Állami Szabolcs vezér gimnázium, Nagykálló, 1927

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában ! Amen 1 MUTATVÁNY T. Lucretius Carus „A természet rendje“-ről szóló tankölteményéből. (Részletek egy kéziratban levő teljes magyar Lucretiusból.) A bölcseség haszna. Mi jó nézni a szárazról, ha más küzd a széltől kavart végtelen vizáron, nem mintha kellemes van más keserve, csak jó érzés, ha nem mi vagyunk a bajban. Mi jó bámulni minden veszély nélkül a széles mezőn nagy csaták folyását, de nincs édesb, mint biztonságban állni a bölcseségnek fenkölt templomában, honnan látod, hogy mások mint bolyongnak az élet útvesztőiben kutatva, mint versengenek hírért, nemességért és éjt nappallá téve kapaszkodnak, hogy sok pénzük legyen és nagy hatalmuk. Oh vak szivek, óh nyomom kis lelkek ! Mily sötétben, mily sok baj közt telik le ez a kis életük, mert nem hallják meg, mit a természet a fülükbe ordít, hogy testüket megóvó vészes kórtól a lelki gyönyöröknek éljenek csak, a gondoktól s a félelemtől távol. Hisz testi jólétünkhöz oly kevés kell, hogy védve legyünk minden fájdalomtól és hogy egyúttal sok gyönyenyört is nyerjünk Maga a természet sem válogatós, nem kell, hogy ifjak arany szobra tartson tüzes fáklyákat szerte palotánkban, világítván az éji lakomákat; ezüst, arany nem kell, hogy szórja lángját, vagy finoman kirakott menyezetünk harsogja vissza citeráknak hangját; sokkal édesebb lágy füvön heverve, patak partján, az árnyas lombok alján elköltni szerény, kedves, lakománkat, főleg, ha ránk nevet a tavasz napja s a zöld füvet beszórja friss virággal. Nem hagy el a forró láz előbb téged, ha bíboron s hímzett szőnyegen hánykódsz, vagy mindennapi rongyba’ kell heverned! Mivel a testnek kincs, nemesség, hírnév nem használ semmit, még inkább kell hinznünk, hogy lelkünknek is teljesen közömbös. Mert hasztalan látod a sik mezőkön, mint forr a harci hévtől hadad lelke, melyet erőssé tett a tartalékhad vitéz szivével s vitéz fegyverével, hiába leskel harci hévtől forrva hajóhadad a széles tengeráron, mert nem retteg a babona ezektől, s a halálfélelem nem hagyja szived ezek szavára gondtól szabadon. Ha látod, hogy ez mind csak buta játék,, s a félelem, a makacs gond valóban mitsem törődik fegyverek zajával, de vakmerőn hatalmasok között jár, nem tiszteli az arany ragyogását s a biborköntös megcsillanó fényét, mondom — ha látod, kételkedsz-e abban, hogy mindenen csak józanság segíthet ? Hisz egész életünk homályba’ teng csak, s miként a gyermek fél a vaksötétben, úgy rettegünk mi fényes nappal is, pedig nincs félni több okunk nekünk sem, mint a gyereknek képzelt alakoktól. A rettegést, a lélek e homályát nem űzheti szét sem a napsugár, sem a nappalnak fénylő sok nyila, csak józanság s a természet maga ! A halálfélelem hiábavalósága. Lakmához dőlve koszorúzott fővel sokan sóhajtják serlegek zajában, hogy ez a földi vigság oly rövidke, hamar tűnik és vissza soha nem jő. Mintha a halál azért volna szörnyű, mert ott szárazság, szomjúhozás éget, vagy másvalami vad vágy leskelődik. Hisz akkor sem vágyódunk éltünk után, ha csupán alszik a test és a szellem.