A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (24. kötet, 1-4. szám)
Búcsú Kodály Zoltán akadémikustól
27* ÉVFORDULÓK — MEGEMLÉKEZÉSEK 417 Nem feledhetjük el fáradozásait, melyeket a felszabadulás után három éven át mint Akadémiánk elnöke, intézményünk megújítása érdekében kifejtett. Tudós és művész — közhit szerint — nem igen fér meg egy személyben. Egyik a gondolatokat fejti ki s inkább a szakemberekhez szól, a másik az érzelmeket önti formába s a tömegeket kívánja magával ragadni. Egyik az értelemhez fordul, másik a szívre hat. — Két teljesen különböző hivatás, mely azt hinnők ellentétes vagy legalábbis egymástól élesen elütő alkatot, vérmérsékletet kíván. Kodály élete és munkássága e felfogás meggyőző cáfolata. Az ő életműve a bizonyíték, hogy a tudomány nem csupán a racionális ész, a gondolkodó elme terméke, s a művészet feladata sem csupán az érzelmek kifejezése. Mindkettő az igazság két arca, a való világ kétfajta tükrözése. Mint ő maga meghatározta Akadémiánkon tartott egyik beszédében: „Nemcsak a tudomány különféle ágai tartoznak össze és mindegyik megsínyli ha túlságosan bezárkózik szakmája szűk körébe, hanem a tudomány és a művészet sem lehet el egymás nélkül. A tudós annál különb, minél több van benne a művészből és viszont. Intuíció, fantázia nélkül a tudós legfeljebb téglahordója lehet tudományának. A művész pedig szoros belső rend, szerkesztő logika nélkül, megreked a művészet peremén." A két hivatáshoz megkívánt tulajdonság tehát nemcsak megfér egy személyben, hanem még kiegészíti, erősíti is egymást. Művészi alkotómunkájának a megítélésére nem mi vagyunk hivatottak, de annál pontosabban tudjuk méltányolni Kodályt, a tudóst. Több mint hat évtizeden át folytatott népdalgyűjtő-rendszerező munkája felbecsülhetetlen értékű. A Magyar Népzene Tárának az ő irányításával eddig megjelent kötetei méltán keltettek feltűnést az egész tudományos világban. Számos folklorisztikai tanulmánya s főleg 1937-ben kiadott monográfiája „A magyar népzene" alapvető jelentőségű. Minden tanulmánya egy nagy tudású, biztos ítéletű tudós megnyilatkozása, mely régi mulasztásokat pótol, rejtett összefüggésekre figyelmeztet és új távlatokat nyit. De tudományos munkássága, melynek kettős tartópillére az elméleti tudás és a gyakorlati tapasztalat egyensúlya, egysége, nem korlátozódott a folklorisztika területére. Úgy érezte, hogy „a nyelvhelyesség ügye nem nyelvészeti szakkérdés, hanem közügy, mindannyiunk ügye". Ezért a nyelvészeket megelőzve ő indította el a mozgalmat a helyes kiejtésért. Az irodalomtörténészeket megelőzve ő dolgozta fel páratlan alapossággal Arany János népdalgyűjteményét. Ezzel nagy költőnk megismeréséhez új szempontot adott. Kimutatta ugyanis a gyűjteményről, hogy az „Arany verstani vizsgálódásainak zenei alapvetése nemcsak verselméletének, hanem verselő gyakorlatának zenei alapja is". A magyar zenekritika és esztétika is sokat köszönhet Kodály Zoltánnak, ő rakta le a Bartók-esztétika alapjait. Mint igazi nevelő sohasem érte be a jelenségek pontos leírásával, egyszerű bírálattal — minden cikkében, tanulmányában utat mutatott, tanított is egyben. Vállalta a népszerűsítéssel, ismeretterjesztéssel járó áldozatos munkát is, mert ahogyan egyik akadémiai beszédében mondta: „A népi demokrácia akadémiája nem szorítkozhatik a tiszta tudomány, a specializált szakkutatás művelésére. Foglalkoznia kell a tudományos eredmények népszerűsítésével is. Ezt nem lehet kontárokra és féltudósokra bízni. A legjobbak éppen elég jók rá." Korokat, kultúrákat átfogó, szintézist teremtő egyéniség volt. Mint zene MTA I. Oszt. Közl. 24. 1967.