Régi Zoltán Mikszáth-akvarellek (Nógrád megye, 1994)

Az írás és a kép Mikszáth 1904-ben tért vissza immáron végleg Nógrádba, amikor megvásárolta a horpácsi fundust. Visszaölelte őt a szülőföld, amelyet lélekben soha nem hagyott el, s amelyet halhatatlanná tett. Neki köszönhetjük, hogy a palócság, a felvidékiség, s maga Nógrád, ismerősen csengő fogalmak, ha Mikszáth nevét a magyar olvasó kiejti. Ebbe a világba született és él immáron több mint hét évtizede Réti Zoltán, a „Palócföld Anteusa”. Gazdag művészetéből itt és most elsőként életművének két utóbbi vonulatára kell utalnunk, a Madách- és a Komjáthy-akvarell sorozatokra. Nem parancsra, évfordulós késztetésre születtek csak, hanem belső vezéreltetésre. A Tragédia ihlette akvarellek minden lapján a vörös és fekete dominál, az emberiség történetét végigkísérő küzdelmek, a tűz, a vér, a pusztulás színei. A megtisztulás és az elhamvadás színei. A festő Komjáthy-akvarelljei a homály elől menekülő s oda visszaszoruló ember katartikus tragédiájáról szól­nak. Megannyi, külön-külön ismerős sorshelyzet ez, vidékiség és kisszerűség, kortalanság és kor­megelőzés, végzetes érzelmek hullámzása, így együtt porba húzó tragikus erő. Réti Zoltán új soroza­tát - bár közvetlenül alig észrevehetően - meghatározza örök nógrádisága. Elszakadt a tájtól, mert olykor kellett, de visszatért mint a feldobott kő. Új akvarelljein megjelenik az elveszett idő. Az a világ, amelyet ő még kisgyermekként láthatott, szinte semmiben nem különbözött Mikszáth gyermekkorától. Falun lassan halad az idő szekere, később ér oda a nagyvilág. Réti Zoltán még hallhatott meséket, hall­hatta a babonákat, látta a falusi erkölcsi rend ítélkezéseinek következményeit, átélhetett apró tragédiákat, amelyeket a pálinka ördöge okozott. Láthatott érdekházasságokat, amelyeket a vagyon kényszerített össze. Szerelmi tragédiákat, amelyek ebből következtek. Látott megesett lányt, akit kiközösítettek és furcsa figurákat, szelíd bolondokat, akiket kinevettek, de soha nem bántottak. „Itt ta­nultam meg, hogy a tegnapokat nem szabad elfelejteni és a leejtett kenyérkét meg kell csókolni.” Réti Zoltán szavai ezek, amelyek felidéznek előttünk - hol húzódhat az időhatár? - egy hajdani vilá­got, értékeit, a közösség erejét, rendjét. Réti Zoltán emlékeivel e múltban él, s művészetével e tájban áll. Képletesen és valóságosan is. E földhöz, a múlthoz, a tájhoz, az emlékekhez való ragaszkodás adja erejét művészetének mind a mai napig. Ahogyan Mikszáth is írta: „Az emlékeimre érzékeny vagyok. Nekünk íróknak úgysincs más vagyonunk, csak emlékeink és álmaink.” Mikszáthot az első perctől kezdve illusztrálták, hálás téma volt színes életműve. Már az 1882 január­jában megjelent Jó palócokban kis rajzocskák sorakoznak. Még Palócország térképét is megrajzolták. A mű negyedik, csodálatos díszkiadását a korszak jelesei gazdagították: Bihari Sándor, Roskovics Ignác, Karlovszky Bertalan, Margittai Tihamér, Neogrády Antal, Vágó Pál. De rajzolt később Mészöly Géza, Spányi Béla, Greguss Imre, Dörre Tivadar és a sor folytatható mindmáig Reich Károlytól Kass Jánoson át Borsos Miklósig. Mind más és más. Nemcsak a művészek egyénisége miatt, hanem mert számukra legjobb esetben csak

Next