Művészet, 1989 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám

PANORÁMA Barna fúga, Statikus forma) arról tanúskodnak, hogy a geometrikus formaalkotás szerencsésen kiegészült az építészeti reminiszcenciák „átírásával” és a matéria fi­nom rezdüléseiből is követ­kező - de a szerkesztés és a szerkezetesség matematikai logikájából szintén adódó - zeneiséggel. Bohus érezhető­en határozottan és tervsze­rűen mozog az általa kivá­lasztott „terepen”. Buczkó György már né­mileg eklektikusabb. Van­nak jól sikerült geometri­kus-konstruktivista művei is, de mintha ezek háttérbe szorulnának az oldottabb, játékosabb alkotások mel­lett. Például az Anyag és le­hetőség ingatag egyensúlyt megjelenítő kompozíciója avagy a transzparenciát „ta­gadó” Váza mutatják Bucz­kó kollekciójában azokat a lehetséges választásokat és utakat, amelyeken az alkal­mazott üvegszobrászattal és díszítő jellegű megbízások­kal is foglalkozó művész el­indulhat. A geometrikus, szigorú racionalitású formaalkotás ideáljától a három művész A terv Janáky István és Ja­­nesch Péter kiállítása Bécs központjában, a Szép­­művészeti és a Természettu­dományi Múzeum melletti egykori császári lóistállók és egy Fischer von Erlach ter­vezte barokk palota területe a Messepalast. Erre a nyolc­van-százezer négyzetméteres területre az osztrák Tudo­mányos és Kutatási, illetve az Építési és Technikai Szö­vetségi Minisztériumok épí­tészeti pályázatot írtak ki. A múzeumegyüttes megter­vezésére kiírt pályázat az osztrákok számára nyilvá­nos volt, de tizennégy kül­földi építészt is meghívtak. Az utóbbiak között találha­tók az olasz Gino Valle, a közül Lugossy Mária távo­lodott el legjobban. Az ő művei már - méretüknél fogva is - kinőtték a Bohus és Buczkó munkái által is jelzett kisplasztika kategóri­áját. Nagyméretű, homok­­fúvott, csiszolt és rétegelt üvegjei a születés, a keletke­zés és elmúlás misztériumát ragadják meg. Lugossy is gondosan építkezik megta­lált, lecsiszolt motívumai­ból. Jó példa erre a kozmo­­genezis, amelynek optikai lencséjében levő és a külső körülmények változására alakját váltó anyaga mint­egy rímel Lugossy egy szép munkájára, a Vénusz gyer­meké­re. Az organikus felüle­tek közé hatoló, azokból te­rületeket kimetsző alakzato­kat alakító törvényszerűsé­gek a behatolás utáni új megfogantatásának a pilla­natait rögzítik ( Ősanya). Az üveg törékenysége (nagy tömegben), merevsége és az ellentétes mozgások, érzések megjelenítésének kívánal­mai együttesen jelentkezik Lugossy biofilozófiai kom­pozícióiban. (Tihanyi Mú­zeum, 1988. VII­IX.) Gyárfás Péter német Oswald M. Ungers, a japán Fumihiko Maki és a magyar Janáky István, aki­hez Janesch Péter csatlako­zott. A feladatot elsősorban a barokk palota hasznosítá­sa jelentette. Dönteni kellett a meglévő gyűjtemények el­helyezéséről, megőrzendő vagy új épületrészekben, de ugyanakkor új, nem múzeu­mi funkciókat is meg kellett fogalmazni a pályázóknak. A bontások és átalakítások aránya, az új épületrészek tömege egyaránt kényes épí­tészeti problémákat vet fel Bécs történelmi negyedében. Emellett olyan kérdésekre is választ kellett adni, vajon milyen módon lehet kulturá­lis értékeket megőrizni, hoz­záférhetővé tenni a ma és a holnap embere számára. A pályázat megfogalma­zói ugyanakkor tisztában voltak azzal, hogy egy ilyen központi múzeumegyüttes terve szemben áll Bécs jelen­legi városfejlesztési tervei­vel, amelyek a többközpon­túságot szorgalmazzák. A sokrétű, sőt ellentmondá­sos feladat tehát valódi kér­désekre várt válaszokat. Janákyék az antik, a régé­szeti és az antropológiai gyűjteményt a helyükön hagyták, de a Tabak múze­umnak, Fischer von Erlach hagyatékának, valamint a Filmmúzeumnak új helyet javasoltak. Ide költözne a Modern Művészetek Mú­zeuma és a XIX. századi gyűjtemény is. A múzeum­­pedagógiai intézményeket egy helyre összpontosítot­ták, így nyertek helyet pél­dául „A kultúrák múzeu­ma” vagy Bécs városfejlesz­tési tervének kiállítására és az új irodalom dokumentá­ciós központja számára. A terv tengelyébe - amint a tervezők többsége -, az el­bontott hátsó épületszár­nyak helyére egy nagymére­tű csarnokot terveztek Janá­kyék is, időszaki kiállítások számára. Ennek tetősíkja olyan tört rajzú, hogy mó­dot nyújt egy differenciált világítási szisztéma alkalma­zására. A föld alatti kiállító­­terekben ezt egy fényvetítő tükörrendszer segítségével kívánják biztosítani. A kiál­lított tervvázlatokon nyo­mon követhető, hogyan ala­kult ki a pályázatra benyúj­tott végső terv. Számos skicc, rajzos gondolat rögzí­ti, hogyan tisztult meg a terv a tetők fölé függesztett vagy a „kráterbe” süllyesztett szélsőséges építészeti álmok­tól úgy, hogy azok tanulsá­gait mégis szintetizálni lehe­tett. Éppen ez az a folyamat, amit maguk a kiállító építé­szek is tanulságosnak tartot­tak. Rajzaikat egy nyelvi struktúra alkotóelemeinek tekintik. Csak éppen az épí­tészet esetében egy vizuális nyelv elemei ezek. Ezért hi­vatkoznak a strukturalista­irodalom-professzor, Um­berto Eco saját regényéhez - A rózsa neve - írott széljegy­zeteire. Analógiát látnak re­gény és építészet között: „Amikor az író újat tervez, s a meglévőtől eltérő olvasót vesz tervbe, nem piackutató akar lenni, aki a kinyilvání­tott igényeket írja össze, ha­nem filozófus, aki a korszel­lemet sejti meg. Azt akarja feltárni közönsége előtt, amit a közönségnek akarnia kellene. Az olvasót akarja feltárni az olvasónak” idé­zi Eco kommentárját. De nemcsak a funkciók megfogalmazásában, hanem a pályázatban és általában az építészeti feladatokban rejlő számtalan kötöttség dolgában is idézik az olasz tudós­ítót. A regény kozmo­lógiáját az építészeti gondo­lat keletkezésével állítják párhuzamba: „Megkonstru­álni a világot, ez a probléma, a szavak mintegy maguktól jönnek majd. A prózában a kötöttséget a benne foglalt világ jelenti.” Pályaművükkel végül is nem nyertek. A hét rangsor nélküli díjat hat osztrák - köztük Hans Holtein - és a német Ungers terve kapta. A budapesti kiállítás látoga­tói azonban mégis megis­merhettek egy szabatosan megfogalmazott, elgondol­kodtató építészeti ars poeti­cát. Janáky és Janesch hang­súlyozzák, hogy az idézett szöveg nem része és nem mintája a bemutatott ter­veknek, hanem irodalom, pontosabban részlet egy iro­dalmi mű keletkezésének sztorijából. A kétféle közeg hasonlósága és különbsége mégis az építészet értelmezé­sét segíti. Ha ironikusabban fogalmazok: az egyezés a véletlen műve csupán. Tuda­tos viszont a két építész és a Tölgyfa Galéria törekvése, hogy egy „filozófia” lehetsé­ges építészeti kisugárzásával találkozhassunk. Ezt ma nem lehet eléggé méltányol­ni. (Tölgyfa Galéria, 1988. V. 9-19.) Szegő György :

Next