Művészet, 1974 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 1. szám
Biennále után a biennálék előtt Rideg Gábor A Kisplasztikai Biennále az egyetlen olyan magyarországi képzőművészeti fórum, amelyen időről időre lényegében teljes áttekintést kaphatunk a világ kortárs képzőművészetéről - igaz, csupán egyetlenegy műfaj, a plasztika tükrében (illetőleg ennek is csupán egy ágában), de e részben is benne lehetnek az egészre jellemző tendenciák. E megállapítás ellenére azonban bárki joggal felteheti a kérdést, vajon miért olyan fontos, hogy Magyarország is belépett a biennálékat rendező országok sorába? Nem sokkal inkább tehertételt, fokozottabb felelősséget jelent-e ez, semmint bárminő előnyt? Nem elég tanulságos-e, s nem eléggé riasztó, hogy például egy olyan nagy múltú biennále is, mint a velencei.immáron évek óta válsággal küzd? Nem beszélve a kisebb, olyannyira hullámzó színvonalú nemzetközi seregszemlékről. Minek szaporítani ezek számát? A kétkedéseket, az ellenvetéseket jogosságuktól végső soron csak maga a biennále foszthatja meg, ha egyértelműen tisztázva feladatait és céljait, tevékenységével művészileg is minősítő nemzetközi tekintélyt vív ki magának. Ám ennek a tekintélyszerzésnek is a funkciók és a célok tisztázása az előfeltétele. Ebben nyújthatna hasznos segítséget esetleg egy már most meginduló, s a következő biennálét előkészítő szakmai vita, amelyhez adaléknak, netán kiindulási alapnak tekinthető az a néhány gondolat, amelyet a mostani kiállítás inspirált. A Kisplasztikai Biennálénak, mint nemzetközi képzőművészeti fórumnak, véleményem szerint egyik legfontosabb feladata, hogy megteremtse a magyar szobrászat és nem utolsósorban a hazai tárlatlátogató közönség számára a nemzetközi tájékozódás lehetőségét. Ugyanakkor azonban éppen jellegének megválasztásával, a nemzetközi képzőművészet szempontjából is hasznos, mi több, úttörő jelentőségű feladatot vállalhat. Hiszen idáig éppen a plasztikában hiányzott az a nemzetközi fórum, amely képes időről időre számot adni e művészeti ág fejlődéséről, pillanatnyi helyzetéről. És e tekintetben a biennále jelzőjét a „kisplasztikai”-t, bár félrevezetésekre adhat alkalmat, mégsem érzem megszorításnak. Mi több, a nemzetközi kiállítás kezdeményező szerepe talán éppen abban lehet, hogy megpróbálja a kisplasztika fogalmának ma oly sokféle értelmezését integrálni. Az ugyanis ma már kétségtelen, hogy a fogalom eredeti jelentése nem fedi a tényleges tartalmat, s az is tény, hogy hagyományos, történelmi értelmezése nem vezethet eredményre. A kisplasztika történelmileg kialakult kategóriája ugyanis - mint a táblaképé - elválaszthatatlanul összeforrott a polgárság mint társadalmi osztály kialakulásával és fejlődésével, s ennek igényeit szolgálta, elégítette ki. Világos tehát, hogy ma újból meg kell fogalmazni e műfaj funkcióját, ez azonban csak konkrét műalkotásokból kiindulva lehetséges, és nem megfordítva, egy prekoncepció alapján szelektálva a műveket. A plasztikának ez az ága nem vesztette el jelentőségét, a fogalom elavulásával nem avultak el maguk a művek, nem vált feleslegessé maga a műfaj. Anélkül, hogy ehelyütt valamiféle általánosabb érvényű, korszerűbb meghatározásra törekednék, hadd rögzítsek egy olyan gondolatot, amely a most bemutatott anyag kapcsán fogalmazódott meg bennem. A lexikon meghatározásában szereplő „intimebb” jelző helyett - amelynek valóban van valami, e tárgykörben riasztó „boudoire-illata” - az intellektuálisabb jelzőt használnám. Sik Csaba: Biennále előtt, biennále után . . . című cikkében (Művészet 1973/10.) feltette a kérdést: intimebb - de minél?” Feltehetően a nagyplasztikánál, mint ahogy én is intellektuálisabbnak érzem, mint az eltérő funkciójú, egyéb plasztikánál. Már csak azért is, mert itt a szobrász a közönséggel mint egyeddel, mint szubjektummal kétségtelenül közvetlenebb kapcsolatot teremthet, mint például egy köztéri szobor esetében. Egy nemzetközi kiállítás akkor válik igazán jelentőssé, ha rátalálva önmaga hivatására kialakítja határozott karakterét. Ma a központi kiállítás funkcióját a biennálén egyedül az egyébként nagyon hasznos retrospektív bemutatók töltik be. Ezek a bemutatók nem utolsósorban azért hasznosak, mert részben lehetőséget adnak arra, hogy egy-egy jelentős magyar mester életművét bemutassuk a magyar és a külföldi látogatóknak, másrészt hogy ezeknek az életműveknek a nemzetközi jelentőségét, távlatát is érzékeltessük. Ám ezen kívül érdemes lenne azon elgondolkodni, hogy az esetenként összegyűlt nemzetközi anyagból nem lehetne-e meghatározott szempontok, tematika szerint összeállítani egy olyan válogatást, amely tükrözné e művészeti ágra vonatkozó határozott értelmezésünket, s nem utolsósorban ideológiai nézeteinket. Egy ilyen központi bemutatón arra is módot lehetne találni, hogy a közönséget aktivizáljuk, s ne csak egyszerűen a műtárgy szemlélésére kényszerítsük, hanem kreatív módon bevonjuk a mű élvezetébe. (Természetesen egy ilyen jellegű központi kiállítás nem csorbíthatná a résztvevő országok szuverenitását a nemzeti anyag összeállításában.) A határozott karakter kialakításában lényeges szerepet játszhat - példaadó erejénél fogva - a magyar anyag összeállítása is. Anélkül, hogy még az egyes művek immanens értékéről szólnék, úgy vélem, hogy ez a példateremtő erő ezúttal a magyar kollekcióból hiányzik. Úgy tűnik, a válogatás nem művekben, hanem személyekben gondolkodott. Nem az a baj, hogy az itt szereplő magyar szobrászok egyénenként nem rangos művészek, hanem az anyag összeállításának szemléletével, és ebből következően az együttes átlagszínvonalával kapcsolatban vannak fenntartásaim. Mindenekelőtt: a most bemutatott magyar anyag nem tükrözi a magyar plasztika e műfajában kialakult valós helyzetet, a műfaj valódi színvonalát, legfontosabb, legértékesebb tendenciáit. Úgy érzem, a válogatást bizonyos megfelelési kényszer hatotta át: a sokféle stílustörekvést akceptáló helyes kultúrpolitikánk helytelen, mert személyekre szóló értelmezése kísértett. Ennek következményeként olyan rangos művészeket, mint amilyen például Kiss István, előnytelen helyzetbe kényszerítettek azzal, hogy részben régebbi műveivel, másrészt egy nagyobb munkájához készült vázlatával szerepeltették a kiállításon. Tudom, hogy ez a „kényszer” egyben megtisztelő lehetőség is volt, s a művész önként vállalt, korántsem kényszeredett elhatározása. De ha a válogatók ez esetben is a tényleges helyzetet vették volna figyelembe - tehát hogy Kiss Istvánt mostanában annyira lefoglalta a monumentális feladatok teljesítése, hogy műtermében a legutolsó két évben nem születtek e monumentális munkákkal egyenértékű kisplasztikák, ez az alkotó számára is előnytelen helyzet elkerülhető lett volna. Kiss István bemutatott művei közül a legproblematikusabb a centenáriumi emlékmű vázlata, nem elsősorban művészi megfogalmazása miatt - bár ebben a vázlatban talán még szembetűnőbb a végleges mű fogyatékosságai - hanem mert olyan problémát vet fel, amelyik az egész biennále szempontjából lényegbevágó. Nevezetten, hogy mi egy mű befejezettségének, autonomitásának a kritériuma. Meddig tekinthető vázlatnak egy alkotás és mikor válik önálló plasztikává? Vajon Pomodoro díjazott gömbformáit nem lehetett volna ugyanilyen alapon „diszkvalifikálni”, hiszen kétségtelenül ezeknek sem ez a végleges léptékük, méretük? Igen, de amíg Pomodoro térformái egy plasztikai gondolat a tér-forma-anyag egy lehetséges szintézise - felvetése, megoldásának folyamata és végleges lezárása, addig Kiss István munkája valóban csak vázlat - annak minden esetlegességével - s nem hordozója egy olyan fajta szellemi izgalomnak, amelyet ez esetben (és az előbbi példa esetében) egy alkotói gondolat felvetése, kimunkálásának folyamata és végleges kifejezése jelentene (még akkor is, ha a mű mérete nem végleges). Az intellektualitás ellentéte a közhelyszerűség. Ennek megnyilvánulási formája lehet a kézenfekvő, a gondolat nélküli formai ötlet, vagy éppen a meg nem emésztett, végig nem gondolt gondolat sablonba merevítése. A kiállítás nemzetközi anyagában sok ilyen plasztikai közhelyet találunk, mindenekelőtt az úgynevezett „nonfiguratív” és „neo-avantgarde”anyagban. Akad itt közhelyszerű a „minimal art” és az