Napjaink, 1966 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1. szám
józan számvetés . Lankadatlan figyelemmel és megértéssel olvastam végig, másodjára is, a NAPJAINK három utolsó számában Varga Gáborné, Gribovszki Lászlóné és Kováts György tollából megjelent népművelési helyzetjelentéseket. Térben és időben kicsit távolról nézve e nagy, ipari és mezőgazdasági megye művelődési viszonyait, ugyanakkor azonban annak a népművelőnek a szemével, aki évenként vissza-visszatér tanulni és a dolgokat számbavenni, engedtessék meg, hogy néhány — inkább országos, de talán Borsodban is — használhatónak vélt nézetet lejegyezzen e három számvetés alapján. 2. Van e három írásban, anélkül, hogy a szerzők akarták volna, dicséretes és példás felelősségérzetük és lelkiismeretességük mellett egy olyan empírián alapuló felismerés: „íme, ez és ez a helyzet a megyében és Miskolcon és a szakszervezeteknél, ezt és ezt tettük, értük el, emezt és emezt kellene tennünk, de nem csupán mi (a tanács, a szakszervezet) csináljuk a művelődésügy dolgait, hanem... többen.” (Az idézőjel tőlem, V. I.) Ez természetesen logikus, helyes is, ám van-e, aki összefogja e sok gazdájú tevékenységet, nem is elviekben (ott is kéne!), de főként az országosan milliárdokra rúgó forintokra gondolva? Mert a nevelés és felnőtt-művelődés kapcsán lehet emlegetni, elmarasztalni is, az erre rendelt állami szerv országos vagy helyi képviselőit, de: mi van azokkal a szakmákkal, amelyek állami és tömegszervezeti síkon szakmánként legalább annyit költenek kultúrára vagy „művelődésre”, mint a tárca?! Pedig már évekkel ezelőtt vetettük fel jópáran e hasábokon, hogy a kultúrára, népművelésre elhasznált milliókból lehetne bizony takarékoskodni, de csakis a megfelelő, szakszerű és egységes elvek alapján történő felhasználás útján! Természetesen, , ez a meggondolás nem csak a borsodi jelentésekből szűrhető le, hiszen ha zárthelyi dolgozatot íratnánk az ország valamennyi népművelési vezetőjével, megnyilatkozásaikból körülírtan, vagy nyíltan előbukkanna az az igény, bárcsak ne kizárólag konzultatív intézmény lenne a megújult Országos Népművelési Tanács, de olyan pátens szerv, amelyik a differenciál csigasor hatékonyságával segítené problémáink megoldását. 3. Hogy valójában mennyire csak részterületek gazdáinak érzik magukat a tanácsok, a szakszervezet szervei, beszédesen mutatja az a tény, hogy minden cikk foglalkozik a művelődési otthonok és könyvtárak együttműködésével, de eldugva lehet észlelni a megye kulturális életéről szóló térképen a mozihálózat munkáját. Amennyire örülni lehet, hogy a művelődési otthonok és könyvtárak közt szerves együttműködés alakult ki, sőt a szakszervezeti kulturális intézményekben már bent is működnek a könyvtárak, feltámasztván a munkásotthonok máig érvényes módszerét, annyira érthetetlen, hogy a film óriási nevelő szerepéről, annak az általános népművelési hatásosságáról alig esik szó. Más megyékben (Békés, Vas) szívós és következetes küzdelmet folytatnak tanácsi és moziüzemi szervek, hogy a megfelelő kulturált mozihelyiséggel nem rendelkező helyeken a mozi a művelődési otthonokban jusson fedélhez, illeszkedjék be annak tervébe, művelődési, gazdasági vonatkozásban egyaránt. Mellesleg: a hat napon át parlagon ásítozó nagytermek így értelmet nyernek, és ekként a nevelés méltó csarnokai lehetnek. 4. A megyei, a városi helyzetképeken is jóleső érzéssel olvashatunk a klubok számának növekedéséről, ugyanakkor bíráló megjegyzéseket is a félig kihasználtságról. Érdemes volna egyszer megírni, miért bukdácsol egy évtizednél régebben már a klubélet, miért késik talpra állása. Azt hiszem, hogy mi túlságosan „foglalkozás” számba vesszük a klubban tartózkodást, az emberek pedig (már volt időnk megtanulni) irtóznak mindennemű foglalkozásától. A kötetlenségben meglelni a hazni tudás fogásait — ez lenne a módszertani alfa és omega, de ezeknél az életből kellene kiindulni, és nem holmi kabinetekben kiagyalt tézisekből. A munkásegyletek és paraszti olvasókörök „közéleté”-nek tapasztalatait ugyanis nagyon gyéren jelentetik meg a népművelési módszertani kiadványok. Gondolom, Borsodban is vannak hagyományai mind a munkásegyleteknek, mind a paraszti olvasóköröknek, kaszinóknak, sőt „ urambocsá’, még különböző tisztes ,,polgári” egyleteknek is... 5. Aláírom Kováts György érvelését a műkedvelés védelmében. Valósággal járványszerűvé vált a műkedvelő csoportok feloszlatásának láza, amely az ismeretterjesztés szükségszerűnek látott megerősítése után végig futott az országon. Holott: műkedvelés volt, van és lesz. Műkedvelő művészeti együttesek vannak Moszkvában a Balsoj tövében, ahogy New York-ban is a Metropolitan melletti kis utcában. És nemcsak elméleti anyagok „megismerése és elsajátítása” végett, de — a fellépés, a szereplés ősi emberi vágya folytán is. Le kell írnom egy jellegzetes esetet. Az ország egyik „bázis” művelődésházának (mily fertelmes szó, népművelők! irtsuk le!) igazgatója falfehér arccal regéli egy ülésen: a KISZ-szervezet szobáiban harmadik hónapja próbál egy 30—40 tagú pantomim együttes, két hivatásos színész oktató ingyenes vezetésével, akik elméletet és gyakorlatot oktatnak ott heti két alkalommal, és még csak nem is szóltak neki, be se mutatkoztak ... Miért e rémület? A népművelési funkcionáriusok fejében ugyanis az rögzítődött, hogy ha az országnak egy hivatásos bábszínháza van és nincs pantomimegyüttese, akkor ezek a műfajok műkedvelő szinten sem létezhetnek ... Holott a fiatalok egyáltalán nem törődnek ilyen „művészeti skatulyákkal”, hanem szeretnék maguk megmutatni olyan műfajokban és formákban, amelyeket korszerűnek ítélnek. És a KISZ annyiban csinál jobb művelődéspolitikát, hogy társastánc klubokban, zenekarokban, együttesekben figyelembe veszi a fiatalság időszerű (divat-)igényét... Éppen ezért hiányolom most a borsodi művelődési panorámaképből a társastánc klubok megmutatását, a miskolci amatőr filmezés eredményeit, egyáltalán annak nyomonkövetését, és megmutatását, hogy az emberekben szunnyadó művészi kifejezési igények folyton változó, megújuló és differenciálódó formákban hogyan és miként tűnnek fel. 6. Mély benyomást kelt Varga Gáborné írásának egyik érzékletes képe, amelyben a 23 éves művelődési ház vezetőnőt mutatja be. Osztom optimizmusát, hogy a művelődés minden személyi probléma ellenére se áll meg. Ám... ismét és újra meg újra szólnunk kell a népművelő embertípusról. Arról, hogy becsülete e hivatásnak akkor lesz, ha a legjobb pedagógusok, a felnőttekkel bánni tudó és többszörösen művelt, vezetésre alkalmas és tiszteletre méltó nevelő egyéniségek állnak majd ilyen posztokon. E helyen írtam meg, újból elmondom: amint politikusnak verzátus és tiszteletre méltó egyéniségeket fogad el a közélet, úgy kell a népművelőnél is, hiszen elvégre ugyanazzal az „emberanyaggal” foglalkozik. Ám a megbecsülésnek sem lehet kisebbnek lennie, beleértve természetesen a fizetést is. Felényi, de illően megbecsült „káder” kétszer annyit hozna... Mert végzetesen téved, aki azt véli: ha valaki a gyerekoktatásban nem állja a sarat, majd állja a felnőttben. Aki csinálta, tudja: kétszeresen olyan nehéz, persze ha eredményesen végzi... Márpedig erre a nevelői tevékenységre sokáig lesz még szükség. Mert nemcsak addig döntő és létfontosságú a népművelés, amíg a mai felnőttek tíz-húsz évig még részt vesznek a termelő munkában, aztán jönnek a mi neveltjeink, akik már mások. Gribovszki Lászlóné adatai józanságra intenek (és nemcsak Borsodban van ez így!): a fiatalok 15 százaléka nem végzi be az általános iskolát, a munkásszállások minden negyvenedik lakója analfabéta (!), a Miskolcra bejáró húszezer munkás gyakorlatilag, fizikailag képtelen a lefelszínesebb művelődési lépéstartásra is. Ilyen helyzetben nemhogy két évtizedre, egész évszázadunkra is vannak bokros tennivalói a népművelőknek. VARGA IMRE 2 E. Kovács Kálmán : Aforizmák Az ismeretlen jelenséget addig kell üldöznünk, amíg meg nem értjük. * A polgári jogász úgy válogatja az érveit, hogy a megbízója érdekeit, a kommunista úgy, hogy az igazságot szolgálja. * Egy szürrealista festő naplójából: „Kiállításomnak az a látogatója, aki mosolyogni merészelt azon, hogy az egyik figurámnak két orra van és egy lába, az nemcsak szemtelen pimasz, hanem kötözni való bolond is. Mit képzel ez az alak tulajdonképpen? Amikor náthás volt, nem érezte-e, hogy sok az orra? S amikor üldözték, hogy kevés a lába? Ha fényképet akar, menjen fotográfushoz!” * Szektások és revizionisták gyakran szövetkeznek kispolgárokkal kommunisták ellen. * A szektások hamis politikájukat és egyéni érdekeiket is védték azzal, hogy az igazság kimondását a rendszerre veszélyesnek nyilvánították. * A revizionista gyávaságból és megalkuvásból, a dogmatikus önzésből és önteltségből hajtja a polgár malmára a vizet. * Az aranyóra nem jár pontosabban, mint a krómacél.* A tudáshoz bátorság is kell. * Azért követeled a „józan gondolkodást”, mert képtelen vagy megérteni az érzésekben gazdag ember szenvedélyeit.* A szeretet, ha kell, képes megfojtani a gyűlöletet. * A lélek is csak akkor él, ha „anyagcserét” folytat. * Montaigne így panaszkodott: a ghibellinek szemében guelf, a guelfekében ghibellin vagyok. Vajon a hasonló ráfogások mostanság ismeretlenek? * Ott van jó világ, ahol az erősebb kutyáról szóló közmondás eszmei mondanivalója nem érvényesül! * Amikor Pascal matematikusból, geométerből és fizikusból teológussá, változott, a természettudomány elvesztette egy reménységét, de az erkölcstan, a lélektan és a francia irodalom váratlan nyereségre tett szert. * Az egzisztencializmus egy gyökerével a janzenizmusból táplálkozik: ez is, az is a cselekvés reménytelenségének hirdetésével akar nagyobb erőfeszítésre sarkallni. De az ilyesfajta eszmék csak egy kis szektára lehetnek hatással.* Vajon mi lehet az oka, hogy kabátod a könyöknél, nadrágod a térdnél kopik legerősebben? * Ha a Tanács valaminek a helyességéről nem tudja meggyőzni a dolgozókat, azt nem szabad rendelettel előírni.* A hamisság egy hónapig sem tudna uralkodni a mindenkor mindenre kapható karrieristák sikerehada nélkül. * Fegyvert csak fegyverrel, eszmét csak eszmével lehet legyőzni.. * Korunkban a boldogságnak hét pillére van: 1. a szabadság és kivívása, 2. az egyenlőség és az érte való küzdelem, 3. a jólét, valamint a munka, az alkotás öröme, 4. a kultúra és meghódítása, 5. az egészség és a testnevelés, 6. igazi emberi kapcsolatok (munkatársi, baráti, elvtársi, szerelmi, családi) teremtése és ápolása, 7. a béke biztosítása és áldásainak élvezése. A boldogság oszthatatlan: az emberek és a népek csak együtt lehetnek boldogok. * Lehetséges, hogy az emberiség eddig azért nem volt boldog, mert nem ismerte a boldogságról szóló aforizmámat? A Felolvasó Színpad programja ‘ A Felolvasó Színpad az 1966. éviben megkezdi működését. Az előző évad tanulságait leszűrve, az előadások a Szakszervezetek Megyei Tanácsának színháztermében lesznek, januártól kezdve, havonta egyszer, a megszokott hétfő esti előadásban. Bár bérletet most is kibocsátanak, de a közönségnek módja lesz minden előadásra külön is jegyet váltani. A drámák a Miskolci Nemzeti Színház rendezői és művészei közreműködésével kerülnek a hallgatóság elé. Az öt előadásból álló ciklus a Korunk színháza összefoglaló címet viseli. A program a következő: Leon Kruczkowski: A kormányzó halála Heinar Ripphardt: Az Oppenheimer ügy Németh László: Nagy család II. rész Jean-Paul Sartre: A legyek Samuel Beckett: Godot-ra várva és Jean Giraudoux: A Bellac-i Apolló, (egy előadásban) Lakás, IS. E redeti és ötletes kiállítás volt Miskolcon: 8 lakás, teljes berendezéssel, kereskedelmi forgalomban kapható bútorokkal, lakásdíszítő tárgyakkal, használati cikkekkel. Érdekes is volt, hasznos is. Elismerés illeti érte a kiállítás rendezőit (a rengeteg rendező és kiállító szervezet munkájának összehangolása nem kis feladat lehetett). A kiállítás nézőjében azonban felmerül néhány, messzebbre vezető gondolat is. Ezekből nyújtunk itt át egy kisebb köteget. A legnagyobb „kiállítási tárgyak” — a lakások — kiválasztásánál bizonyára meg volt kötve a rendezők keze. Talán ez okozta, hogy a „kiállított” lakások nem éppen a legszerencsésebbek. A függőfolyosós megközelítés már önmagában se túl rokonszenves, azért meg végképpen nem rajong majd a lakás jövendő tulajdonosa, hogy a külső folyosóról belátni az odanyíló fürdőszobájába, lakásának cserépkályhája pedig éléskamrájának falát fogja majd fáradhatatlanul fűteni... És egyáltalában: miért kell még 1965-ben is cserépkályha-fűtést tervezni Miskolc amúgy is túlságosan szennyezett levegőjű belvárosában? Ezek azonban csak alkalmi buktatók. Sokkal fontosabb ennél a kiállítás vezérgondolata: a lakásméret (és típus), a családszerkezet, az életfunkciók és a bútorozás összefüggése. Fontos és sokkal bonyolultabb probléma ez, mintsem hogy a glosszaíró könnyed és felelőtlenül köszörülhetné rajta a tollát: légiónyi építész, belső berendező és egyéb szakember vizsgálja, kutatja a legjobb megoldásokat. És mégis: a laikus (akinek mindössze annyi köze van az egészhez, hogy potenciális használója a lakásnak) néha elgondolkodva vakargatja fejebúbját a látottakon. Mert a sok jó ötlet és elgondolás mellett aggályai is vannak. Íme a legelső: a tervezők szemmelláthatólag a nyugaton most mindenütt teret hódító flexibilis, lehetőleg mobil berendezési tárgyakkal tetszés szerinti téregységekre tagolható lakás kialakítására törekedtek. A flexibilitás kétségtelenül célszerű dolog, úgy változtatom meg lakásom „szobáit”, ahogy nekem tetszik, ahogy igényeim kívánják. Csakhogy ehhez nagy alapterület kellene, tágas tér, amit akár bambuszfalakkal is hathatósan el tudok választani. Egy viszonylag kis alapterületű (ún. másfél szobás lakások, egy lakószoba és fél fallal elválasztott „félszoba”), lakásban a legszebb bambuszfal is csak játék, amely terelő és térelhatároló funkcióját nem tölti be és csak útban lesz, végül pedig kidobják. Manapság úgyszólván minden családnak legalább egy tagja tanul. És manapság rövidesen már minden városi háztartásban van tv-készülék. Aki már volt hasonló helyzetben, megmondhatja: az egyterű lakásban működő tv mellett tanulni aligha lehet (vagy nagyon rossz hatásfokkal). Az evés hazánkfiainál nem elhanyagolható fontosságú „életfunkció”. Modern lakásainkban és — bármenynyire is szeretem a modern bútorokat, hozzá kell tennem —mai bútoraink mellett egyre nehezebb az evés. Hol és min együnk? — ez itt a kérdés. A konyhában (nem túl esztétikus környezetben, de kényelmes asztalon), vagy a lakószobában (kulturált környezetben, de rendkívül kényelmetlenül)? E kérdésekre a bútorozási változat nem ad megnyugtató választ. Arról már nem is beszélve, hogy a magyar ember szereti a vendégjárást. A lakások és berendezésük egy részét három (illetőleg négy) főre tervezték, vagyis a házaspáron kívül gyerek, nagyszülő is helyet kap. A bútorozási terveket mégis mintha szándékosan úgy szerkesztették volna, szinte mindegyik fekhelyről átlátni, a többire. Hogy ez az egyterű lakásban milyen kellemetlenségekkel jár, azt már az olvasó fantáziájára kell bíznom. Apróságok? Hát persze. Akit szorít a kapca, némileg segíthet is magán: a bútorok áthelyezésével, más bútordarabok választásával. Más lakás választásával azonban aligha. Mert ez már sokkal nehezebb ügy. Csak az tűnik aggasztónak, hogy bármennyire is tanulmányozzák az igényeket, tervezőink mintha még mindig nem tudnák magukat beleélni annak a helyzetébe, aki a lakásban évtizedeket fog lelakni. És nem is csoda. Nem is az ő feladatuk lenne, hogy kiderítsék az életszokásokat, életmódokat. Egyetlen közepes képességű szociológus többet tehetne e téren tucatnyi legkitűnőbb építésznél. De ehhez az kellene, hogy az illetékesek felismerjék: a szociológiai vizsgálat önálló és tudományos tevékenység, amihez megfelelő (nem műszaki) előképzettség kell. (Zdr)