Liget Galéria 1983-1990 (Liget Galéria, Budapest, 1990)
Hogyan csináljunk galériát? — minek? — Induljunk ki abból, hogy csak olyan mű vagy művész jelenhessen meg bármiféle kiállítási intézményben, mint kiállító, illetve kiállított, ami vagy akinek a műve valamely magánlakásban falon van. Másodszor: csak az járhasson galériába, látogathasson kiállításokat, akinek otthonában képek lógnak a falon, illetve együtt él különféle műtárgyakkal.2 Képet képre, csak cserélni lehessen!3 így tehát mindenki csak annyi képet birtokolhasson, amennyit ő maga is alkotott, illetve amennyit ezek, vagyis saját művei közül, önnön lakásának falain elvisel.4 Az ugyanis elengedhetetlen követelmény, hogy csakis használt műveket lehessen cserélni.5 A továbbiakban az egyszer már kiállított képeket, műveket kidobni, leselejtezni, megsemmisíteni nem lehet, viszont más alkotásait továbbcserélni igen.6 A városokban, falvakban, és egyáltalán minden rendű és rangú településeken sok-sok kisgalériát képzelek el.7 Ezek szobányi helységek, de üresek.8 Az itt rendezett kiállítások ne legyenek hosszabbak, mint két hetesek, de ilyenekből egy évben mindenhol valósuljon meg legalább tizenhat, tizenhét. A bemutatók úgy szerveződnek, hogy akik egyazon galériában járnak, azok javaslatokat tesznek a galéria vezetőjének, hogy az mit állítson ki. Hogyha elegendő számú galéria van az illető településen, akkor ezek vezetőségei nem utasíthatnak vissza semmilyen kezdeményezést, amelyet viszont kötelesek a javaslattevővel, és az érintett művésszel, vagy művészekkel együtt, azaz közös munka keretében realizálni. Ennek célja, hogy az egyazon galériába járó emberek itt alakítsák ki, ellenőrizzék és csiszolják nézeteiket arra vonatkozólag, hogy nekik, számukra mi a művészet. Álláspontjaikat kiállításról-kiállításra szembesítsék egymás véleményével. Minden tárlat egyfelől valakinek az állítása, miszerint: ez az, amiről most, itt, nekünk, mint művészetről gondolkodnunk érdemes; másfelől kérdés, illetőleg provokácó, hogy csakugyan így van-e?"-’2 Tegyük fel, hogy a világ valamennyi kisgalériája így működik! Természetesen mindenki mindenhova ellátogat, viszont mondjuk egyazon éven belül, csak egyvalamelyik kisgaléria életébe, ügyeibe szólhat bele. Azaz, hogyha nem tett javaslatot, vagy ha a kérdéses évad, amelyben megtette, letelt és nem érdekli az adott galéria programja, vagy nem ért vele egyet, akkor jogában áll tovább állni, más helyet keresni. A következő lépés, hogy lennének nagyobb kiállítóhelyek is. Ezek kötelesek volnának a környékükön működő kisgalériák bemutatói nyomán kialakítani kiállítási terveiket. Azaz mást nem is mutathatnának be, mondjuk egy évben legalább hatszor, és egyenként egy-egy hónapnyi időtartamban, mint a hozzájuk tartozó kisgalériákban fölvetett, fölmerült elképzeléseket. Itt beleszólási jogot élvezne mindenbe valamennyi érintett galéria összes érintett látogatója, vagyis azok, akik az éppen adott időszak kiállításait javasolták. Más szóval, a nagyobb intézmények feladatkörébe tartozna, hogy időről-időre megpróbálják összegezni, szélesebb összefüggéseik között megmutatni e kisgalériák által realizált tendenciákat. Ezeket az érintett galériások, a nagyobb intézmények emberei, valamint a bemutatásra került művészek vinnék tovább, teszem azt városi szintre, ahol évi minimum három újabb kiállítás keretében lehetne tovább alakítani ezeket az így fölmerült elképzeléseket. Onnan kerülnének később hasonlóképpen tovább megyei, majd országos, aztán regionális, kontinentális, végül nemzetközi szintérre mindezek1. Na, most innen visszafelé is ugyanígy szerveződnének a dolgok. Tehát a nemzetközi kiállítások cirkulálnának a regionális szinteken, a kontinentálisok az országos fórumokon, a regionálisok a megyeiekben, az országosak a városokban, a megyeiek a kerületekben. Ennek megfelelően egyegy kisgaléria nem hívhat meg, nem vehet át kiállítást teljes egészében ugyanannak a városnak egy másik kisgalériájából, de a világ összes többi galériájából igen. Éppen így a kerület számára is értelmetlen a város egyéb kerületeiben már megvalósított eseményekkel foglalkozni. Ezzel szemben már például városi szinttől fölfelé érdemes forszírozni, hogy teszem azt egyik megye mutassa be a másikat, illetve érdeklődjön akárcsak egy kerület, vagy akár egy egész ország, netán régió történései iránt is. Azaz a különféle szervezeteknek éppenhogy nem megnehezíteniük kellene a különféle nagyságú és elhelyezkedésű területek és szintek közötti kooperáció lehetőségeit, hanem kezdeményezni, elősegíteni ezeket. Lényeges feltétel viszont hogy a nagyobb intézmények ezen tevékenységük közben se nyúlhassanak át a kisebbek feje fölött, azaz hogy ne szakadhassanak el, függetlenedhessenek ezektől. Legyenek múzeumok is! Legyen minden kerületnek 3—4 múzeuma, attól függően, hogy hány kisgaléria működött ott addig egyáltalán, illetve, hogy van-e ott a környéken városi, megyei, országos, regionális stb. múzeum. Ezek feladata, hasonlóképpen a kortársakkal foglalkozó intézményekhez, kettős. Egyfelől állandó kiállítások keretében kötelesek hozzáférhetővé tenni az adott terület művészetének múltját és félmúltját, valamint ugyancsak a körzet kiállítóhelyeivel együttműködve kezdeményezni ilyen kollekciók bemutatását más területekről, illetve megfordítva, gondoskodni saját anyagok bemutatásáról más területeken, amennyiben ott erre érdeklődés van. Mindebben ugyanazok a személyek lennének illetékesek, mint az adott intervallumban a megfelelő szinteken. A demokrácia játékszabályainak megfelelően a magasabb szintekről visszahívhatók mindazok a képviselői a kisebb szinteknek, akikkel szemben bizalmatlanság merül föl.