A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (30. kötet, 1-2. szám)

Ujfalussy József: Kulturális hagyományok Bartók Béla és Kodály Zoltán életművében

25 UJFALUSSY JÓZSEF KULTURÁLIS HAGYOMÁNYUNK BARTÓK BÉLA ÉS KODÁLY ZOLTÁN ÉLETMŰVÉBEN Bartók Béla és Kodály Zoltán neve ma ismerősen cseng mindenütt a világon, ahol hazánkról, kultúrájáról többet is tudnak annál, amit róla a múlt század óta a bécsies operetthumor, az egzotikum-hajhász turisztikai kalandvágy és a rosszízű propaganda oly alaposan elterjesztett. Nevük itthon is, másutt is többnyire századunk első harmadának zenei újításaival forrott össze. Jelenti a magyar zenei alkotás új történelmi korszakát, részvételét az új zene nemzetközi mozgalmában, jelenti a kibontakozó magyar népzene­tudomány nemzetközi elismertetését jelenti a zenei nevelés termékeny új eszméit. Kevesebb szó esik arról, hogy életművük egésze, minden ágává együtt, a magyar művelődéstörténet nagy hagyományának egyenes és közvetlen folytatása. Minden újító eredménye egy történelmi sorsában újra meg újra megtört, de szellemében és belső folyamatosságában mindmáig töretlen, demokratikus és progresszív kulturális tradíció meg­újulása. Forrásai a renassance és a reformáció koráig nyúlnak vissza, első nagy megújulását a magyar felvilágosodás, felvirágzását a múlt századi polgári forradamak kora hozta meg. Új tartaommá kelt életre Bartók és Kodály pályakezdésének idején, erőre kapott 1918 és 1919 forradami lendületében, kiteljesedésének feltételeit teremtette meg harminc évvel ezelőtt az ország felszabadulása az évszázados politikai, gazdasági és kulturális függésből. Ennek a hagyománynak az ápolására, őrzésére és fejlesztésére hozta létre a nemzeti áldozatkészség 150 évvel ezelőtt a Magyar Tudományos Akadémiát. Évfordulójának ünnepén Bartók és Kodály életművét akkor is emlékezetünkbe kellene idéznünk, ha nem lettek volna mindketten tagjai, tudományos munkájának részesei. Illő, hogy korszakos tevékenységükre ez alkalommal mint közös művelődési hagyományunk folytatójára vessünk egy pillantást. Amikor a „tamburás öregúrnak" „csontjait meg kelletett adni", 1882. október 22-én, Bartók Béla másfél éves volt, Kodály Zoltán pedig csak két hónappal később született meg. Arany János halála egy nagy nemzedék elmúlásának sorát folytatta. Liszt Ferenc, aki 1849-ben hősi gyászindulóval, a Funérailles-jal adózott Batthyány Lajos emlékének, két évvel Arany halála után kezdte és utolsó évéig folytatta megdöbbentő Magyar történelmi arcképeinek sorozatát. A mementóként felidézett árnyak mind a nemzeti forradalom művelődéspolitikájának nagy szellemei: Széchenyi István, Eötvös József, Vörösmarty Mihály, Teleki László, Deák Ferenc, Petőfi Sándor és Mosonyi Mihály. A különös, töprengő, aforisztikus zongoradarabok a kései, gyászoló és emlékező művek családjába tartoznak. Mintha Arany szavát hallanák belőlük: „[. . .] sírva tallóz, aki él". Aki a nagy nemzedékből még élt, az valóban egyre idegenebbnek, magánosabbnak érezte magát. Arany János kései poézisében mind több a visszaemlékezés, a nosztalgia. MTA I. Oszt. Közl. 30, 1978

Next