődésé­vel, s ennek igényeit szolgálta, elégítette ki. Világos tehát, hogy ma újból meg kell fogalmazni e műfaj funkcióját, ez azonban csak konkrét műalkotásokból kiindulva lehetséges, és nem megfordítva, egy prekon­cepció alapján szelektálva a műveket. A plasztikának ez az ága nem vesztette el jelentőségét, a fogalom elavulá­sával nem avultak el maguk a művek, nem vált felesle­gessé maga a műfaj. Anélkül, hogy ehelyütt valamiféle általánosabb érvényű, korszerűbb meghatározásra törekednék, hadd rögzítsek egy olyan gondolatot, amely a most bemutatott anyag kapcsán fogalmazódott meg bennem. A lexikon meghatározásában szereplő „intimebb” jelző helyett - amelynek valóban van valami, e tárgy­körben riasztó „boudoire-illata” - az intellektuálisabb jelzőt használnám. Sik Csaba: Biennále előtt, biennále után . . . című cikkében (Művészet 1973/10.) feltette a kérdést: intimebb - de minél?” Feltehetően a nagy­plasztikánál, mint ahogy én is intellektuálisabbnak érzem, mint az eltérő funkciójú, egyéb plasztikánál. Már csak azért is, mert itt a szobrász a közönséggel mint egyeddel, mint szubjektummal kétségtelenül köz­vetlenebb kapcsolatot teremthet, mint például egy köztéri szobor esetében. Egy nemzetközi kiállítás akkor válik igazán jelen­tőssé, ha rátalálva önmaga hivatására kialakítja határo­zott karakterét. Ma a központi kiállítás funkcióját a biennálén egyedül az egyébként nagyon hasznos retros­pektív bemutatók töltik be. Ezek a bemutatók nem utolsósorban azért hasznosak, mert részben lehetősé­get adnak arra, hogy egy-egy jelentős magyar mes­ter életművét bemutassuk a magyar és a külföldi látogatóknak, másrészt hogy ezeknek az életműveknek a nemzetközi jelentőségét, távlatát is érzékeltessük. Ám ezen kívül érdemes lenne azon elgondolkodni, hogy az esetenként összegyűlt nemzetközi anyagból nem lehetne-e meghatározott szempontok, tematika szerint összeállítani egy olyan válogatást, amely tükrözné e művé­szeti ágra vonatkozó határozott értelmezésünket, s nem utolsósorban ideológiai nézeteinket. Egy ilyen központi bemutatón arra is módot lehetne találni, hogy a közön­séget aktivizáljuk, s ne csak egyszerűen a műtárgy szemlélésére kényszerítsük, hanem kreatív módon bevonjuk a mű élvezetébe. (Természetesen egy ilyen jellegű központi kiállítás nem csorbíthatná a résztve­vő országok szuverenitását a nemzeti anyag összeállí­tásában.) A határozott karakter kialakításában lényeges szere­pet játszhat - példaadó erejénél fogva - a magyar anyag összeállítása is. Anélkül, hogy még az egyes művek immanens értékéről szólnék, úgy vélem, hogy ez a pél­dateremtő erő ezúttal a magyar kollekcióból hiány­zik. Úgy tűnik, a válogatás nem művekben, hanem szemé­lyekben gondolkodott. Nem az a baj, hogy az itt szereplő magyar szobrászok egyénenként nem rangos művészek, hanem az anyag összeállításának szemléletével, és ebből következően az együttes átlagszínvonalával kapcsolat­ban vannak fenntartásaim. Mindenekelőtt: a most be­mutatott magyar anyag nem tükrözi a magyar plasz­tika e műfajában kialakult valós helyzetet, a műfaj valódi színvonalát, legfontosabb, legértékesebb tendenciáit. Úgy érzem, a válogatást bizonyos megfelelési kényszer hatotta át: a sokféle stílustörekvést akceptáló helyes kultúrpolitikánk helytelen, mert személyekre szóló ér­telmezése kísértett. Ennek következményeként olyan rangos művészeket, mint amilyen például Kiss István, előnytelen helyzetbe kényszerítettek azzal, hogy rész­ben régebbi műveivel, másrészt egy nagyobb munkájá­hoz készült vázlatával szerepeltették a kiállításon. Tudom, hogy ez a „kényszer” egyben megtisztelő lehe­tőség is volt, s a művész önként vállalt, korántsem kényszeredett elhatározása. De ha a válogatók ez eset­ben is a tényleges helyzetet vették volna figyelembe - tehát hogy Kiss Istvánt mostanában annyira lefoglalta a monumentális feladatok teljesítése, hogy műtermé­ben a legutolsó két évben nem születtek e monumentá­lis munkákkal egyenértékű kisplasztikák­­, ez az alkotó számára is előnytelen helyzet elkerülhető lett volna. Kiss István bemutatott művei közül a legproblemati­kusabb a centenáriumi emlékmű vázlata, nem elsősor­ban művészi megfogalmazása miatt - bár ebben a váz­latban talán még szembetűnőbb a végleges mű fogyaté­kosságai - hanem mert olyan problémát vet fel, ame­lyik az egész biennále szempontjából lényegbevágó. Nevezetten, hogy mi egy mű befejezettségének, auto­­nomitásának a kritériuma. Meddig tekinthető vázlatnak egy alkotás és mikor válik önálló plasztikává? Vajon Pomodoro díjazott gömbformáit nem lehetett volna ugyanilyen alapon „diszkvalifikálni”, hiszen kétségtele­nül ezeknek sem ez a végleges léptékük, méretük? Igen, de amíg Pomodoro térformái egy plasztikai gon­dolat­­ a tér-forma-anyag egy lehetséges szintézise - felvetése, megoldásának folyamata és végleges lezárása, addig Kiss István munkája valóban csak vázlat - annak minden esetlegességével - s nem hordozója egy olyan fajta szellemi izgalomnak, amelyet ez esetben (és az előbbi példa esetében) egy alkotói gondolat felvetése, kimunkálásának folyamata és végleges kifejezése jelen­tene (még akkor is, ha a mű mérete nem végleges). Az intellektualitás ellentéte a közhelyszerűség. En­nek megnyilvánulási formája lehet a kézenfekvő, a gon­dolat nélküli formai ötlet, vagy éppen a meg nem emésztett, végig nem gondolt gondolat sablonba merevítése. A kiállítás nemzetközi anyagában sok ilyen plasztikai közhelyet találunk, mindenekelőtt az úgy­nevezett „nonfiguratív” és „neo-avantgarde”­anyag­­ban. Akad itt közhelyszerű a „minimal art” és az

Next