Napjaink, 1966 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1. szám
Szakonyi Károly A HEGYNEK NINCS VÉGE AZ ÉGIG Ahogy este lett, anya levette a tűzről a levest, s visszarakta a karikákat. Csini egy pillanatig nézhette a foltos plafonom vonagló lángfényecskéket, aztán megint sötét lett. Sűrű kék tinta folyt az égből a földre, az utcán a lámpák kinyitották szemüket, előbb pislogtak a nappali alvástól, de csakhamar teleszórták fényfoltakkal az utcát, s a kövek domborulatát. Üzletek zártak, idehullott a redőnyök zuhogása. A villamosok is ritkábban rázkódtatták meg a falakat. Csendben vártak... Az égből lecsorgó tinta a szobát is elöntötte, s elnyelte a falakat. Anya előbb elrint gondolt, hogy lámpát gyújt és varr. De az idő már későre járt. Leült az asztal mellé, összekulcsolta az ujjait. A vekkert nézte. Csiri az ágyon kuporgott, megeresztett háttal. A sarki lámpa éppen a szemközti falra küldte zöldes fényét, át az ablakon, a szegen lógó palacsintasütő és a kelttésztamaradékos gyúródeszka közé. A leves kis gőzfelhőket eregetett a sötétbe, ezek úszni kezdtek és osztani.. . Csiri a gyomrocskájára szorította a kezét. Vártak. Nagyon hosszúnak tűnt már a várakozás, hallották a vekker hideg ketyegését: ketty, ketty, ketty... És már nagyon régóta hallgatták: ketty, ketty ... Néha dongott a kapu, léptek huppantak a falon túl, de mindig másfelé tértek, s nem nyitott rájuk apa. — Csiri! — szólt az anyja, mintha követ dobnának egy tábla üvegre. — Nem alszol? Egyszerre szilánkokra tört a csend. A vekker hökkenve lecsendesedett. Csűri megijedt, a csend szétpattanó cserepek a torkát karcolták, alig mert szólni. — Nem — mondta mégis. A hang szűk lyukon ért fel a torkából, csaknem úgy köpte ki a sötétbe. — Azt hiszem, ma megint nem jön. Már itt lenne... — anya szavai lassan kiszorították a csendet a szobából. A hangok végigfutottak a padlón és felmásztak a falakra. Csiri rémülten nézett anyára. — Nem, nem szabad beszélni — ’ gondolta kétségbeesetten. — Várni kell. Megígérte. Megjön .. . Megígérte!. .. — A cipő! — mondta. — A cipő! — nevetett fal kurtán az anyja. — Na igen ... — ígérte! — suttogta a kislány előrehajolva. — Azt mondta, ma hozza a pénzt. Ma volt fizetés, nem? Holnap megvehetjük. — Eszel? Egyél, elhal a leves. — Nem — rázta meg copfos fejét. — Nem. Várjunk! Anya sóhajtott, öklére fektette az állát és bámult a sötétbe. Álmos volt. Fáradt. Nagyon fáradt. Csiri egyre a palacsintasütő és a gyúródeszka közötti világított falrészt nézte. Evett volna, de félt, hogy akkor végleg meghal a csend és a várakozás. S akkor apa nem jön meg. Nem jöhet meg. Csak az jön meg, akit várnak. Megint csend lett hát, a ketyegés óvatosan kimászott rejtekhelyéről és ismét elfoglalta a szobát. Csiri maga alá húzta lábát, s a sarkát, meg a talpát dörzsölgette. Poros, repedezett sarka volt és száraz, kavicsokszurkálta talpa. Nézte a szemközti falat: egy kirakatot látott, mindenféle cipőkkel, legfelül egy szép fűzős, barna, erős talpút. Pont a lábára valót. — „Megkapod” — mondta egyik reggel apa. Dagadt volt a szeme és szakállas az arca, de kedvesen mondta. Megszorította apa piros nyakát és borszagú arcába puszit nyomott... Már hetek óta mezítláb járt. A szemközti falon egyszerre kialudt a fény, azt is elnyelte az éjszaka. Csiri riadtan tekingetett szét, akkor látta, hogy anya is elaludt, karja végignyúlt az asztalon, arra gurult a feje, szétomlott haja betakarta az arcát. A tűz is meghalt a kályhában, s a leves zöldségillata belefutó a fiaszókba. Az ablakhoz ugrott, mozdulatlan volt kinn a világ, a csillagok megszöktek a háztetők élérül, felszálltak a végtelen magasságba, mint a léggömbök, ha elszakad a tartózsinórjuk. Csiri rettenve látta, hogy az éjszaka most már egészen éjszaka lett s a várakozást is elnyelheti. A vekker ketyegésétől reszketett a szoba, s csak ekkor gondolta először, hogy apa mégsem jön haza... Felugrott. Ahogy padlót ért, megint fájt a talpa. — A cipő! — gondolta Csini. — Cipőben soha nem fájt a lábam. Apa megígérte... Anya szuszogott az asztalnál. Tisztán látta, hogy nincs más mód, el kell menni apa elé. Már nem várják, nem is jöhet haza. Kendőt kötött a derekára, mert hűvös volt az utcán az éjjel. Egyszer anya elment apáért a kocsmába, ő is kendőt kötött a derekára. A felnőttek nem tesznek semmit hiába — gondolta Csiri, mert még azangyalokban is hitt, meg a szép mesékben. Kendővel a derekán kilépett az éjszakába, nesztelenül, poros talpával alig érintve a Hideg köveket. Nem félt. Arrébb, a villamossíneken túl, gyár dohogott a palánkokmögött Az utcán senki... A lámpák is hunyorogtak álmosan. Kövér hold mászott felfelé a gyár óriási kéményére, piirosként, fulladozó hold. Nehezére eshetett a mászás. Csiri óvatosan elindult a fal mellett. Az égből az este lecsorgó tinta már rég megolvadt, most sűrűn tapadt a házakra, kerítésekre. A gyár kéménye a magasba ért és bekormozta a felhőket. Tudta, hol a kocsma, sárga fényű ablaka van és lépcsőkön kell felmenni. Ott alig volt éjszaka. A zaj körülfogta, s a kocsma lépcsőjén megszorította a félelem. A lárma mégis erősebb volt: magához szippantotta. A füstben, az édes meg a savanyú szagok örvényében megállt. Kezét a mellére szorította. A lámpák a füst mögött pislákoltak, mint köd fölött a nap. Osirís előbb csak lábakat látott; vastag férfilábakat, harisnyás, rózsaszín nőlábaikat. Aztán tanka ruhákat, poharakat, tócsát, zölden és vörösen kigyúló üvegfényeket... És harsogó zajt hallott, a löst csípte a szemét, s kezével dörzsölni kezdte kékeres, vékony szemhéjait. — Mit keres itt ez a gyerek? — markolta meg egy vaskapcsú kéz a vállán. Felemelték és egy lila, égő arc meredt rá. — Hogy kerül ide ez a kölyök? Kéregetsz hé, az anyáddal vagy, te kis csipasz? Mi visszaeresztették a földre, s benne úgy megszűnt minden, mint ahogyan az előbb, odahaza a várakozás. Egy kék kötény lebbent eléje, a kötény leguggolt, s egy vékony arrú ember megfogta a kéziét. — Mit keresel itt, mondd csak? — Apát — mondta s a szája legördült, de nem sírt, nem tudott sírni, nem volt benne most semmi, csak idegenség, nagy idegensség. . — Melyik az apád? Na nézz körül, hol az apád? Elmentek előle és körülnézhetett. Egy nő megsímogatta a fejét, de valaki félrerántotta a nőt. Ekkor hirtelen megértette, mit is mondott a vékony orrúnak, hogy ő apát keresi. S kereste kis kis szemének minden erejével. Avékony orrú körbevezette, de nem találták meg. — Nincs itt — mondta Csiri kongó ijedtséggel. — Pediig itt kell lennie. Mért nincs itt? — Talán elment egy „angyallal”! — röhögte az, aki először felemelte. A többieknek tetszett a vicc, főként a többi „angyalnak”, s visítva nevettek. De a vékony arra rájuk kiáltott. — Hová ment az angyallal? — kérdezte Csiri, mert nem tudta, hogy a felnőttek őt nevetik. — Nála volt a pénz, cipőt akart venni nekem. —■ No, éppen azért mentek el. Majd lesz neked cipőd, ne félj, ha jaj, ha az apád elment egy angyallal! Szép kis angyalkával! Csiri tágra meredt szemmel nézte a padlót. Jó ez az apa! Hát nem a pénzt hozza, hanem mindjárt a cipőt! A szép fűzős ciipőt! Tiszta talpú cipőt! Akkor már nem fog fájni a lába többé! — Merre mentek, bácsi? — kérdezte. — Talán a hegyekbe... Szép éjszakák vannak ... Talán a hegyekbe. — A hegyekbe? — csodálkozott Csiri, mert arra gondolt, hogy a cipőbolt nem a hegyekben van. Ám Csiri hitt a felnőtteknek, amit azok mondanak, az úgy van. — Ne ugrassátok már! — mondta a keskeny orrú, s el akart mondani mindent Csilinek, de a kislány nem várta meg. — Ó, ez az apa! — gondolta, s szaladt ki a kocsmából, rohant le a lépcsőkön. A keskeny orrú még utánra kiáltott, de azt gondolta, hogy talán jobb is így, hadd szaladjon, mit kezdene ezzel a gyerekkel? Hadd menjen a kislány a maga útján. A többiek még röhögtek, de Csiri már szaladt az utcán, poros kis talpát kapdosta a kövekről. Ó, hát ő tudja, hol vannak a hegyek! Ahol befordul a villamos, ott már vége a házaknak, magas a fű, és a füvek között sok a virág, meg a szürke, száraz kenyérre emlékeztető kő; ott kell kapaszkodni felfelé, s csak menni, menni, mert az ott a hegy, füvek és virágok még aludtak, a hely azonban elérte rég a gyárkémény tetejét s onnan felugrott az égre. Már kisebb volt és sápadt, s egyenként eloltotta a csillagokat. Apránként eltűnt a sötétség. Csiri poros lábát vízgyöngyök fürdették a füvek között, a bokrokból madarak röppentek fel surrogva. Megállt, figyelt, s arcát hagyta simogatni a virágok illatától. — Ó, hát idejött apa az angyallal, erre a szép hegyre, nekem cipőért! Meg kell találnom őket, már biztosan magasan járiak... Gyönyörködött a madár dalában, aztán indult tovább. Lepkék ébredtek, fehér táncot jártak, körülrepdesték. Boldogan fürdette sebes lábát a harmatban. Néha megállt, visszanézett, odfélemn a házak egyre zsugorodtak. A gyárkéményt is látta Csiri, már magasabban volt annál is. — Ott fenn lesz apa, már biztosan megvan a cipőm, nála van, anya is nagyon fog örülni neki — gondolta, s kaplaiszkodott egyre feljebb. Később távoli láng lobbant, a néma tűz szétfolyt a felhők között, és fény ölelte át a hegy derekát. Csiiri ment falfelé, szitakötők propellereztek mellette, fátyolszárnyukon kék, lila, sárga és narancsszín fényeket táncoltatott a kelő nlap. Csini utánuk kapott, de nem tudott megfogni egyet sem. Kacagott. A katicabogárnak is kacagott: fűszálon találta, tenyerén mátszatta, s hagyta, hadd szálljon fel az ujja hegyéről. Aztán megint eszébe jutott a cipő és apa, boldogan ugrálva indult tovább, felfelé. A fény már tisztára öblítette a levegőt. Messzire és magasra lehetett látni. A kislány megállt és felnézett. Már régóta kapaszkodott, de csak kis utat tett meg, s látta, hogy a hegy csúcsa az égibe vész. Nagyon messze volt. Nem is láthatta a végét. A V A Feledy Gyula rézkarca Albert Schweitzer. 3 Akác István két verse: Januári utazás A tél hangolja hangszerét, fagypántos orgonáját. Abroncsozott fohász az ég. Tört szuronyok a nyárfák. Jégvirágok az ablakon: kéklő cirádák, kusza vonalak. Szikrázó érc a szerelem. Vérző szárnyú, riadt madár a nap. Sínek hívó karja int rám ... És gyötör, visz a képzelet-vonat. ... Játszottunk ékes bánatokkal. Feleseltünk havas dalokkal. Egyedül hagytál mosolyoddal, — pedig nem voltam hozzád rosszul. Iszom a tájat, s hallgatózom, mint aki titkot rejteget, s emlékeimben messzi, ódon harangok fájva zengenek, köd-gyermekkorom kovácsai ütik az üllő-ütemet. A délután estébe váltott. Suttogok a szavak. Elvirultak a jégvirágok. * Csend, sebzi arcomat. Perelhetnék a boldogságért, de jó nekem így, igen, sírdogáló társas magányért jaj, mért űzzem a hitem? Inkább csillagzátonyok ölén holtig vergődjön szívem ... Vers Arcoddal alszom el este, arcoddal ébredek reggel, egész nap társasan járok a társtalan szerelemmel. Velem vagy magányomban, szelíden, mint rá bánat,— s hűs kezeddel leinted a szájas ostobákat... Álmomban is velem vagy, boszorkák közt — te tündér, kilépsz a néma sorból, s nem fáj, hogy megkötöztél. Ha szívemet kitéped már az se ég, te drága, hisz te csókolsz át engem egy érthetőbb halálba... Kalász László: Csupacsont csupabőr lékekbe belevesznek perceim az ablakra fagynak patakot átugróban nagy kucsmájuk dülöngél úthosszát és a kertek sorra orra buktatják nyárról maradt kötéllel Egy zsombékon egy fűszál Tán oda igyekeznek Szökdellnek mint a szöcskék s zenében dermedeznek