Napjaink, 1966 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1966-01-01 / 1. szám

józan számvetés­ ­. Lankadatlan figyelemmel és megértéssel olvastam végig, másod­jára is, a NAPJAINK három utolsó számában Varga Gáborné, Gribov­­szki Lászlóné és Kováts György tol­lából megjelent népművelési hely­zetjelentéseket. Térben és időben kicsit távolról nézve e nagy, ipari és mezőgazdasági megye művelődési viszonyait, ugyanakkor azonban an­nak a népművelőnek a szemével, aki évenként vissza-visszatér tanulni és a dolgokat számbavenni, engedtessék meg, hogy néhány — inkább orszá­gos, de talán Borsodban is — hasz­nálhatónak vélt nézetet lejegyezzen e három számvetés alapján. 2. Van e három írásban, a­nélkül, hogy a szerzők akarták volna, dicsé­retes és példás felelősségérzetük és lelkiismeretességük mellett egy olyan empírián alapuló felismerés: „íme, ez és ez a helyzet a megyében és Miskolcon és a szakszervezeteknél, ezt és ezt tettük, értük el, emezt és emezt kellene tennünk, de nem csu­pán mi (a tanács, a szakszervezet) csináljuk a művelődésügy dolgait, hanem... többen.” (Az idézőjel tő­lem, V. I.) Ez természetesen logikus, helyes is, ám van-e, aki összefogja e sok gazdájú tevékenységet, nem is elviekben (ott is kéne!), de főként az országosan milliárdokra rúgó fo­rintokra gondolva? Mert a nevelés és felnőtt-művelődés kapcsán lehet emlegetni, elmarasztalni is, az erre rendelt állami szerv országos vagy helyi képviselőit, de: mi van azok­kal a szakmákkal, amelyek állami és tömeg­szervezeti síkon szakmán­ként legalább annyit költenek kul­túrára vagy „művelődésre”, mint a tárca?! Pedig már évekkel ezelőtt vetettük fel jópáran e hasábokon, hogy a kultúrára, népművelésre el­használt milliókból lehetne bizony takarékoskodni, de csakis a meg­felelő, szakszerű és egységes elvek alapján történő felhasználás útján! Természetesen, , ez a meggondolás nem csak a borsodi jelentésekből szűrhető le, hiszen ha zárthelyi dol­gozatot íratnánk az ország vala­mennyi népművelési vezetőjével, megnyilatkozásaikból körülírtan, vagy nyíltan előbukkanna az az igény, bárcsak ne kizárólag konzul­tatív intézmény lenne a megújult Országos Népművelési Tanács, de olyan pátens szerv, amelyik a dif­ferenciál csigasor hatékonyságával segítené problémáink megoldását. 3. Hogy valójában mennyire csak részterületek gazdáinak érzik magu­kat a tanácsok, a szakszervezet szer­vei, beszédesen mutatja az a tény, hogy minden cikk foglalkozik a mű­velődési otthonok és könyvtárak együttműködésével, de eldugva lehet észlelni a megye kulturális életéről szóló térképen a mozihálózat­ mun­káját. Amennyire örülni lehet, hogy a művelődési otthonok és könyvtárak közt szerves együttműködés alakult ki, sőt a szakszervezeti kulturális intézményekben már bent is működ­nek­ a könyvtárak, feltámasztván a munkásotthonok máig érvényes módszerét, annyira érthetetlen, hogy a film óriási nevelő szerepéről, an­nak az általános népművelési hatá­sosságáról alig esik szó. Más megyék­ben (Békés, Vas) szívós és követ­kezetes küzdelmet folytatnak tanácsi és moziüzemi szervek, hogy a meg­felelő kulturált mozihelyiséggel nem rendelkező helyeken a mozi a mű­velődési otthonokban jusson fedél­hez, illeszkedjék be annak tervébe, művelődési, gazdasági vonatkozásban egyaránt. Mellesleg: a hat napon át parlagon ásítozó nagytermek így ér­telmet nyernek, és ekként a nevelés méltó csarnokai lehetnek. 4. A megyei, a városi helyzetképek­en is jóleső érzéssel olvashatunk a klubok számának növekedéséről, ugyanakkor bíráló megjegyzéseket is a félig kihasználtságról. Érdemes volna egyszer megírni, miért buk­dácsol egy évtizednél régebben már a klubélet, miért késik talpra állása. Azt hiszem, hogy mi túlságosan „fog­lalkozás” számba vesszük a klubban tartózkodást, az emberek pedig (már volt időnk megtanulni) irtóznak mindennemű foglalkozásától. A kötetlenségben meglelni a hazni tudás fogásait — ez lenne a módszertani alfa és omega, de ezeknél az életből kellene kiindulni, és nem holmi ka­binetekben kiagyalt tézisekből. A munkásegyletek és paraszti olvasó­körök „közéleté”-nek tapasztalatait ugyanis nagyon gyéren jelentetik meg a népművelési módszertani ki­adványok. Gondolom, Borsodban is vannak hagyományai mind a mun­kásegyleteknek, mind a paraszti olvasóköröknek, kaszinóknak, sőt „ urambocsá’, még különböző tisztes ,,polgári” egyleteknek is... 5. Aláírom Kováts György érvelé­sét a műkedvelés védelmében. Való­sággal járványszerűvé vált a mű­kedvelő csoportok feloszlatásának láza, amely az ismeretterjesztés szük­ségszerűnek­ látott megerősítése után végig futott az országon. Holott: mű­kedvelés volt, van és lesz. Műked­velő művészeti együttesek vannak Moszkvában a Balsoj tövében, ahogy New York-ban is a Metropolitan melletti kis utcában. És nemcsak el­méleti anyagok „megismerése és el­sajátítása” végett, de — a fellépés, a szereplés ősi emberi vágya foly­tán is. Le kell írnom egy jellegzetes esetet. Az ország egyik „bázis” mű­velődésházának (mily fertelmes szó, népművelők! irtsuk le!) igazgatója falfehér arccal regéli egy­­ ülésen: a KISZ-szervezet szobáiban harmadik hónapja próbál egy 30—40 tagú pan­tomim együttes, két hivatásos színész oktató ingyenes vezetésével, akik el­méletet és gyakorlatot oktatnak ott heti két alkalommal, és még csak nem is szóltak neki, be se mutatkoz­tak ... Miért e rémület? A népmű­velési funkcionáriusok fejében ugyanis az rögzítődött, hogy ha az országnak egy hivatásos bábszín­háza van és nincs pantomimegyüt­­tese, akkor ezek a műfajok műked­velő szinten sem létezhetnek ... Hol­ott a fiatalok egyáltalán nem törőd­nek ilyen „művészeti skatulyákkal”, hanem szeretnék maguk megmu­tatni olyan műfajokban és formák­ban, amelyeket korszerűnek ítélnek. És a KISZ annyiban csinál jobb művelődéspolitikát, hogy társastánc klubokban, zenekarokban, együtte­sekben figyelembe veszi a fiatalság időszerű (divat-)igényét... Éppen ezért hiányolom most a borsodi mű­velődési panorámaképből a társas­tánc klubok megmutatását, a mis­kolci amatőr filmezés eredményeit, egyáltalán annak nyomonkövetését, és megmutatását, hogy az emberek­ben szunnyadó művészi kifejezési igények folyton változó, megújuló és differenciálódó formákban hogyan és miként tűnnek fel. 6. Mély benyomást kelt Varga Gáborné írásának egyik érzékletes képe, amelyben a 23 éves művelő­dési ház vezetőnőt mutatja be. Osz­tom optimizmusát, hogy a művelődés minden személyi probléma ellenére se áll meg. Ám... ismét és újra meg újra szólnunk kell a népművelő embertípusról. Arról, hogy becsülete e hivatásnak akkor lesz, ha a leg­jobb pedagógusok, a felnőttekkel bánni tudó és többszörösen művelt, vezetésre alkalmas és tiszteletre méltó nevelő egyéniségek állnak majd ilyen posztokon. E helyen ír­tam meg, újból elmondom: amint politikusnak verzátus és tiszteletre méltó egyéniségeket fogad el a köz­élet, úgy kell a népművelőnél is, hiszen elvégre ugyanazzal az „ember­anyaggal” foglalkozik. Ám a meg­becsülésnek sem lehet kisebbnek lennie, beleértve természetesen a fizetést is. Felényi, de illően meg­becsült „káder” kétszer annyit hoz­na... Mert végzetesen téved, aki azt véli: ha valaki a gyerekoktatásban nem állja a sarat, majd állja a fel­nőttben. Aki csinálta, tudja: kétsze­resen olyan nehéz, persze ha ered­ményesen végzi... Márpedig erre a nevelői tevékenységre sokáig lesz még szükség. Mert nemcsak addig döntő és létfontosságú a népművelés, amíg a mai felnőttek tíz-húsz évig még részt vesznek a termelő munká­ban, aztán jönnek a mi neveltjeink, akik már mások. Gribovszki László­né adatai józanságra intenek (és nemcsak Borsodban van ez így!): a fiatalok 15 százaléka nem végzi be az általános iskolát, a munkásszállá­sok minden negyvenedik lakója analfabéta (!), a Miskolcra bejáró húszezer munkás gyakorlatilag, fizi­kailag képtelen a lefelszínesebb mű­velődési lépéstartásra is. Ilyen hely­zetben nemhogy két évtizedre, egész évszázadunkra is vannak bokros tennivalói a népművelőknek. VARGA IMRE 2 E. Kovács Kálmán : Aforizmák Az ismeretlen jelenséget addig kell üldöznünk, amíg meg nem értjük. * A polgári jogász úgy válogatja az érveit, hogy a megbízója érdekeit, a kommunista úgy, hogy az igazságot szolgálja. * Egy szürrealista festő naplójából: „Kiállításomnak az a látogatója, aki mosolyogni merészelt azon, hogy az egyik figurámnak két orra van és egy lába, az nemcsak szemtelen pimasz, hanem kötözni való bolond is. Mit képzel ez az alak tulajdonképpen? Amikor náthás volt, nem érezte-e, hogy sok az orra? S amikor üldözték, hogy kevés a lába? Ha fényképet akar, menjen fotográfushoz!” * Szektások és revizionisták gyakran szövetkeznek kispolgárokkal kommu­nisták ellen. * A szektások hamis politikájukat és egyéni érdekeiket is védték azzal, hogy az igazság kimondását a rend­szerre veszélyesnek nyilvánították. * A revizionista gyávaságból és meg­alkuvásból, a dogmatikus önzésből és önteltségből hajtja a polgár malmá­ra a vizet. * Az aranyóra nem jár pontosabban, mint a krómacél.* A tudáshoz bátorság is kell. * Azért követeled a „józan gondol­kodást”, mert képtelen vagy megér­teni az érzésekben gazdag ember szenvedélyeit.* A szeretet, ha kell, képes megfoj­tani a gyűlöletet. * A lélek is csak akkor él, ha „anyagcserét” folytat. * Montaigne így panaszkodott: a ghibellinek szemében guelf, a guelfe­­kében ghibellin vagyok. Vajon a ha­sonló ráfogások mostanság ismeretle­nek? * Ott van jó világ, ahol az erősebb kutyáról szóló közmondás eszmei mondanivalója nem érvényesül! * Amikor Pascal matematikusból, geométerből és fizikusból teológussá, változott, a természettudomány el­vesztette egy reménységét, de az er­kölcstan, a lélektan és a francia iro­dalom váratlan nyereségre tett szert. * Az egzisztencializmus egy gyökeré­vel a janzenizmusból táplálkozik: ez is, az is a cselekvés reménytelensé­gének hirdetésével akar nagyobb erő­feszítésre sarkallni. De az ilyesfajta eszmék csak egy kis szektára lehet­nek hatással.* Vajon mi lehet az oka, hogy kabá­tod a könyöknél, nadrágod a térdnél kopik legerősebben? * Ha a Tanács valaminek a helyes­ségéről nem tudja meggyőzni a dol­gozókat, azt nem szabad rendelettel előírni.* A hamisság egy hónapig sem tudna uralkodni a mindenkor mindenre kapható karrieristák sikerehada nél­kül. * Fegyvert csak fegyverrel, eszmét csak eszmével lehet legyőzni.. * Korunkban a boldogságnak hét pil­lére van: 1. a szabadság és kivívása, 2. az egyenlőség és az érte való küz­delem, 3. a jólét, valamint a munka, az alkotás öröme, 4. a kultúra és meghódítása, 5. az egészség és a test­nevelés, 6. igazi emberi kapcsolatok (munkatársi, baráti, elvtársi, szerel­mi, családi) teremtése és ápolása, 7. a béke biztosítása és áldásainak él­vezése. A boldogság oszthatatlan: az em­berek és a népek csak együtt lehet­nek boldogok. * Lehetséges, hogy az emberiség eddig azért nem volt boldog, mert nem ismerte a boldogságról szóló aforizmámat? A Felolvasó Színpad­ programja ‘ A Felolvasó Színpad az 1966. év­­i­ben megkezdi működését. Az előző évad tanulságait leszűrve, az előadások a Szakszervezetek Megyei Tanácsának színháztermében lesz­­­­nek, januártól kezdve, havonta egy­­­­szer, a megszokott hétfő esti elő­adásban. Bár bérletet most is kibo­csátanak, de a közönségnek módja lesz minden előadásra külön is je­gyet váltani. A drámák a Miskolci Nemzeti Színház rendezői és művé­szei közreműködésével kerülnek a hallgatóság elé. Az öt előadásból álló ciklus a Korunk színháza összefoglaló címet viseli. A program a következő: Leon Kruczkowski: A kormányzó halála Heinar Ripphardt: Az Oppenheimer ügy Németh László: Nagy család II. rész Jean-Paul Sartre: A legyek Samuel Beckett: Godot-ra várva és Jean Giraudoux: A Bellac-i Apolló, (egy előadásban) Lakás, IS. E­ redeti és ötletes kiállítás volt Miskolcon: 8 lakás, teljes be­rendezéssel, kereskedelmi forgalomban kapható búto­rokkal, lakásdíszítő tárgyakkal, hasz­nálati cikkekkel. Érdekes is volt, hasznos is. Elisme­rés illeti érte a kiállítás rendezőit (a rengeteg rendező és kiállító szervezet munkájának összehangolása nem kis feladat lehetett). A kiállítás nézőjében azonban fel­merül néhány, messzebbre vezető gondolat is. Ezekből nyújtunk itt át egy kisebb köteget. A legnagyobb „kiállítási tárgyak” — a lakások — kiválasztásánál bizo­nyára meg volt kötve a rendezők keze. Talán ez okozta, hogy a „kiállí­tott” lakások nem éppen a legsze­rencsésebbek. A függőfolyosós meg­közelítés már önmagában se túl ro­konszenves, azért meg végképpen nem rajong majd a lakás jövendő tulajdonosa, hogy a külső folyosóról belátni az odanyíló fürdőszobájába, lakásának cserépkályhája pedig élés­kamrájának falát fogja majd fárad­hatatlanul fűteni... És egyáltalá­ban: miért kell még 1965-ben­ is cse­­répkályha-fűtést tervezni Miskolc amúgy is túlságosan szennyezett leve­gőjű belvárosában? Ezek azonban csak alkalmi buk­tatók. Sokkal fontosabb ennél a kiál­lítás vezérgondolata: a lakásméret (és típus), a családszerkezet, az élet­funkciók és a bútorozás összefüggése. Fontos és sokkal bonyolultabb prob­léma ez, mintsem hogy a glosszaíró könnyed és felelőtlenül köszörül­hetné rajta a tollát: légiónyi építész, belső berendező és egyéb szak­ember vizsgálja, kutatja a legjobb megoldásokat. És mégis: a laikus (akinek mind­össze annyi köze van az egészhez, hogy potenciális használója a lakás­nak) néha elgondolkodva vakargatja fejebúbját a látottakon. Mert a sok jó ötlet és elgondolás mellett aggá­lyai is vannak. Íme a legelső: a tervezők szemmel­­láthatólag a nyugaton most min­denütt teret hódító flexibilis, lehe­tőleg mobil berendezési tárgyakkal tetszés szerinti téregységekre tagol­ható lakás kialakítására törekedtek. A flexibilitás kétségtelenül célszerű dolog, úgy változtatom meg lakásom „szobáit”, ahogy nekem tetszik, ahogy igényeim kívánják. Csakhogy ehhez nagy alapterület kellene, tá­gas tér, amit akár bambuszfalakkal is hathatósan el tudok választani. Egy viszonylag kis alapterületű (ún. másfél szobás lakások, egy lakó­szoba és fél fallal elválasztott „fél­szoba”), lakásban a legszebb bam­buszfal is csak játék, amely terelő és térelhatároló funkcióját nem tölti be és csak útban lesz, végül pedig ki­dobják. Manapság úgyszólván minden csa­­lád­nak legalább egy tagja tanul. És manapság rövidesen már minden városi háztartásban van tv-készülék. Aki már volt hasonló helyzetben, megmondhatja: az egyterű lakásban működő tv mellett tanulni aligha lehet (vag­y nagyon rossz hatásfok­kal). Az evés hazánkfiainál nem elha­nyagolható fontosságú „életfunkció”. Modern lakásainkban és — bármeny­nyire is szeretem a modern bútoro­kat, hozzá kell tennem —­mai búto­raink mellett egyre nehezebb az evés. Hol és min együnk? — ez itt a kérdés. A konyhában (nem túl esztétikus környezetben, de kényelmes aszta­lon), vagy a lakószobában (kulturált környezetben, de rendkívül kényel­metlenül)? E kérdésekre a­­ bútoro­zási változat nem ad megnyugtató választ. Arról már nem is beszélve, hogy a magyar ember szereti a ven­dégjárást. A lakások és berendezésük egy ré­szét három (illetőleg négy) főre ter­vezték, vagyis a házaspáron kívül gyerek, nagyszülő is helyet kap. A bútorozási terveket mégis mintha szándékosan úgy szerkesztették vol­na, szinte mindegyik fekhelyről át­látni, a többire. Hogy ez az egyterű lakásban milyen kellemetlenségekkel jár, azt már az olvasó fantáziájára kell bíznom. Apróságok? Hát persze. Akit szorít a kapca, némileg segíthet is magán: a bútorok áthelyezésével, más bútor­darabok választásával. Más lakás választásával azonban aligha. Mert ez már sokk­al nehezebb ügy. Csak­ az tűnik aggasztónak, hogy bármennyire is tanulmányozzák az igényeket, tervezőink mintha még mindig nem tudnák magukat bele­élni annak a helyzetébe, aki a lakás­ban évtizedeket fog lelakni. És nem is csoda. Nem is az ő feladatuk lenne, hogy kiderítsék az életszoká­sokat, életmódokat. Egyetlen közepes képességű szociológus többet tehetne e téren tucatnyi legkitűnőbb építész­nél. De ehhez az kellene, hogy az ille­tékesek felismerjék: a szociológiai vizsgálat önálló és tudományos tevé­kenység, amihez megfelelő (nem mű­szaki) előképzettség kell. (Zdr)

Next