Régi Zoltán Mikszáth-akvarellek (Nógrád megye, 1994)
Az írás és a kép Mikszáth 1904-ben tért vissza immáron végleg Nógrádba, amikor megvásárolta a horpácsi fundust. Visszaölelte őt a szülőföld, amelyet lélekben soha nem hagyott el, s amelyet halhatatlanná tett. Neki köszönhetjük, hogy a palócság, a felvidékiség, s maga Nógrád, ismerősen csengő fogalmak, ha Mikszáth nevét a magyar olvasó kiejti. Ebbe a világba született és él immáron több mint hét évtizede Réti Zoltán, a „Palócföld Anteusa”. Gazdag művészetéből itt és most elsőként életművének két utóbbi vonulatára kell utalnunk, a Madách- és a Komjáthy-akvarell sorozatokra. Nem parancsra, évfordulós késztetésre születtek csak, hanem belső vezéreltetésre. A Tragédia ihlette akvarellek minden lapján a vörös és fekete dominál, az emberiség történetét végigkísérő küzdelmek, a tűz, a vér, a pusztulás színei. A megtisztulás és az elhamvadás színei. A festő Komjáthy-akvarelljei a homály elől menekülő s oda visszaszoruló ember katartikus tragédiájáról szólnak. Megannyi, külön-külön ismerős sorshelyzet ez, vidékiség és kisszerűség, kortalanság és kormegelőzés, végzetes érzelmek hullámzása, így együtt porba húzó tragikus erő. Réti Zoltán új sorozatát - bár közvetlenül alig észrevehetően - meghatározza örök nógrádisága. Elszakadt a tájtól, mert olykor kellett, de visszatért mint a feldobott kő. Új akvarelljein megjelenik az elveszett idő. Az a világ, amelyet ő még kisgyermekként láthatott, szinte semmiben nem különbözött Mikszáth gyermekkorától. Falun lassan halad az idő szekere, később ér oda a nagyvilág. Réti Zoltán még hallhatott meséket, hallhatta a babonákat, látta a falusi erkölcsi rend ítélkezéseinek következményeit, átélhetett apró tragédiákat, amelyeket a pálinka ördöge okozott. Láthatott érdekházasságokat, amelyeket a vagyon kényszerített össze. Szerelmi tragédiákat, amelyek ebből következtek. Látott megesett lányt, akit kiközösítettek és furcsa figurákat, szelíd bolondokat, akiket kinevettek, de soha nem bántottak. „Itt tanultam meg, hogy a tegnapokat nem szabad elfelejteni és a leejtett kenyérkét meg kell csókolni.” Réti Zoltán szavai ezek, amelyek felidéznek előttünk - hol húzódhat az időhatár? - egy hajdani világot, értékeit, a közösség erejét, rendjét. Réti Zoltán emlékeivel e múltban él, s művészetével e tájban áll. Képletesen és valóságosan is. E földhöz, a múlthoz, a tájhoz, az emlékekhez való ragaszkodás adja erejét művészetének mind a mai napig. Ahogyan Mikszáth is írta: „Az emlékeimre érzékeny vagyok. Nekünk íróknak úgysincs más vagyonunk, csak emlékeink és álmaink.” Mikszáthot az első perctől kezdve illusztrálták, hálás téma volt színes életműve. Már az 1882 januárjában megjelent Jó palócokban kis rajzocskák sorakoznak. Még Palócország térképét is megrajzolták. A mű negyedik, csodálatos díszkiadását a korszak jelesei gazdagították: Bihari Sándor, Roskovics Ignác, Karlovszky Bertalan, Margittai Tihamér, Neogrády Antal, Vágó Pál. De rajzolt később Mészöly Géza, Spányi Béla, Greguss Imre, Dörre Tivadar és a sor folytatható mindmáig Reich Károlytól Kass Jánoson át Borsos Miklósig. Mind más és más. Nemcsak a művészek egyénisége miatt, hanem mert számukra legjobb esetben csak