Napjaink, 1963 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1963-01-01 / 1. szám

ír­t erős kátránysza- Nyáron g­l­árasztott a raktár. Az öntvényekkel tele­rakott fészerek között fehér zúzottkő út kanyargott, kifu­tott a dróthálós kapu alatt és eltűnt a­ domb mögött. Onnan bukkant elő tizenegy óra tájban a teherautó, a kapu előtt du­dált. Laji előbújt a raktár fe­kete hűvöséből, odaballagott, elfordította a kallantyút és ki­tárta mindkét kapuszárnyat. A teherautó megugrott, a sofőr alig várta meg, hogy Lasi félre lépjen. A fiú ijedt szökellésén kacagott. Hirtelen lefékezett a raktár előtt, cigarettát tett a szájába és kiszállt a vezető­fülkéből. Nem csukta be az aj­tót, hadd szellőzőn a kabin. Erős és forró motorszag terjedt a fényes levegőben. Laji füttyentett, három mun­kás jött elő a fészerek árnyá­ból. Tenyérvédőt húztak a ke­zükre, lecsapták a kocsi olda­lát és kezdték lerakni a selejt­­vasakat. Meleg volt, az öntvények át­vették a nap hevét, égettek, mint a forró lábos. — Te is inkább muzsikálnál, mi? — kérdezte a sofőr Lajit. A sofőrnek könnyű volt vicce­lődni, elhúzódott az árnyékba, nekidőlt a vízzel teli benzines­hordónak és locsolgatta a csuk­lóját. Cigarettája a szájában füstölgött, s hogy ne marja a szemét, fejét féloldalt billen­tette. — Nem tudok én muzsikál­ni — mondta Laji és nevetett. — Nem? Hát micsoda cigány vagy te?! Laji a vállát vonogatta és tovább nevetett. Szombat volt, az emberek lassan dolgoztak. Hátukra ta­padt az ing, a félmezteleneken meg a szürke izzadság csör­gött a nadrágszíjig, ott felitta a szövet és egy idő múltán csíp­ni kezdte a bőrt. Nagy bakan­csokat viseltek, nehogy az önt­vények kárt tegyenek a lábu­kon. Rossz volt nézni a forró­­ságban azokat a vastagbőrű ba­kancsokat. Mindamellett igen jókedélyűek voltak a szombat miatt. Viccelődtek, egyik-má­sik arról beszélt, hogy strandra megy délután, vagy kialussza magát a szoba hűvösében, hadd legyen friss estére a tánchoz, vagy más szórakozáshoz. A sofőr szokő natalember volt, hálószerű trikót viselt és a nap ellen zöldszínű szem­üveget, melyet most a hűvösön a homlokára tolt. Tetszett neki, hogy amíg a többiek dolgoznak a napon , a csuklóját hűti a benzineshordó poshadt vizé­ben. Incselkedő kedve támadt. — Akkor hát teknővájó vagy? — kérdezte Lasitól. A fiú a kocsi platóján állt, liheg­ve adogatta le a vasdarabokat. Poros svájcisapkát hordott fe­kete, göndör fürtjein. Vékony­termetű volt, barna, izzadó bő­re olajosnak tetszett a nap­lé­ BALASKÓ JENŐ: Szólalj meg! Sugarakra ülj le — Kérjed meg a hajadat, nyári szőke lomb alatt árnyát összegyűjtse. Sugarakra ülj le! Kapaszkodj a légbe egy-két hajszáladdal, s mondjad el már végre, miért sír az ember ajkad patakjában, szemed füveiben, s mit ölel az ember csillagok bokrában? Szólalj meg már végre í­ nyében. Minden gúnyolódáson csak nevetett. — Meg tudnád-e mondani, hogy ki volt az apád? — kér­dezte a sofőr. — Lópatkoló. — Lópatkoló! De azt már nem tudod, hol születtél? — Valahol az országúton, a­mit mondott ezzel is. SOfőr kapcsolatban va­lami sikamlósat és a többiek nevettek, tettek egy-két meg­jegyzést a sofőr mellett, mert az ilyesmire gyakran kaphatók az emberek. A teherautó veze­tője szerette a sikert, ellódult a benzineshordótól, egy hom­lokrántással orrára ejtette nap­szemüvegét és odaballagott a kocsihoz. — Apád meg éppen patkólt egy gebét, aztán a tűz fölé tar­tott, attól lettél ilyen kormos. A kerítésen kívül fonnyadó bodzabokrok zöldelltek az ipar­vágányig, azon túl domb takar­ta el a lenti tájat, csak a ma­gasba nőtt salakhegy és távol a kohók, meg a hűtőtornyok s közöttük a gyárépületek lát­szottak. A bodzák közül egy lány tért az útra, megállt a drótkerí­tés mellett. Barna, karcsú alak­ját zöld selyemruha fedte, fe­kete haján megcsúszott a fény. Integetett. Mindannyian háttal álltak a lánynak, csak Lasi látta meg a kocsi tetejéről. Felegyenese­dett, nyújtott karral intett vissza és egyszeriben megfeled­kezett az emberekről. A sofőr észrevette az intege­tést, megfordult. Meglátta a lányt, elismerően füttyentett. Laji nevetett. — Lujza — mondta. — Ő a Lujza. Az emberek már ismerték Lujzát, de a sofőr még soha nem látta. Az emberek tudták, hogy Laji szereti Lujzát és me­sélt is már arról, hogy felesé­gül veszi. Biztatták, mert ked­velték a fiút. A házasságnak egy akadálya volt, a szülők el­lenezték. Ahogy Laji emlegeti: „Az én nemzetségem nem sze­reti az ő nemzetségét.” Lujza bekiáltott: — Megvárlak! Laji intett, aztán nevetve visszafordult dolgozni. Nagy, nehéz öntvények voltak, száz­­százhúsz kilósak, sok veszea­­séggel járt a rakodás. És rette­netesen tűzött a nap. Az embe­rek arcáról rácsöppent a verej­ték az égett, hámló, öntvények­re, s ott egy szempillantás alatt felszáradt. Mikor Laji később felnézett, a sofőrt ott látta a kerítés mel­lett, háttal feléjük, amint tíz uj­já­val belecsimpaszkodik a trox­­nalóba és enyeleg a lánnyal. Lujza meg ott ált egy bokor árnyában és kacarászott. Laji lekapta fejéről a fakó, poros sapkát, végigtörölte iz­zadó arcát, aztán leugrott a ko­csiról. Odament a kerítéshez, megállt a sofőr mellett, s anél­kül, hogy arra ránézett volna, odaszólt a lánynak: — Eredj haza! A lány nevetése elakadt, hú­sos ajka kissé nyitva maradt. Lesütötte a szemét. Lajin még jobban kivert a veritek: — Eridj haza, Lujza! A sofőr elengedte a kerítés dróthálóját, zsebre dugta a ke­zét és kissé hintázó testtartás­sal nézte a fiút. Azt mondta: — Hát így kell bánni a höl­gyekkel?­­ • felemelkedett a Jű-LzUJZa­­-58 végigsimított se­lyemruháján és előbb Lajira nézett, aztán a sofőrre, kicsit elmosolyodott, de aztán megint Lajira tekintett és kihúzta ma­gát. A kocsi mellett álldogáltak az emberek, de nem sürgették a fiút. Laji mégsem akarta húz­ni az időt, még egyszer ránézett a lányra, aztán visszament a teherautóhoz. Hátul, az ütkö­zőre lépve, felmászott a plató­ra. Lujza akkor indult el, s mert tudta hogy Laji is, meg a sofőr is figyelik, illegő, lassú léptekkel távolodott, időnként megrázta hosszú, fekete haját. A,derm­ó kezdett, előrejött a fészer sar­káig, megállt, felpillantott a kocsira. Laji nem figyelt rá. Akkor abbahagyta a füttyöt, észrevette, hogy nadrágszárára egy bogáncs akadt. Féllábon állva leszedegette, a bogáncs kis puha tüskéi beletörtek a nadrág szövetébe. Kicsipegette mind, s megint felpillantott a kocsira. Lasi hajlongott, nem figyelt a sofőrre. A sofőr meg várt így néhány pillanatig, az­tán visszament a vízzel teli benzineshordóhoz, belemártotta jobb kezét, kissé megbillenve rákönyökölt. Folytatta a fütyö­­részést. A sofőr nem szerette, ha be­leszólnak a dolgaiba. Különö­sen, ha akárki beleszól. A füty­­tjén lehetett érezni, hogy bosz­­szús. A vizet is mind mérge­sebben locsolta, majd hirtelen abbahagyta, megkerülte a te­herautót; azon a felén, ahol az emberek rakodtak, keresett egy árnyékos helyet, kis ideig nézte a munkájukat, megdörzsölte szőke borostáit az állán. Elne­vette magát. — A legjobban azt szeretem a nőkben, hogy nem tudnak el­lenállni. — Egy magas, vörös ember állt hozzá legközelebb, annak magyarázott. — Ha hi­szi, ha nem, szakikém­, egy sem tud ellenállni. Csak a módokat kell tudni. A szakszofont fújni kell, a dobot ütni, a hegedűn cincogni... melyik milyen hangszer. A vörös ember nem szólt semmit, feltekintett Lajira. A fiú összeszorított fogakkal dol­gozott. A sofőr kiköpött, homlokára lökte napszemüvegét. Folytat­ta: — Elég sok könyvet olvasok. Sok butaság van, persze, de egyszer találtam az egyikben mégis valami okosat. Az volt benne, hogy a gyémánt az már igazán kemény anyagú ásvány, de ha egyazon helyen sokáig hull rá cseppekben a víz, csak kikezdi. A legtisztább nőre cél­zott ezzel. Hát nem így van? Tűzött a nap és a raktár fa­oldala, meg a szigetelőpapírral borított teteje kátrányszagot árasztott. Ez még elviselhetet­lenebbé tette a meleget.­­ A fenébe is!­­rda bosszúsan a sofőr —, én nem veszem a nőket semmibe! — Belerúgott egy kavicsba, a ka­vics nekirepült a teherautó sárvédőjének, koppant. Utána csend lett. A sofőr azt vette észre, hogy ott áll előtte Lasi. Arcáról, vál­láról szakadt a verejték. — Velem viccelhet — mond­ta. Nehezen szedte a levegőt. — Velem viccelhet, nem baj, de őt ne bántsa! — Megfordult, el­indult a raktár felé. — Hé! — kiáltott utána az egyik ember. — Hová megy? A vöröshajú azt mondta: — Ne band, hadd menjen. A sofőr bökkenve állt, aztán idegesen felkacagott: — Ne nézzék! — mondta. — Ne nézzék!... A vöröshajú felugrott a ko­csi platójára. — Fogjátok — mondta —, gyerünk, fogjátok ezt a henger­fejet! Már csak néhány darab volt a kocsin. A sofőr állt egy da­rabig, elkomorodott, aztán meg­köpte tenyerét és odament a három emberhez. — Na, majd segítek. Az egyik, anélkül, hogy hát­rafordult volna, elhárította félkézzel. — Maga csak menjen innen. Még baja lesz. A sofőr felegyenesedett, el­húzta a száját. Megkerülte a kocsit és beült a kabinba. Debt sírt, ££'.““ nap. A sofőr hallotta, amint az emberek egyszerre mondták: — Ho-hopp! — Az alkatrész a földre huppant, aztán felhaj­tották a kocsi oldalát és be­akasztották a biztosítóláncot. Várta, hogy majd valaki oda­megy hozzá, mint máskor és szól: „Mehet, szakikám!” Várt négy-öt percig, de senkit nem látott. Szemére ejtette nap­szemüvegét, becsapta a kocsi ajtaját, benyomta az indítót. Az autó megremegett. Most se jött senki. Káromko­dott, rükvercbe kapcsolt. Olyan féktelenül farolt az útra, hogy egy üres ládát szétlapított a hátsó kerekekkel. Amint oldalt kipillantott az ablakon, látta, hogy az embe­rek a raktár felé mennek és egymást kínálják cigarettával. NIKLAI ÁDÁM: ÉVEIM ÉNEKE* . Nékem nem törvényem amaz írás: mű, ékesszó, szép, férfias ének.” I. Pásztora voltam az én fiatal éveimnek, terelgetvén őket térdig tavaszban az immár szabad pásztorok födjén, hol megtöretett Moáb s­zammon hatalma. Megszabadítottam én is juhaimat a bogáncstól, és a beléndek töveit eltiportam előlük örökre. Tiszta forrásnak vizéhez vezettem őket, itatván ama pásztorok kútjainál, s ők testvérükül fogadtanak engem, az árvát; mert ismertek még rabságuknak idejéből, mikor is sokan telepedtek a mammoniták tábortüzeihez atyáim törzseiből — de én elkerültem azokat. S midőn látták mezítelenségemet, s hogy nincs egyebem huszonegy juhomnál, megoszták vélem kopott köntöseiket, s nékem is szeltek kevéske kenyerükből. És tanítottak engem, tudatlant, a Föld s az állat-öv járásának törvényeire, hogy el ne tévedjek éjeknek idején, s a mezőknek terem­ megleljem az ösvényt. Én meg magam köré gyűjtvén fiaikat, mutatám nekik a cédrusok lombjának ékességét, s a messzi időkben zengő citerák s cimbalmok hangjára nyitottam csengőhangú leányaiknak füleit. II. És fenekedtek ellenem választott véreimnek, ellenségei, a moábiták s a megvert mammonitáknak maradékai, mondván: — Imé, ez is megsokasítja a gyűlöletes nyájakat, fennszóval hirdetvén ama vizek tisztaságát, melyek medrüket elhagyván, ledöntötték ős palotáinknak kapubálványait, és elsodorták elefántcsontból való székeinket s ébenfa-ládáinkat, mik telvék arannyal. — És átkozának engem, hetvenszer és hétezer kiáltván: — Avagy nem ismertük-e ősatyáit emez elvetemültnek, ki íme nem átall a tetves pásztorok tüzéhez telepedni, noha nem azoknak nyomorú nyoszolyáján nemző őt atyja, a mi írástudónk! Hiszen az tisztelte meg isteneinket, akiket alkottunk a mi képünkre és hasonlatosságunkra, ámbár amannak semmije sem vala, és koldusi kór sorvasztotta el őt időnek előtte. — Bizony, nem törődtem én ez álnok­acsargókkal, hanem ottmaradtam testvéreim kútjainál: felemeltem rájuk tekintetemet, amint vasból való, hosszú pásztorbotjaikat izzó kemencék torkába taszítván, gerendákat formáltak a csillagozó ércből, hogy eleddig sohasem­ volt oszlopú Aklot építsenek a juhoknak, és karámot az elvert ebek s a farkasok ellen­ ii. Ezidőben a pásztorok egynémelyeket főemberekké s pallérokká tettek a kővágók, szántóvetők és írástudók közül, érdemes férfiakat választván, hogy vigyázzák dolgaikat a szérükön, a Föld méhében és a magaslatokon, a műhelyekben és a legelőkön. De jön, hogy ezekből nem egy, megerősödvén tisztében, felfuvalkodók és megfeledkezve az oszlopokat emelőkről, akiknek népéből vétetett. S miként a Sáfár, gyertyatartókat vitettek maguk előtt, hogy szürkületkor az égő szövétnek fényében arcuk kifessék a többi mívesé közül. S ezenközben megfogyatkozott az olaj a korsókban és a gabona a csűrökben. A magaslatokról alászállottt a hideg és megdermedt a vizek tükre a kútban. S a pásztorok fiai közt békétlenséget szítottak a moábiták álorcás ijjasai, és körüljártak a mammoniták, mondván: — Lám, elkergettétek nagy­ jó uraitokat, elvévén földjeiket és rétjeiket, hogy Aklot építsetek unokáitok s azok unokái juhainak. És megtagadtátok a mi isteneinket, de azok, ím, elöljárókat támasztottak köztetek, akik tömjént áldoznak a magaslatokon, sáfáraitok faragott képe s nemkülönben önmaguk előtt. S lám, nem hallják már szavatokat kalapácsotok kopácsolásától, s a gyaloghintójuk előtt fútt kürtök sokaságától. — IV. Immár huszonhatodik juhomat vettem vállamra, látván, hogy eltikkad a szomjan. S mondám a tömjénesek közül egynek: — Nem jól cselekedtek. Mert míg a pásztorok szíve megkeseredik, örvendeznek Moáb és Mammon fiai rejtekeikben. Felesé amaz: — Mi közöd vélünk neked, ki jövevény vagy pásztoraink füzénél? Avagy nem hallottuk-é a kiáltást és hétszer? — S mondám neki: — Nem amazok ellen, mert a valóságot De mégis kiáltok választott véreimhez, és az én szavamban pedig az igazság. Mert a vincellérek ugyan munkálkodnak szorgosan a szőllőskertekben, de nem ők ültették el a vesszőket, mikor először töretett meg e földön Mammon hatalma. S a pallérok ugyan mívelkednek az Akol oszlopai közt, de nem ők vájják gödreiket, hanem mindez a pásztorok és atyáiknak műve, akiket ti megtagadtok önnön dicsőségetek oltárainak kedvéért. Mert közületek sokan már nem törődnek a forrásokkal, csak körülülitek azokat; pedig bizony mondom: ha ki fölismeri e vizek tisztaságát, és megtagadja érte atyái bálványait, helye van juhainak e kutaknál. — S mondá amaz, társainak: — Halljátok-é a káromlót? Űzzük el őt idegenbe e tájról, de előbb égessük homlokára Moáb bélyegét, hogy ne fogadják őt a pásztorok füzeikhez amottan, és ne hallgassanak szavára. — És ekképp cselekedvén, jelet sütöttek rám és elűztek engem... Ó, hányan hivalkodtak a pásztorok jelével fennen, kik szívükben pedig Moábét melengették! Lám meg Moáb bélyegét sütötték, pedig pásztori tűz­jel lobogott szívemben. S a pásztorok, látván a bélyeget, be nem fogadtak. V. Ám nemkülönben láták e jelet azok, kiké vala: Mammon és Moáb fiai. S környülvevének engem, imigyen szólván: — Lám, lám úgy­ e elkergettek téged ama rühes pásztorok tüzeik-vizeik mellől? Belátod-e már, hogy jobbízűek a mi forrásaink, melyeket atyáink­­ra fakasztott atyáink s atyáid szikláiból? Jer hát közibénk, mert közel már az idő, midőn a bosszúállásnak órájában elverjük vincelléreinket szőllőikből, palléraikat pallóikról, s lerontjuk az Aklot juhaik fölül, aklainkba hajtván azokat! — És felelém nekik én: — Nincs közöm véletek, dúsaknak ivadéka! Ostobák vagy­tok és gonoszak. Nem a pásztorok űztek el engem; az én hitem nem fogyatkozott meg bennük s vizükben. Ám, ha nem is itathatom juhaimat ama kutaknál, szívemben megőriztem vizeik tiszta tükrét, s beletekintvén, nem látom gyűlöletes jeleteket arcomon. — Ekképpen magam maradván immáron harminckét juhommal, evém a keserűség kenyerét, és ivom a szomorúság szeszeit, s bizony, nemegyszer megrészegedek tőlük. „S akik engem láttak, mind csúfolkodnak rajtam, félrehúzzák ajkaikat és hajtogatják fejöket” — énekelem a zsoltárt. Mondák ismét a mammoniták s fiaik: — Imé, bételt rajtad Írásunknak szava: »»gyalázatossá lettél előttünk s ha látnak, fejeket csóválják.” — Most sem törődtem velük; mert nékem nem törvényem amaz írás: csak mű, ékesszó, szép, férfias ének. VI. S lön atyámfiainak ellenségei szava szerint. Felkelének a mammoniták és moábiták, és megrohanák a falakat, s a hívséges pallérok igaz szívét fegyverrel verték által. S én éjnek idején testvéreimhez futottam; s jaj, nem vola fütykösünk, és nem vala parittyánk. Bizony sokan megfutamodának ama vincellérek és pallérok közül. És hallám, hogy azok, kik engem elűztek akkoron, kiáltozzál­ az ellenség kiáltásait, s írnokaik dicsőítik a gyilkosokat. Am leveretének Mammon s Moáb fiai, s azok testvéreinek fegyverei által. De ezenközben megnyomorodok hosszú bolyongásom évadján szerzett nyavalyámban, s ápolónak engem Libanon hegyei között hatszáz és hetven napokon át. S lejövén, látám a völgyeknek kövér legelőit s a dúsan patakzó források csobogása meggyógyított engem. S visszatelepedvén atyámfiai tüzeihez, ismét felemeltem rájuk tekintetemet. Látom őket a magasodó falakon, és hallom éneküket a kerítetlen földekről. Magukhoz vontak engem testvéreim, s homlokomról letörték ama bélyeget. VII. S jön, hogy egy ama megfutamodottak és kiáltozok közül, kinek megbocsáttatott tévelygése, tudván, hogy láttam futását a szorongattatás napjaiban, és hallám ajkáról a moábiták kiáltásait: vesztemre tört, mert szálka voltam az ő szemében, s rákezdé: — Imé, pásztorok én a ti atyáitok ágyékából vagyok, s most mégis e jött-ment is kútjainknál itathatja juhait, noha atyái — de itt félbeszakították őt a pásztorok, mondván: — Mi közöd néked e férfiúnak atyjával, kit nem is ismert? Bizony tüzeinknél melegedhet, és harmincöt juhának helye van a mi forrásaink mellett! Mert ő ellenünk soha nem kiáltott, és nem kelle megbocsátanunk néki semminemű cselekedeteit. S noha elűzte őt pallérainknak egyike, nem kelt szívében bosszú amazok ellen, sem falainkra nem támadt­am a napokban. — És megtelt hálával az én szívem atyám fiai­ránt. S azóta szüntelen zengem az időknek teljességét, mondván: „örvendezzen a mező és a tenger.” S megvallanak, ím, a pásztorok engem, befogadónak és megosztják velem igazságuknak kenyerét, s az örömnek forrásvizei tükrén arcom az övéké közelében lebeghet. ím, példabeszédül énekelem őket minden nemzetségnek. •A verspályázat első díjával jutalmazott önéletrajzi versciklus, hetvenszer szólhatok mondjuk, csak testvéreim­ ­ .

Next