Muzsika, 1967 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1967-01-01 / 1. szám - SIMÓ JENŐ: Búcsú Tardos Bélától
fehér terror üldözöttjének fiából a Párt megbecsült és ismert harcosa. A régi munkásdalosok utódjából, a zenét szerető és értő szülők gyermekéből országszerte ismert, Erkel-díjjal kétszer is kitüntetett zeneszerző vált. De bármennyire is igaz Tardos Béla gazdag és nagyszerű életútjának ez a sokat mondó összegezése, keveset mond el arról a küzdelmes életről, amelyben része volt, amely ugyan megedzette hitét, érlelte tehetségét, de túlságosan is igénybe vette szívét, rombolta egészségét. Életéhez nemcsak a kezdeti és a végső sikerek tartoznak, nemcsak Lajtha László, Ferenczy György és Kodály Zoltán tehetséges tanítványára kell emlékeznünk, hanem a tandíját kifizetni nem tudó zongoristára is, arra a fiatal zenészre is, aki álmaiból, alkotói terveiből vajmi keveset tudott megvalósítani, akit az anyagi kényszer biztosítótársasági tisztviselővé tett, és aki 15 esztendeig, a felszabadulásig csak lopva áldozhatott múzsájának. Tapasztalatai, tisztuló világlátása a munkásmozgalomhoz viszik, zenei működése is a munkások körében talál lehetőséget és kelt visszhangot. Kórusvezetője a Vasas Kórusnak, a NÉV-énekkarnak, majd a Vándor-kórus munkájába kapcsolódva nemcsak a kórusvezetésben segít, hanem dalokat is ír az énekkar hangversenyeire. Az elnyomatás számára pokoljárással fejeződik be. A fasiszta önkény a bori halál táborba hurcolja. Sikerült a jugoszláv partizánokhoz szöknie és a felszabadulás első napjaitól kezdve élete gyökeresen megváltozik. A legutóbbi években barátai és munkatársai csodálattal figyelték sokoldalú aktivitását, azt a harmóniát, amelyet végül is sok küzdelem árán, meg tudott valósítani a maga számára. A kísérletező, alkotó zenész, a kommunista funkcionárius, a humanista ember nem egymást korlátozva, hanem egymást segítve és gyarapítva bontakoztak ki benne. A szabad élet levegőjében vált igazi alkotóvá, tevékeny és produktív emberré. Fiatal éveiben a józsefattilai programot vállalta, de megvalósítani csak az elmúlt két évtized folyamán tudta, amikor is „megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát." A felszabadult ország az ő dalait is lelkesen énekli és a magyar zenei élet is nagy tehetségű alkotóként ismeri el, amikor 1948-ban a Nemzetközi Bartók-versenyen vonósnégyesét jelentős műként méltatják. Halálával gazdag alkotói periódus szakadt meg, amelyet felmérni nemes és fontos feladata lesz az élőknek. A korai halál megakadályozta abban, hogy terveit valóra váltsa, de amit eddig alkotott, megmarad, élni és hatni fog. Itt állunk megrendülten Tardos Béla ravatala körül. Kollégái, sokan azok közül, akikkel együtt dolgozott a szocialista magyar könyvkiadás hőskorában, a Szikra Könyvkiadóban, akik tanúi és segítői voltak annak a munkának, amelyet a hangversenyirodák élén a magyar zenei élet kibontakoztatása érdekében végzett. És több mint tíz évig vezette a Zeneműkiadót. Szerette ezt a munkát, mert öröm volt számára mások sikere, és boldogság töltötte el, ha egy fiatal tehetséget segíthetett, támogathatott. Talán azért, mert az ő pályakezdése kegyetlenül nehéz volt, talán azért, mert kommunista volt, aki mindig lelkesedni tudott az újért, a nemesért és a szépért. A fájdalom ma nagyobb bennünk, mintsem felmérni tudnánk munkájának, mindig derűs és aktív optimizmusának értékeit, láthatnánk azt az űrt, amit maga után hagyott. De nem kevesen vagyunk, akiket nemcsak irányított, hanem tanított is, akik általa is megismerték a munka örömét, a tartalmas élet sok szépségét. Búcsúzom Tőled, kedves barátom és munkatársam Tardos Béla, nemcsak a magam és a kiadói szakemberek nevében, hanem a magyar művelődésügy százezrei nevében is, akik megőriznek szívükben és ugyanazokért a célokért küzdenek továbbra is, amelyeknek Te töretlen híve, nagytehetségű munkása voltál egész életedben.