Napjaink, 1963 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1963-01-01 / 1. szám

Nyilatkozatok a kongresszusról Baráth Lajos: Túl kell csan az izgalmas próbálgatásokon Az MSZMP-nek e kongresszusát úgy jellemezhetnénk röviden, hogy nagyon komoly munkaértekezlet volt. És a sok-sok lelkesítő momentumán túl az a megállapítás, hogy a VII. pártkongresszus határozatát eredményesen végrehajtottuk, s ez a valóság mindennél felemelőbb érzést ad. A két utóbbi kongresszus összenőtt máris, hiszen amit az egyik megalapozott, azt a másik tovább építi. Nagyszerű tervezők, komoly szakmunkások tervezik és építik azt a házat, melyet szocializmusnak nevezünk. S az író feladata nem kevés e munkák során, és nem díszítő jellegű. Ahhoz a fiatal írónemzedékhez tartozni pedig, melyet a párt máris megbecsüléssel emleget, nagy szerencse — és még nagyobb felelősség. Nem új a megállapítás, hogy ez a nemzedék alapjaiban pártos, a szocialista igazságok hirdetője. Úgy érzem, a feladat az, hogy lassan megtaláljuk a megfelelő formát az új igazságok kimondására. Nem könnyű feladat ez, hiszen az igény olykorolykor túlnő bennünket. A biztató és lelkesítő az, hogy az élő irodalom iránt nagy az érdeklődés, a tudatformálásban fontos munkát bízott az írókra a párt. A valóság és az igazság összekapcsolása irodalmi nyelven, írói művekben ma könnyűnek látszik. Egyrészt: ezt várják az íróktól — másrészt: maga az író is így akarja. Viszont az emberek tudatában végbemenő változások összetevői oly árnyaltak, máskor meg éles kontúrokban válnak el a szokottól, hogy sokszínű és erősségű vibrációit csak feszült idegekkel, figyelemmel bonthatja elemeire az író a maga műhelyében. A kongresszust figyelte és tanulmányozta (és még tanulmányozza!) az író, azután összeegyezteti az önmagában megtervezett világgal. A kettő egyezik. Lám, nyilatkozat is született ebből. De az ember önkéntelenül is Kádár János elvtárs záróbeszédében mondott félig humoros, félig nagyon komoly szavaira gondol: túl kell esni az „izgalmas próbálkozásokon” — művek kellenek, szocialista realista művek. A szerkesztő is azért kérte, röviden — nyilatkozzunk. És többet, hosszabban írjunk mai életünkről, a ma emberéről, törekvéseiről, igazságairól, alkotó munkájáról, gondjairól, örömeiről. Ahhoz pedig idő kell! % ** és következetes világnézet, az őszinte és bátor szembenézés az elmúlt időszak hibáival, a szó és tett egysége,az igazi, nagy közösségben való gondolkodás, a reális jövőszemlélet, az erőknek a merész, de feltétlen megvalósuló célok érdekében való összefogása, a férfi életkori jellemzője — szemben az ifjú- és serdülőkorral. Ugyanis — e hasonlatot folytatva — noha nem vitatjuk az ezt megelőző évtized fiatalos — ma még sokak szemében esetleg „forradalmibb”nak tűnő — lendületét, nagyotakarását, romeltakarító buzgalmát stb., az sem kétséges, hogy azok az évek sok tekintetben mutatták a pubertás külső-belső zavarait: rést a szó és tett között, irreális tervezést, az önbírálat hiányát és mindennemű bírálat ingerült visszautasítását, önző csoportosulásokra való hajlamot, a személyi kultusz kamaszos durvaságát és önkielégítő természetellenességét. Öröm, és biztos fogódzó számomra, hogy e férfikorban léphettem át az igazi férfikor küszöbét, hiszen 1957- ben lettem 33 éves. Ami pedig a legszemélyesebb vonatkozást illeti, azt hadd fejezzem ki egyik versem két utolsó sorával: „Lettem hazám talált fia, vallom őt és vállal ő engem.” Szekrényesi Lajos: Az egyéniségről !nekem legjobban az a biztonság i tetszett, amely a kongresszus légkörét mindvégig jellemezte. Egyszerűség, nyugalom és komolyság, ahogyan az illik is egy egész nép vezető erejéhez. Az elmúlt néhány év céltudatos és teremtő munkája láttán egyáltalán nem lepett meg, hogy a tanácskozás legnagyobb szenzációja éppen az volt, hogy szükségtelen minden szenzáció. Az évekkel ezelőtt kijelölt út — tanú rá minden becsületes ember kibontakoztatott alkotó kedve — nem kívánt újabb és különösebb változtatásokat. A kacskaringók, az értelmetlen kapkodások testet-lelket bénító, fékező ereje már a múlté. Az elvi szilárdság, a hozzáértő építő akarat nyugalmat és biztonságot kölcsönöz a holnap erőfeszítéseihez. A kérlelhetetlenség mindenfajta viszszahúzás ellen, emelt tekintetűvé teszi az embert, félelmek igazságtalansága és képzelt bűnök rémei nélkül. Nem botorkál magányban az építő szándék, mindnyájan tesszük, ami immáron mindnyájunk ügye. Régebben — ha rövid időre is — úgy láttam, meghal az egyéniség, mindig „felfelé” kell gondolkodni, önálló elképzelések, egyéni tervek nélkül. Ez a szemlélet kiben elzárkózást, kiben gyávaságot szült, tervek és álmok temetkeztek sorra és jószándékok, melynek kárát a közösség sínylette. Pedig ahány ember, annyiféle, nehéz erőszakot venni az értelmen. Akin megtesszük, mocsárba züllik, ahol uniformizálódnak, ott elvész maga az ember. A társadalom egyének, egyéniségek összetevője, különbözőségük még nem zárja ki a közös alapot. Ellenkezőleg. Az egyéniségek különböző, teremtő szárnyalása előfeltétele lehet az elvi összefogásnak és a gazdag sikernek. Ma már tűzzel éghet mindenki alkotó kedve. S a kongresszus után még jobban érzem, hogy a munkának a boldogulásnak, a nagy, igaz és népünk érdekében való tetteknek nincsenek béklyói. Sem a gyárakban, sem a földeken , de még az irodalomban sem. A pálya szabad a tehetség, az alkotás előtt. Az egyéniséget természetesen a tettek adják, amit végez, bírálója is egyben. A különböző munkák is mutathatnak az igazság irányába. Igaz tett alatt én pedig a szocialista tettet értem. Regős Sándor: Útbaigazítást kaptam !gy-két hónappal ezelőtt írtam egy verset, és — szokás szerint — nem voltam vele megelégedve. Szónokiasnak, dagályosnak, sok helyen merevnek és mesterkéltnek tűnt előttem; pillanatnyi őszintesége mellett is hiányzott belőle az annyira áhított tisztaság és egyszerűség. A vers Tompa Mihály modorában készült, és újabb levél lett volna „egy kibujdosott barátom után”. Fájdalmas téma. Nagyon sok család él ebben az országban, akinek valamilyen hozzátartozója, atyafia, gyermeke, testvére vagy barátja elhagyta ezt a földet, és elindult „új hont keresni túl a tengeren.” Nekem is van nyugaton élő rokonom, és ha időnként rágondoltam, mindig furcsán, vegyes érzésekkel voltak kevertek ezek a gondolatok. De ugyanilyen zavart szégyenkezéssel és nem kevés rosszallással néztem azokra a túlbuzgó itthoniakra is,, akik minden „disszidáltat” egy kalap alá véve, csak a megvetés hangján tudtak szólni róluk, és szinte kárörömmel adtak hírt esetenként bankrablásról vagy egyéb bűntényről, melyet idegenbe szakadt magyarok követtek el. A VIII. pártkongresszus anyagából nagyon könnyű jelentős részleteket és gondolatokat kiragadni, mert zömmel ilyenből tevődik össze az egész. Az sem kétséges, hogy irányt szab és utat mutat az ország további életének, mert hiszen ez volt a célja. De ha valaki figyelmes, és kereső szemmel és füllel követte a kongreszszus munkáját, saját kicsi vagy nagy egyéni problémájára is megtalálhatta az útbaigazítást. Mint például én is, a rossz verset író, Kádár János beszédéből szó szerint idézem: „Sok hazánkfia él kapitalista országokban. Visszavárunk minden, Magyarországon élni és dolgozni akaró becsületes embert. Azoknak a Magyarországról elszármazott embereknek pedig, akik már kint gyökeret vertek, azt üzenjük, hogy maradjanak a régi hazának jó barátai, szerezzenek becsületet a magyar névnek.” Íme, az egyszerű, tiszta és emberséges szavak. Valami ilyet éreztem, ezt szerettem volna versben megírni. Csak akkor még nem tudtam. Megnyugodtam, talán most már jobban fog sikerülni. Niklai Ádám: Férfikor /költőnek mondanak: tömör műfajom ezúttal segítség, hogy az adott, néhány mondatnyi terjedelem keretében sikerüljön meghatároznom a VIII. kongresszus által bennem keltett szinkronmozgást. E tudatmechanizmus nyomán keletkezett élményt ugyanez okból lírai transzmisszió közvetíti a lefejezésig: innen a képben-fogalmazás. Férfikor ez, ami a kongreszusban realizálódott. Férfikor, mert a higgadt, józan megfontolás, a szilárd 2 — — A SOK MINDENT TISZ- 7^1 ^ 7 ^ 7 • 7 •• , , mert igazságtalannak tartotTÁBATEVŐ pártkongresszu t'TOvíXJI'UK LHGC? CPVUtt tam* hogy olyanok nyomásunk után, szilveszter előtt J o O J rán épült fel, mint fiatal baírom e sorokat egy beszél- rátörné és osztályos társaiégetés kapcsán, amelyet egyik estén folytattam egy ná- AZÓTA NEHÉZ ÉVEK MENTEK EL FELETTÜNK, fámnál jóval fiatalabb, a régi magyar társadalomnak , legmélyebb világából életnek indult kollégámmal. Most, Fiatal kollégám a NEKOSZ-on és más pártfunkciókbon pártkongresszus után egy hónappal találtuk meg — szerán jutott el oda, ahol most tart, engem Rákosi börtöne,retném hinni egymást, én, a polgári értelmiségi, akit számos megpróbáltatás edzett kérlelhetetlenné nemcsak Illyés Gyula és Kassák Lajos írásai vittek el annak ide- azzal szem, ami a felszabadulás előtt, hanem ami jön előbb a szociáldemokrácia, majd a kommunizmus 5 . , útjára, és ő, az egykor szegény, sőt legszegényebb pro- azóta bűn, hiba, emberi gazság. És ezen az esten, ahogy lejár, akit léte tett azzá, ami volt, és energiája, vala összejöttünk, ahogy én elmondtam mindazt, ami a pormint a felszabadulás következtében történt társadalmi gázi kultúrából ma is vállalható, ő pedig elmondta azoátalakulás vitte oda, ahová azóta eljutott, hát az élményeit, amelyek azzá tették, ami ma — úgy Miközben beszélgettünk, ötlött fel bennem, hogy íme, éreztem, végre egymásra találtunk, mennyire egyet tudunk érteni ma már. Pedig én abból ____________ . . . ÉN MEGTALÁLTAM BENNE azt az embert, akinek a világból érkezem, amelyben ifjúkoromban meg élvez, , , . . T5' ' 4. továbbadhatom mindazt, ami a polgári kultúrából hatom a visszfényét a Stefan Zweig „Búcsú a tegnaptól’ w , „ , ,, . , „ ,, , , . ,,, , , lado, ami örökség, es — Engels szavaival élve — a prolecimu regényében megírt művelt burzsoázia világának. ’ , ~ ,, , ,, auu'i i '4. ^ rui tanátusnak magáévá kell tennie, ő élő valóságában álli Abból a világból, amelyben egy elég szűk réteg több ,, , , ,’ , , , . , tetta elem személyén keresztül azt a világot, amelynek nyelven beszélt, olvasta a legújabb külföldi regényeket , , , , ,, , , , , , , , , , , , ,,. , , ., megszüntetése érdekében annak idején megtagadtam eredetiben, megjelent minden koncerten, finnyás ízlé- , , ,, , , , ,, _ ,, , , , , , polgári osztályomat es szocialista, majd kommunista évek számára való premieren, de zsebrevágta azt a lettem hasznot is, amit a részvénytöbbségből nyert - ez is 1963 következik. Azt hiszem, itt az ideje végre, hogy igaz. A gazdasági válság idején és utána már csak lassan kialakuló össznépi államunkban egymásra találvisszfényét láttam ennek az Osztrák—Magyar Monarjunk mi ketten, és általában azok, akik más-más irányhja idején megteremtődött világnak,, de ez a visszfényből bár, de arrafelé akarnak haladni, amelyet éppen a is elég volt ahhoz, hogy sok mindent ateljek meg melgs ha megtaláltuk egymást, próbáljuk meg együtt, tette, ami ma már a múlté. És én magam is segítettem Biztosan sikerült végleg eltemetni ezt a világot minden értékével együtt. MÁTÉ IVÁN BÉKEÓHAJTÁS - HM® _ BÉKÉBEN Tartós békéért! — cseng fülembe elsietett évek távolából a jelszó. Felködlik bennem a jövendő, melyben majd fiam, lányom áldozza ma ünnepinek is beillő hétköznapjait társadalomért, családért, egyéni boldogulásért — és aggodalmasan lekapom korunk napirendjéről a jelszót. Mert az már nem nekünk való. A tartós jelző a konfekcióipar kelléktárából lopakodott a magas politika szókincsébe. A ruha erénye lehet a tartósság, a békét azonban nem nyúzhatják viseltessé, eldobnivaló limlommá, egymásból újuló nemzedékek. Tudom, azt az általam kifogásolt jelzőt leplezett szándék szegődtette társnak a béke szavához, tragikus perspektívája a harag és gyűlölködés szőtte elképzelt, dühös rohamát történelmi ellenfelünk eltiprására. Hitünk, meggyőződésünk ellen való vétek volt bizony az, mert elvünk győzhetetlenségét gyalázza, ki nem bízik a történelem nekünk, a szocializmusnak segítő, biztosan munkálkodó erejében, a túlbuzgó hittevők keverték akarva-akaratlan tamáskodó hitetlenségüket, a szocializmus világtörténelmi küldetésébe. A kommunizmus nem egy-két tucat ország jövendője, hittel és tudással valljuk, hogy az egész világ fejlődése előbb-utóbb ide torkollik. Távol áll tőlünk a meghunyászkodó pacifizmus, mely magára hagyná a békét nehéz, válságos időkben, de a fenegyerekes ökölrázókat is el kell parancsolnunk a higgadt oltalmazók felelősségtudó táborából. Senki sem olyan balga, hogy a tartósság fogalmát összekeverje az örök, a történelmi folytonossággá lett béke fogalmával, mely megnyugtató állapotával roppant erőket állít majd az ember szolgálatába. Mióta fegyvert kovácsolt az emberész, kiokoskodta pusztító találmányainak ellenszerét is, melyek azonban sosem voltak olyan tökéletesek, mint a pusztítás eszközei. A nyílnak mellvért állt ellent. A tank feltalálói legyőzhetetlennek dicsérték alkotásukat, s egyetlen páncélgránát halálra sebezte a gépet és benne ülőket. De azért maradt tank és maradt ember egészen a háborús győzelemig. S most a nagybetűs Ember rémülten kapkod az okosság keze elől kicsúszó, tantaluszi átokkal sújtott fogózói után: honnan teremtse elő a védelmi berendezéseket a rakéták, az űrből lecsapó félelmetes halálmadarak ellen? Nem a propagandisztikus haszonlesés rögtönöztette a szovjet politikusokkal az egyetlen védekező eszközt, mely a világ legolcsóbb és mégis örökké tartó védelmi berendezése lenne a rakéták ellenében: általános és teljes leszerelés. Egyetlen, rövid mondat kínálkozik életté, félelem nélküli holnappá osztódni az emberiség köztudatában. S az atomháború szörnyűséges kockázata — melyből a győzelmes világrendszer sem kerülhetne ki töretlenül, egészségesen —, kell, hogy tetté magasztosítsa ezt a mondatot a jövendőjéért aggódó emberiségben. Az én, mely nemcsal a múltat láttatja meg az emberi világgal, és azért munkálta ki a fejlődés, hogy a végtelenségig megkönynyítse az állatok fölé emelkedett ember alkalmazkodó képességét, legyőzi az indulatokat — s ezek az indulatok nem a szocializmusban feszülnek. Nem, s aki az ellenkezőjét vallja, az tiszteletlenül elfordul a tényektől, melyek a jelenlegi szovjet külpolitika grafikonján cik-cakk nélküli egyenest bizonyítanak. Évtizednyi tegnapban azzal rémítettük egymást, hogy a két világrendszert elválasztó antagonizmus szükségszerűen háborúvá lobban, nincs tehát menekvés, a történelmi fatalizmus előtt meg kell hajolnunk. A gyámoltalan állat nem tudja, hogy kés alá hajtja a fejét. Nos, az emberiség jobban le tudná küzdeni a tőle és akaratától teljesen független természeti törvények káros következményeit — a pusztító tavaszi áradások elé partokat képes emelni — mint az önmagában munkálkodó romboló erőket? Mélységes lebecsülése ez az emberi tudatosságnak, az észtény ember nagy és botrányos szégyene lenne. Az ember korábban kezdte megismerni a külső világot, mint önnön természetét, mely társadalommá egyesült valóságában pusztító és építő energiákat szabadított fel. Eljött az idő, amikor a természet, a rettenetes főveszély helyébe az ember rombolásra is képes természete lépett , s itt az idő, hogy végre az ember megismerje ezt a főveszélyt is, és partokat emeljen saját természete pusztító tendenciái elé. Képes erre? Képes. Egyszer már bebizonyította ebben a néhaivá szenderedett esztendőben, s olyan körülmények között nyúlt át a két nagyhatalom az indulatok lávahegyén, melyre még nem volt példa. Október negyedik hetében történt. Az emberek egyik óráról a másikra, hirtelen a háborúról kezdtek beszélni — az átmenet meglepő volt, pedig tizenhét esztendeig tartott. Hozzászoktunk a békéhez, s csak akkor hittük volna, hogy háború lehet, ha elszabadul a végsőkig feszített türelem pórázáról az első rakéta. Vajon a gyorsan jött megoldás, mely a kölcsönös engedmények biztató alapjaira épült, elképzelhető lett volna, ha nem az ÉSZ ugrott volna, vetette volna magát az indulatok elébe? A társadalmi antagonizmus kiélezett állapotában minden háborút előidéző társadalmi törvényszerűség felfokozottan érvényesült — és a történelemben talán először — a higgadt megfontolás, az emberiség sorsáért érzett felelősségtudat a Szovjetunióval leszereltette a rakétákat, az Egyesült Államok pedig visszarendelte hazai támaszpontjaira a blokádot álló hadihajókat, s a legfontosabb eredmény is megszületett: Kennedy ünnepélyes fogadalmat tett Hruscsov szovjet miniszterelnöknek, hogy tiszteletben tartja Kuba függetlenségét. S a fellélegző emberiség örömébe belekeverték a gyalázkodók a maguk emberellenes cinizmusát. A szektás bajkeverők egy kőre hajoltak a „nagy” Amerika presztízsét sirató imperialista kardcsörtetőkkel, s fújták, egyre fújták azt a követ: „a Szovjetunió meghátrált.” A két emberiség-ellenes felekezet megszállottai törékennyé merevítenék az életet, békét jelentő diplomáciát azzal, hogy száműzik eszköztárából a kölcsönös engedmények, kompromisszumok elvét. Inkább legyen háború, csak a presztízs maradjon? Ugyanakkor nem veszik, vagy nem akarják észrevenni azt, hogy a Szovjetunió egy fikarcnyit sem engedett álláspontjából, Kuba védelmével kapcsolatos elveiből, de ha ezt az elvet anélkül is meg lehet valósítani, hogy háborúra kerüljön sor, akkor a Szovjetunió kötelességének tartja a kompromisszumot. A szektarianizmus kispolgári eredetét különös élességgel mutatta meg az elmúlt nagy próbatétel. Meggondolatlan dogmatizmusukkal lényegében egy platformra ágaskodtak az imperialista „túlmerészekkel”, ezek Kennedyt szapulták és szapulják az engedménytételért, amazok a Szovjetunió tekintélyén nagyítózzák az állítólagos csorbát, amit a kubai válság békés megoldásában szerzett. Az igazság természetesen nem az ő oldalukon van. A szovjet kormány lényegesen megnövelte nemzetközi tekintélyét a kubai kérdésben tanúsított mértéktartó magatartásával. __ A hitbuzgalmi alapokra épült tartós béke koncepciója helyébe korunk békeszerető emberisége, az örök béke szép távlatát emeli, mely az utódokban sem kéri számon az elődök elhamarkodott ítéleteit. A békében való békeóhajtás azonban mindaddig aktuális himnusza lesz az aggodalmaskodó világnak, amíg lábhoz tett fegyverrel néz egymással farkasszemet az emberiség múltja és jövendője, a kölcsönös félelem indulatokkal igazgatja a rendszerek békétlenségét. Hiszünk benne, hogy az ész többre is képes, mint amit eddig alkotott — magát a békét is megalkotja majdan az erejét csillagokig mutogató embernek. GULYÁS MIHÁLY BUDAI-KULCSÁR JÁNOS: JHíhzdk utatL ! Falakról pattanó fülsértő zajok, ne törjetek a fáradt, hazainduló apámra. S Az alagút mélyén úgyis benne lüktet a robaj. Itt dolgozik Ö, értem és értetek, í ti nyüzsgő, szorgos emberek, s hogy kényelmesebb s és suhanóbb legyen a közlekedés. Izzó, szikrázó fények, ne gyöngítsétek apám szemét. Csontjában reuma éget, hiszen gyakran kubikolt, vagy gondokat tiport. Daloló, illatos rétek, s eget dúcoló kémények és ti embertársaim, legyetek mellette mindig mint én és hagyjátok pihenni, mert nagyon fáradt.