Muzsika, 1976 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1976-01-01 / 1. szám - PAPP MÁRTA: Gondolatok Verdiről halála 75. évfordulóján
Papp Márta: Gondolatok Verdiről halála 75. évfordulóján Nemrég mondta egy zeneszerző-barátom: „Bachnál az a csodálatos, hogy a zenei konstrukció tökéletesen egybeesik a zenei kifejezéssel. Mozartnál szintén olyannyira, hogy az ember a konstrukciót nem is veszi észre. Milyen egyszerűnek látszik egy Mozart-szimfónia szerkezete! Aztán felütöttem a Trubadurt, és rájöttem, hogy ott is erről van szó." Verdi a közönség előtt mindig népszerű volt. A publikum lelkesedése gyakran gyanús , okkal, ok nélkül. Okkal, amikor például egy vendégtenorista felléptekor a Trubadurban csak a híres strettát, az Aidában csak a románcot várják. Itt persze főképp az operaénekesi gyakorlat a hibás: a tenoristák többsége a Trubadur II. felvonásbeli fináléjában nem a teljes jelenet zenei-drámai megformálására koncentrál, hanem a magas c-re; az Aidában pedig a románc kezdetére, pedig már a megelőző, egyáltalán nem jelentéktelen recitativóban is alkalma lenne elénekelni, milyen fontos neki Aida. Ok nélkül nézik le a közönséget azok a bennfentesek és dramaturgiai dolgokban járatosak, akik fintorognak az áriák végén kirobbanó tapsnál. Tudomásul kell vennünk, hogy Verdi egészen a késői korszakáig, áriákból, duettekből, tercetlekből, finálékból álló operákat írt. Igaz, jelenet-építkezése a Nabuccótól az Aidáig hatalmasat változott-fejlődött, de megmaradt az olasz zárt számos opera formai keretei közt. Ennek egyik jellegzetessége, hogy a taps bele van komponálva a műbe. Nemcsak a felvonások vége, hanem az egyes jelenetek, áriák stb. befejezése is tapsra van kihegyezve. S ha nem szólal meg a várt hangos tetszésnyilvánítás, a következő jelenet — jónéhányszor megfigyeltem már — bizonytalanul, félszegen indul; valami kimaradt a mű természetes, élő folyamatából. A közönség ilyenkor nem azért mérsékeli magát, mert nem akarja megszakítani az opera drámai folyamatát — egyszerűen nem tetszik neki az előadás. Korántsem ilyen egyértelmű a zenésztársadalom viszonya Verdi zenéjéhez. Ma is akad muzsikus, aki legyint Verdi nevének hallatára. Legyint, mert nem ismeri. A mélyebb megismerés igényének hiánya volt az oka annak, hogy a zenetudomány elég későn talált rá Verdire. Átlátszó, majdnemhogy primitív zene, amelyben formák helyett dallamok vannak egyszerű ritmuskísérettel — miért kellene hát elemezni? De az első behatóbb analízisek megjelenése után megszűnt ez a — főképpen németföldről kiindult — Verdiellenes elfogultság. Az ötvenes évek vége óta hatalmasra duzzadt a Verdiszakirodalom; könyvek, tanulmányok százai látnak napvilágot, Verdi-kongresszusokat rendeznek Velencében, Parmában, Milánóban, Chicagóban. A Maestro ugyan nem hagyott hátra sok anyagot a filológiai kutatások számára — az Oberto előtti, legifjabbkori műveit és vázlatainak nagy részét megsemmisítette —, de a 26 opera és néhány egyéb mű analitikus feltárása egyelőre kimeríthetetlen forrásnak látszik. Eljutottunk már olyan szélsőséges elemzés