Művészet, 1988 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám

TANULMÁNY Profi, amatőr, dilettáns a képzőművészetben* A témát, amiről beszélnem kell, a címben szereplő három fogalom szabja meg, hadd tegyem hozzá Gajdócsi István alapján az autodidaktát is, hogy a kör teljes legyen, hiszen nagyon jól beletartozik a sorba. Hogyan kapcsolódnak ezek a fogalmak egymáshoz? Ho­gyan helyezzük el őket valamilyen átfogóbb fogalmi rend­szerbe? Ez mindig vita tárgya. Most talán nem annyira, mint pár évvel ezelőtt, hiszen mint hallottuk, ma békésebb idők járnak, mert amatőrök és profik együtt állítanak ki. Néhány évvel ezelőtt nagyobb volt a fogalmi és valóságos harc is, aminek hátterében bizonyos érdekkülönbségek voltak. Sok­szor kimutatták már, hogy Magyarországon viszonylag sok a képzőművész. Mondjuk másutt is sok, de talán Magyaror­szágon még inkább. Egy francia felmérést olvastam például, amely Franciaországban körülbelül annyi hivatásos képző­művészt mutat ki, mint nálunk. Nem tudjuk azonban össze­hasonlítani a két adatot, mert nem egyforma alapon minősí­tenek valakit művésznek. Nincsen olyan mérce sem, aminek alapján meg lehet mondani, hogy valamely országnak hány képzőművészre van szüksége. Érthető tehát, ha olykor a már falakon belüliek némi aggodalommal figyelik, ha újab­bak kívánnak betörni a falakon belülre. Ilyen időben a viták is élesebbé válnak. A helyzet azonban még bonyolultabb. Szélesebb körű vizsgálatokból az is kiderül, hogy nemcsak annyi az amatőr képzőművész, amennyivel mi itt számolunk. Országos rep­rezentatív szabadidő-vizsgálatok szerint körülbelül 100-150 ezer ember van Magyarországon, aki szabadidejében időn­ként a képző- és iparművészet valamilyen formájával foglal­kozik. És ez egyszerűen szociológiai tény. Senki sem teheti félre. Ennek a szélesebb csoportnak az amatőr művészeti mozgalom is csak, hogy úgy mondjam, a krémje, a csúcsa, mert még tíz- és tízezrek vannak, akik valamilyen módon szintén ezzel foglalkoznak, de ahhoz nem jött meg a kedvük, hogy kiállításra jelentkezzenek vagy szakkörbe járjanak. Itt tehát egy széles körű társadalmi kérdésről van szó, és valóban jó lesz a felsorolt fogalmakat valamilyen rendszer­ben elhelyezni. Egyik oldalon ugyanis ott az a felfogás, hogy művészetet csak profi tud teremteni, aki a megfelelő képzést megkapta, s csak néhány különösen tehetséges autodidakta lehet kivétel. A másik oldalon pedig mondjuk Chaplin véle­ménye áll. Utolsó filmjében, a Cirkuszban, amikor a beteg balett-táncosnő nagy csodálattal nevezi őt igazi profinak, Chaplin tagadólag válaszol: egy hosszú élet is csak arra alkalmas - mondja hogy valamiben jó amatőrök legyünk. És végül is ebben is van igazság. Éppen a legnagyobb művé­szek mondtak sokszor hasonlót: az a bizonyos professzio­nizmus nagyon nehezen megfogható, nagyon nehezen kö­rülírható dolog, és éppen a legelhivatottabbak érzik saját profiságuk hiányait és esetlegességeit. Ha ezek után valamiféle rendszerbe akarjuk elhelyezni ezeket a fogalmakat, akkor azt hiszem, először azt kell megállapítanunk, hogy történelmi kategóriák. Mert hiszen a parasztembert, aki a lakodalomban táncol vagy énekel, vagy az egybegyűlt fiataloknak mesét mond, vagy szőttest készít, vagy botot farag, nem lehet elhelyezni egyik kategó­riába sem. Nem lehet azt mondani, hogy művész, mert az a szó, hogy művészet, a nép nyelvében nem is létezik. Létezik tánc, faragás, szövés vagy éneklés, de nem létezik művészet mint elvont kategória, hiszen ezt már úgy az értelmiségi mondja. Nem lehet azt mondani, hogy autodidakta, nem lehet azt mondani, hogy dilettáns, nem lehet azt monda­ni, hogy amatőr. Mint ahogy a művészet sem válik le az élet egészéről, tehát nem válhat külön a művészet és az amatőr sem. Az elkülönült kategóriák azokban a társadalmakban bontakoznak ki, melyek lehetőséget adnak arra, hogy a művészettel való foglalatosság a szónak abban az értelmé­ben legyen foglalkozás, hogy valaki belőle éljen, ezen az úton vegyen részt a társadalmi munkamegosztásban. Ha művét megalkotja, piacra vihesse, pénzt kapjon érte, megél­hessen belőle. De mindig is megvoltak azok az átfedések, különböző korokban másképpen, amelyben a profi művész­től a nem profiig egy skála volt kialakítható. Vajon hová tegyük Gesualdót, aki mint tudjuk, főnemes volt, és csak hogy úgy mondjam szabad idejében foglalko­zott kórusok alkotásával, de ezek ma a kórusművészet alko­tásaiként maradtak fönt? Vagy mit csináljunk avval, hogy XIV. Lajos udvarában olyan balettet is bemutattak, amely­nek szövegírója Descartes volt, zenéjét Lully szerezte, s elő­adásában mint táncosok XIV. Lajos és Richelieu is közre­működtek? Vajon ki volt itt a profi, és ki az amatőr vagy dilettáns? Descartes feltehetően nem volt profi szövegíró, egy filozófus, aki balettlibrettót ír, nem tudni, hogy ponto­san mi volt. XIV. Lajos főfoglalkozása inkább az uralkodás volt, bár saját korában némelyek gúnyosan azt mondták, hogy mégis inkább a balett, mivel annak olykor több időt szentelt, mint a királyi feladatoknak, Richelieu pedig még bíboros is volt mindennek tetejében, mégis, ők együtt alkot­tak olyan baletteket, amelyek szerepet játszottak a művésze­tek fejlődésében. Vagy hová tegyük azt az esetet, amit Vasari ír le? Michelan­gelo egyik barátja közepes tehetségű festő volt, aki jól szere­tett volna megélni a képzőművészetből, s ezért sorozatban akarta gyártani a képeket. Ugye, nem ismeretlen ez azóta sem, hogy a Jézus az olajfák hegyénből vagy a Gombo­­lyagos cicából száz példányt lehet lefesteni és eladni? Na, ezt csinálta ez a jó barát is, de Michelangelót kérte meg, hogy Heiling György: Dinamikus kompozíció, szitanyomat, 24x36 cm, 1987 * Elhangzott 1987. július 4-én Kecskeméten a III. Országos Amatőr Képző- és Iparművészeti Fórumon. 1

Next