Művészet, 1988 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám
TANULMÁNY fessen neki egy ilyen képet, sőt egy feszületet is, s ő majd másolatokat készít róluk. Az üzlet létrejött, és az így keletkezett képeket és szobrokat százával adta el Itáliában a parasztoknak. Na most mi volt ő, dilettáns, amatőr vagy profi? Üzleti szempontból bizonyára nagyon is profi volt, de feltehetőleg képzőművészeti tudása is volt. Legalábbis tudta, mi az érték. Ezek a fogalmak tehát már akkor is borzasztóan összekeveredtek, és nehezen voltak szétválaszthatók. Hogy mégis rendet tudjunk teremteni, azt javaslom, hogy ne csak így sorjában különböztessük meg, hogy van profi, van amatőr, van dilettáns, van autodidakta, hanem előbb különböztessük meg azokat a dimenziókat, amelyekben ezek a fogalmak elhelyezhetők. Hadd tegyem itt hirtelenjében hozzá, hogy a dilettáns szót mi Magyarországon általában úgy használjuk, mint a kontárt, aki eleve csak rosszat, giccset csinál. Ez sincs így minden nyelvben. Sőt Magyarországon sem mindig volt így, mert Németh László is a dilettantizmus mellett írt annak idején cikket, abban az értelemben használva ezt a szót, ahogy most amatőrt mondunk. Térjünk vissza a dimenziókhoz. Úgy vélem, a következőket kell megrajzolni és egymástól elválasztani: foglalkozás, funkció és érték. Nem azonosak és nem feltételezik egymást. Esetleg több az érték a profik világában, mint az amatőrök világában, de nem feltétlenül. Fordítottjára is van példa, azért, mert valaki profi vagy tanult, nincsen garancia rá, hogy igazi értéket teremt. Fontos, hogy ezeket a dimenziókat jól megkülönböztessük. Első tehát a foglalkozás. Ez elsősorban történelmi kategória. A magasan fejlett ipari, nagyüzemi társadalomban alakult ki, amelyet közönségesen kapitalizmusnak is neveznek, és amelynek viszonylatrendszerét ebben a vonatkozásban a mi társadalmunk is őrzi. Kialakult az a lehetőség, hogy a művészet önálló foglalkozás legyen. Ez az egész kérdésnek az alapja: kiválasztódhatnak olyan emberek, akik nemcsak foglalkoznak a művészettel, de ez a foglalkozásuk is. Ezzel természetesen sok minden jár együtt. Akinek foglalkozása, az többnyire erre készült egész életén keresztül, gyermekkorától kezdve képezték, tanították rá. Bár mindig fönnáll a lehetősége az autodidaxisnak is, tehát annak, hogy valaki később, felnőtt korában ne ugyanazon az iskolán keresztül kerüljön bele ugyanabba a vérkeringésbe. Amihez azt is hozzá lehet tenni, hogy ennek bizonyos korokban bizonyos előnyei is vannak. Pontosan azokban a korokban, amelyekben a hivatásszerűen gyakorolt művészet fejlődése konvencionálissá válik, s elmerevedett falak alakulnak ki, melyeken nehéz áttörni. Ilyenkor szinte szükségszerűen jönnek az autodidakták, akik az amatőrségből emelkednek be a profik közé. A profik képtelenné váltak éppen a képzés miatt - az újításra. Nagy példákat lehet erre hozni. Nem véletlen, hogy a század elején a színházművészetben Sztanyiszlavszkijék csakúgy amatőrként kezdték, mint Reinhardték vagy Magyarországon a Thália Színház. Nem véletlen, hogy ugyanabban az időben, úgyszintén a század elején Rousseautól Csontváryig egy egész sereg, úgynevezett amatőr alkotott olyat, amelyet többre lehet tartani, mint száz profinak a műveit. És még az sem véletlen, hogy mondjuk a zeneszerzésben, amelyben történetesen a legegyértelműbb a szabályszerű képzés fontossága, mégis volt három zeneszerző, aki nem ment át szabályos képzésen, Beethoven, Muszorgszkij és Schönberg. Gondoljuk végig, mit jelentettek az ő újításaik. Tehát sehol sem abszolút a határvonal, de mégis létezik, mert nyilvánvaló, hogy aki egész életét annak tudja szentelni, hogy reggeltől estig a művészeten gondolkozzék, az járja át minden percét, annak sokkal-sokkal több lehetősége, módja, iniciatívája van arra, hogy nagyot alkosson. Olyan egyszerűen tény ez, amely mellett, hogy úgy mondjam, matematikailag sem mehetünk el. A foglalkozás tehát az első dimenzió, ez szabja meg, hogy valakit profinak sorolunk be, vagy amatőrnek. Ebben az értelemben amatőr képzőművész mindenki, aki nem foglalkozásszerűen foglalkozik képzőművészettel. A második dimenzió a funkció. Amit az ember alkot, nem mind tartozik feltétlenül a művészetnek abba a kategóriájába, amit magas művészetnek, autonóm művészetnek lehet nevezni. Tehát az a százötvenezer ember, aki Magyarországon még képzőművészeti alkotásokat hoz létre, nem mind azzal a céllal alkot, hogy olyan értéket hozzon létre, amely az emberiség vagy legalább egy nagyobb közösség számára lehet szellemi táplálék. Lehet és van olyan funkció is, hogy az ember pusztán a maga számára, a maga életének, problémáinak kifejezésére vagy éppen életének szépítésére, esztétikus környezetének megteremtésére hoz létre ilyen vagy olyan dolgokat. És ennek a szabadságát, a szükségességét, azt hiszem, szintén látnunk kell. Hibás volna, ha mindenáron az értékszemléletet érvényesítenénk. Helyes persze, ha azt mondjuk, hogy mi az értékeket támogatjuk, de hát vannak olyan emberek is, akik szeretnek ugyan rajzolni, de nem tudnak magasabb értéket létrehozni. Velük mit csinálunk? Kiáltsunk rájuk, hogy soha többet ezt ne csináljátok? Nem tehetünk így, nincs is jogunk hozzá. Örüljünk neki, hogy ők is rajzolnak vagy festenek, vagy tárgyakat formálnak, ha nekik ez örömet és gyönyörűséget okoz. Az eltanácsolás, sőt maga az ítéletalkotás szüksége csak akkor kerülhet elő, ha maga a létrehozó vált funkciót, értékjogot igényel annak, aminek nem ez a dimenziója. A mindennapi életben legyen mindannyiunknak joga arra, hogy értéktelen műveket hozzunk létre. Ezt a jogot szeretném védelmezni. Hadd mondjak példákat. Én sajnos borzasztóan tehetségtelen voltam mindenfajta képzőművészethez, de ifjú koromban a Muharay Együttesben a népdalt, néptáncot és népi játékokat terjesztettük. Aztán múltak az évek, s harminc év múlva összejöttünk, és a saját szórakozásunkra előadtuk a régi műsort. Egyik barátunk, akiből azóta nagy rendező lett, Waldmann Ágnes: Páternoszter, szitanyomat, 35x35 cm, 1986 2