Napjaink, 1966 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1966-01-01 / 1. szám

Szakonyi Károly A HEGYNEK NINCS VÉGE AZ ÉGIG A­hogy este lett, anya levette a tűz­ről a levest, s visszarakta a kari­kákat. Csini egy pillanatig nézhet­te a foltos plafonom vonagló láng­fényecské­ket, aztán megint sötét lett. Sűrű kék tinta folyt az égből a földre, az utcán a lámpák kinyitották szemüket, előbb pislogtak a nappali alvástól, de csak­hamar teleszórták fényfoltakkal az utcát, s a kövek domborulatát. Üzletek zártak, ide­­hullott a redőnyök zuhogása. A villamosok is ritkábban rázkódt­atták meg a falakat. Csendben vártak... Az égből lecsorgó tinta a szobát is elöntötte, s elnyelte a fa­lakat. Anya előbb elrint gondolt, hogy lámpát gyújt és varr. De az idő már későre járt. Leült az asztal mellé, összekulcsolta az uj­jait. A vekkert nézte. Csiri az ágyon kuporgott, megeresztett háttal. A sarki lámpa éppen a szemközti fal­ra küldte zöldes fényét, át az a­blakon, a szegen lógó palacsintasütő és a kelttészta­­maradékos gyúródeszka közé. A leves kis gőzfelhőket eregetett a sötét­be, ezek úszni kezdtek és osztani.. . Csiri a gyomrocskájára szorította a kezét. Vártak. Nagyon hosszúnak tűnt már a várakozás, hallották a vekker hideg ketyegését: ketty, ketty, ketty... És már nagyon régóta hall­gatták: ketty, ketty ... Néha dongott a kapu, léptek huppantak a falon túl, de mindig másfelé tértek, s nem nyitott rájuk apa. — Csiri! — szólt az anyja, mintha követ dobnának egy tábla üvegre. — Nem alszol? Egyszerre szilánkokra tört a csend. A vek­ker hökkenve lecsendesedett. Csűri megijedt, a csend szétpattanó cserepek a torkát kar­colták, alig mert szólni. — Nem — mondta mégis. A hang szűk lyukon ért fel a torkából, csaknem úgy köp­te ki a sötétbe. — Azt hiszem, ma megint nem jön. Már itt lenne... — anya szavai lassan kiszorí­tották a csendet a szobából. A hangok vé­gigfutottak a padlón és felmásztak a falakra. C­siri rémülten nézett anyára. — Nem, nem szabad beszélni — ’ gondolta kétségbeesetten. — Vár­ni kell. Megígérte. Megjön .. . Megígérte!. .. — A cipő! — mondta. — A cipő! — nevetett fal kurtán az anyja. — Na igen ... — ígérte! — suttogta a kislány előreha­jolva. — Azt mondta, ma hozza a pénzt. Ma volt fizetés, nem? Holnap megvehetjük. — Eszel? Egyél, elhal a leves. — Nem — rázta meg copfos fejét. — Nem. Várjunk! Anya sóhajtott, öklére fektette az állát és bámult a sötétbe. Álmos volt. Fáradt. Na­gyon fáradt. Csiri egyre a palacsintasütő és a gyúró­deszka közötti világított falrészt nézte. Evett volna, de félt, hogy akkor végleg meghal a csend és a várakozás. S akkor apa nem jön meg. Nem jöhet meg. Csak az jön meg, aki­­t várnak. Megint csend lett hát, a ketyegés óvato­san kimászott rejtekhelyéről és ismét elfog­lalta a szobát. Csiri m­aga alá húzta lábát, s a sarkát, meg a talpát dörzsölgette. Poros, repedezett sarka volt és száraz, kavicsok­­szurkálta talpa. Nézte a szemközti falat: egy kirakatot látott, mindenféle cipőkkel, legfelül egy szép fűzős, barna, erős talpút. Pont a lábára valót. — „Megkapod” — mondta egyik reggel apa. Dagadt volt a szeme és szakállas az arca, de kedvesen mondta. Meg­szorította apa piros nyakát és borszagú ar­cába puszit nyomott... Már hetek óta mezítláb járt. A szemközti falon egyszerre kialudt a fény, azt is elnyelte az éjszaka. Csiri riadtan tekingetett szét, ak­kor látta, hogy anya is elaludt, karja végignyúlt az asztalon, ar­ra gurult a feje, szétomlott haja betakarta az arcát. A tűz is meghalt a kályhában, s a leves zöldségillata belefutó a fiaszókba. Az ab­lakhoz ugrott, mozdulatlan volt kinn a vi­lág, a csillagok megszöktek a háztetők élé­rül, felszállta­k a végtelen magasságba, mint a léggömbök, ha elszakad a tartózsinórjuk. Csiri rettenve látta, hogy az éjszaka most már egészen éjszaka lett s a várakozást is elnyelheti. A vekker ketyegésétől reszketett a szoba, s csak ekkor gondolta először, hogy apa mégsem jön haza... Felugrott. Ahogy padlót ért, megint fájt a talpa. — A cipő! — gondolta Csini. — Cipőben soha nem fájt a­ lábam. Apa megígérte... Anya szuszogott az asztalnál. Tisztán látta, hogy nincs más mód, el kell menni apa elé. Már nem várják, nem is jöhet haza. Kendőt kötött a derekára, mert hűvös volt az utcán az éjjel. Egyszer anya elment apáért a kocsmába, ő is kendőt kötött a derekára. A felnőttek nem tesznek semmit hiába — gondolta Csiri, mert még az­­angyalokban is hitt, meg a szép mesékben. Kendővel a derekán kilépett az éjszakába, nesztelenül, poros talpával alig érintve a Hideg köveket. Nem félt. Arrébb, a villamossíneken túl, gyár dohogott a pa­lánkok­­mögött Az ut­cán senki... A lámpák is hunyorogtak ál­mosan. Kövér hold mászott felfelé a gyár óriási kéményére, piirosként, fulladozó hold. Nehezére eshetett a mászás. Csiri óvatosa­n elindult a fal mellett. Az égből az este lecsorgó tinta már rég meg­olvadt, most sűrűn tapadt a házakra, kerí­tésekre. A gyár kéménye a magasba ért és­­ bekormozta a felhőket. Tudta, hol a kocsma, sárga fényű ablaka van és lépcsőkön kell felmenni. Ott alig volt éjszaka. A zaj körülfogta, s a kocsma lépcsőjén megszorította a félelem. A lárma mégis erősebb volt: magához szip­pantotta. A füstben, az édes meg a savanyú szagok örvényében megállt. Kezét a mellére szo­rította. A lámpák a füst mögött pislákoltak, mint köd fölött a nap. Osirís előbb csa­k lábakat látott; vastag férfilábakat, harisnyás, rózsa­szín nőlábaikat. Aztán tanka ruhákat, poha­rakat, tócsát, zölden és vörösen kigyúló üvegfényeket... És harsogó zajt hallott, a löst csípte a szemét, s kezével dörzsölni kezd­te kékeres, vékony szemhéjait. — Mit keres itt ez a gyerek? — markolta meg egy vaskapcsú kéz a vállán. Felemelték és egy lila, égő arc meredt rá. — Hogy ke­rül ide ez a kölyök? Kéregetsz hé, az anyád­dal vagy, te kis csipasz? Mi v­isszaeresztették a földre, s benne úgy megszűnt minden, mint aho­gyan az előbb, odahaza a várako­zás. Egy kék kötény lebbent elé­je, a kötény leguggolt, s egy vé­kony arrú ember megfogta a kéziét. — Mit keresel itt, mondd csak? — Apát — mondta s a szája legördült, de nem sírt, nem tudott sírni, nem volt benne most semmi, csak idegenség, nagy ide­­gensség. . — Melyik az apád? Na nézz körül, hol az apád? Elmentek előle és körülnézhetett. Egy nő megsímogatta a fejét, de valaki félrerántotta a nőt. Ekkor hirtelen megértette, mit is mondott a vékony orrúnak, hogy ő apát ke­resi. S kereste k­is kis szemének minden ere­jével. A­­vékony orrú körbevezette, de nem találták meg. — Nincs itt — mondta Csiri kongó ijedt­­séggel. — Pediig itt kell lennie. Mért nincs itt? — Talán elment egy „angyallal”! — rö­högte az, a­ki először felemelte. A többiek­nek tetszett a vicc, főként a többi „angyal­nak”, s visítva nevettek. De a vékony arra rájuk kiáltott. — Hová ment az angyallal? — kérdezte Csiri, mert nem tudta, hogy a felnőttek őt nevetik. — Nála volt a pénz, cipőt akart venni nekem. —■ No, éppen azért mentek el. Majd lesz neked cipőd, ne félj, ha jaj, ha az apád el­ment egy angyallal! Szép kis angyalkával! Csiri tágra meredt szemmel nézte a padlót. Jó ez az apa! Hát nem a pénzt hoz­za, hanem mindjárt a cipőt! A szép fűzős ciipőt! Tiszta talpú cipőt! Ak­kor már nem fog fájni a lába többé! — Merre mentek, bácsi? — kérdezte. — Talán a hegyekbe... Szép éjszakák vannak ... Talán a hegyekbe. — A hegyekbe? — csodálkozott Csiri, mert arra gondolt, hogy a cipőbolt nem a hegyekben van. Ám Csiri hitt a felnőttek­nek, amit azok mondanak, az úgy van. — Ne ugrassátok már! — mondta a kes­keny orrú, s el akart mondani mindent Csi­linek, de a kislány nem várta meg. — Ó, ez az apa! — gondolta, s szaladt ki a kocsmából, rohant le a lépcsőkön. A kes­keny orrú még utánra kiáltott, de azt gondol­ta, hogy talán jobb is így, hadd szaladjon, mit kezdene ezzel a gyerekkel? Hadd men­jen a kislány a maga útján. A többiek még röhögtek, de Csiri már szaladt az utcán, poros kis talpát kapdosta a kövekről. Ó, hát ő tudja­, hol vannak a hegyek! Ahol befordul a villamos, ott már vége a házaknak, magas a fű, és a füvek kö­zött sok a virág, meg a szürke, száraz kenyér­re emlékeztető kő; ott kell kapaszkodni fel­felé, s csak menni, menni, mert az ott a hegy, füvek és virágok még aludtak, a hely azonban elérte rég a gyárké­mény tetejét s onnan felugrott az égre. Már kisebb volt és sápadt, s egyenként eloltotta a csillagokat. Apránként eltűnt a sötétség. Csiri poros lá­bát vízgyöngyök fürdették a füvek között, a bokrokból madarak röppentek fel surrog­va. Megállt, figyelt, s arcát hagyta simogatni a virágok illatától. — Ó, hát idejött apa az angyallal, erre a szép hegyre, nekem cipőért! Meg kell ta­lálnom őket, már biztosan magasan jár­iak... Gyönyörködött a madár dalában, aztán in­dult tovább. Lepkék ébredtek, fehér táncot jártak, körülrepdesték. Boldogan fürdette sebes lábát a harmatban. Néha megállt, visszanézett, odfélemn a házak egyre zsugo­rodtak. A gyárkéményt is látta Csiri, már magasabban volt annál is. — Ott fenn lesz apa, már biztosan meg­van a cipőm, nála van, anya is nagyon fog örülni neki — gondolta, s kaplaiszkodott egy­re feljebb. Később távoli láng lobbant, a néma tűz szétfolyt a felhők között, és fény ölelte át a hegy derekát. Csiiri ment falfelé, szitakö­tők propellereztek mellette, fátyolszárnyu­kon kék, lila, sárga és narancsszín fénye­ket táncoltatott a kelő nlap. Csini utánuk ka­pott, de nem tudott megfogni egyet sem. Ka­cagott. A katicabogárnak is kacagott: fű­szálon találta, tenyerén mátszatta, s hagyta, hadd szálljon fel az ujja hegyéről. Aztán megint eszébe jutott a cipő és apa, boldogan ugrálva indult tovább, felfelé. A fény már tisztára öblítette a levegőt. Messzire és magasra lehetett látni. A kislány megállt és felnézett. Már régóta kapaszkodott, de csak kis utat tett meg, s látta, hogy a hegy csúcsa az égibe vész. Nagyon messze volt. Nem is láthatta a végét. A V A Feledy Gyula rézkarca Albert Schweitzer. 3 Akác István két verse: Januári utazás A tél hangolja hangszerét, fagy­pántos orgonáját. Abroncsozott fohász az ég. Tört szuronyok a nyárfák. Jégvirágok az ablakon: kéklő cirádák, kusza vonalak. Szikrázó érc a szerelem. Vérző szárnyú, riadt madár a nap. Sínek hívó karja int rám ... És gyötör, visz a képzelet-vonat. ... Játszottunk ékes bánatokkal. Feleseltünk havas dalokkal. Egyedül­ hagytál mosolyoddal, — pedig nem voltam hozzád rosszul. Iszom a tájat, s hallgatózom, mint aki titkot rejteget, s emlékeimben messzi, ódon harangok fájva zengenek, köd-gyermekkorom kovácsai ütik az üllő-ütemet. A délután estébe váltott. Suttogok a szavak. Elvirultak a jégvirágok. * Csend, sebzi arcomat. Perelhetnék a boldogságért, de jó nekem így, igen, sírdogáló társas magányért jaj, mért űzzem a hitem? Inkább csillag­zátonyok ölén holtig vergődjön szívem ... Vers Arcoddal alszom el este, arcoddal ébredek reggel, egész nap társasan járok a társtalan szerelemmel. Velem vagy magányomban, szelíden, mint rá bánat,­­— s hűs kezeddel leinted a szájas ostobákat... Álmomban is velem vagy, boszorkák közt — te tündér, kilépsz a néma sorból, s nem fáj, hogy megkötöztél. Ha szívemet kitéped már az se ég, te drága, hisz te csókolsz át engem egy érthetőbb halálba... Kalász László: Csupacsont c­supabőr lékekbe belevesznek perceim az ablakra fagynak patakot átugróban nagy kucsmájuk dülöngél úthosszát és a kertek sorra orra buktatják nyárról maradt kötéllel Egy zsombékon egy fűszál Tán oda igyekeznek Szökdellnek mint a szöcskék s zenében dermedeznek

Next