A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (30. kötet, 1-2. szám)
Szabolcsi Miklós: Múltról és jövőről-gondolatok a nyelv-és irodalomtudomány 150 évéről
4 SZABOLCSI MIKLÓS hozott. Ám a „nyelv- és irodalomtudományok"-nak nevezett csoport helye megmaradt, s ma Akadémiánk szerkezetében is mintegy a leghagyományosabbat, a legősibbet, a folytonosságot képviseli. Folytonosságot, de nem konzervativizmust. Inkább úgy fogalmaznék, hogy osztályunknak és az itt képviselt tudományágaknak vannak megtartott, 150 év óta állandó elemei, jellemvonásai. Ilyen állandó vonás, amely már az eredetéből is következik, a nemzeti jelleg. Szinte minden egyes részdiszciplína valamiképpen a nemzeti szükségletekből nőtt ki — a polgári nemzettéválás folyamatába kapcsolódott, annak egy-egy feladatát vállalta: a magyar nyelv állapotának megrajzolását, a nyelvújítás, nyelvfejlesztés munkájának elősegítését —, a magyar nép történeti tudata fejlesztését, eredete, őstörténete, rokonsága hagyományai felkutatásával, a magyar nemzet tudatát kifejező és fejlesztő irodalom történetének felrajzolásával. Áttettebben, de még mindig ebbe a gondolat- és feladatkörbe kapcsolódott a magyarországi klasszika-filológia, amely félévszázadig csak a klasszikusok magyar fordítását, majd az európai klasszika-filológia eredményeinek megismertetését látta fő céljának. Ez a nemzethez, magyarnyelvűséghez, magyar múlthoz, nemzeti tudathoz való kapcsolódás feladatot is jelentett, s mércét, mértéket is olykor nagyon magasat, olykor azonban alacsonyabbat. Ezt a nemzeti jelleget — tehát, hogy szerepük éppúgy, mint a tárgyuk, elsősorban a magyar nemzet szükségleteiből ered — tudományágaink lényegében a mai napig megtartották. S amikor ma a szocialista nemzet tudatát, annak hagyományszerű összetevőit, szerkezetét alakítjuk, amikor a szocialista hazafiság kifejlesztése egyik feladatunk, a mi kutatómunkánknak ez a nemzeti jellege — sokban változva ugyan — de továbbra is fennáll. Egy másik megtartott jellemvonás: tudományágainknak túlnyomóan múltra tekintő, tehát történeti és ugyanakkor leíró jellege. Célkitűzésük mindenekelőtt a múltbeli folyamatok ábrázolása, rekonstruálása (egyesek szerint konstruálása), hűséges visszaadása. A fő módszer pedig ehhez: a minél pontosabb leírás, és — implicite — egyes részdiszciplínákban a leírtak értékelése is. Nem akarok most a kérdésnek tudományfilozófiai részleteire térni, tehát azt vizsgálni, mennyire lehetséges megközelíteni az egyszer lefolyt történeti folyamatot, milyen mértékig lehetséges teljes leírás, csak megállapítom, hogy tudományágaink egyik általános jellemzője ezért a szövegből (forrásból) való kiindulás, annak vizsgálata, elemzése és több forrás, szöveg, mű összevetése alapján a múltbeli folyamat, állapot megrajzolása a mű, írás, életpálya, népszokás leírása és elemzése. S végül: állandó jellemvonásnak tekinthető — mindezeknél fogva is — egy bizonyos hagyományőrző jelleg. Feladatukat a mi tudományágaink, kimondva vagy kimondatlanul, de mindig az egyszer megalkotott, megőrzött szellemi, kulturális érték, mű, nyelv, szokás, szöveg megőrzésében, konzerválásában, interpretálásában és újrainterpretálásában látták, s mivel ezek sajátosan emberi értékeket hordozó művek, szövegek, korpuszok, ezért valóban volt mindvégig humanista, emberi értéket, magatartást tisztelő, emberiséget nevelő jellegük is. Igaz, nem feledhetjük, hogy voltak tudósok és voltak időszakok is, amikor ez elhomályosult, háttérbe szorult és a gyűlölet vagy az embertelenség takarója, olykor igazolója lett egyik-másik tudós, sőt tudományág. De igazi hagyományunk mégis ez a népközei, humánus, az emberi értékeket kiemelő tudomány — és 150 éves történetünk ennek fölényét rajzolja ki. MTA I. Oszt. Közl. 30, 1978