Napjaink, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1972-01-01 / 1. szám

O­lyan kicsi volt a bányatelep, ahol éltünk, és annyira kö­rülfonták, fölémagasodtak a hegyek, hogy a reggeli napsugár is csak véletlenül talált rá. A házak többnyi­re egyformák voltak, sok családdal és még több gyerekkel. A kincstáré volt minden. A házak, az utak, a disznó- és a kecskeólak, a kamrák, a templom, a kocsma, a tűzoltószertár, a bolt, és az emberek is. A lakások ajtaja szorosan egymás mellett volt, éppen olyan távolságra, mint egy szoba széles­sége. Mindenkinek ekkora kis sáv jutott a közös udvarból, amit mindenki szigorúan elkerített. A kerítéslécek mellé olcsó szőlőfajta néhány tőkéjét ültették. Ezek aztán izzadva kínlódtak fel, a napfény felé, és olyan lugassá nőttek, mint a jó ablakfüggöny. Kifelé lehetett látni belőlük, befelé nem, vagy csak nehezen. Tavasztól késő őszig ezekben a lugasok­ban élték le életüket az emberek. Sokan itt is haltak. Itt fő­zött, mosott az asszony, innen nem mehetett ki a gyerek egy lépést sem, ha rossz fát tett a tűzre, itt zsírozta bakancsát a bányász, vagy fújta a forró levest a kecskelábú asztalnál és itt mosdott a nagy mosófazékban, ha hazatért a föld alól. A kerítés anyagából, állapotából, a szőlőindák rendjéből, a szőlőlevelek egészségességéből — a gyümölcs soha nem volt érdekes — következtetni lehetett arra, kiféle ember, miféle család lakik ott. Anyám anyja — nagyanyámék lugasa el­ütött a szomszédokétól. Rendben volt a kerítés, a kiskapu sem lógott a zsanérján és nem is nyikorgott. A szőlőindák tömötten futottak fel a kifeszített dróthálón és deszkatetőn, egészen a cserepekig. Azon túl aztán már nem lehetett pa­rancsolni nekik, csak metszeni. Szertelenül elkanyarodtak jobbra-balra, vagy felemelték fejüket a levegőbe, de volt olyan zsenge ágacska, amelyik — nem tudni, miért — visz­­szafordult a föld felé. Ha valaki a lugasba lépett, téglán járt. Ami ott volt, a csikótűzhely kivételével, az mind fából volt, és azt mind az én szótlan nagyapám faragta meg. Volt ott hosszú lóca, támla nélkül. Ezen ülni, de aludni is lehetett, és erre került nagy­mosáskor a teknő is. A kecskelábú asztalnak olyan vastag lapja volt, hogy elbírta volna bármelyik király címeres ét­készletét is. Mellete állt a puhafából készült egydeszka-kes­­keny lóca, amelyik aránytalanul magas és könnyű volt, ezért sokszor feldőlt. De le lehetett ülni még kis sámlira, hokked­­lira, meg egy háromlábú székre is, melynek homorú ülőkéjére sokszor raktam gyermekkorom kincseit: gombokat, színes golyókat, ceruzavéget, kis szegeket, hogy el ne guruljanak. A fal mellett, a ház eresze alatt állt a sparheid — szintén kincstári tulajdon —, amelyben állandóan égett a tűz. Alatta volt a sok jó, száraz, munkában megfáradt fa, meg a gyűj­tés és egy ócska faládában a szén. A stelázsi is a falnak tá­masztotta nemlétező házát. Nehezen kopó, törő, a használatra türelmes edények voltak a polcokon. Nehéz, öntöttvas faze­kak, lábasok, serpenyők ültek szép sorjában az ollóval ki­cifrázott újságpapíron. A lugas egyik sarkában, ahol az ár­nyék a legsötétebb volt, emberderékig ágaskodó fakupa állt, mindig tele hűs vízzel, és az oldalára akasztva a szintén fából faragott,­­hosszú nyelű merítősdánnyel. Ez volt­­nagyanyám birodalma. Gyermekkoromban sok időt eltöltöttem itt. Ültem a kis­­sámlin és néztem a lapjára fektetett, földbeágyazott téglákon futkározó hangyákat. Csak akkor kaptam fel a fejem, ha megsuhintott nagyanyám szoknyája. Ilyenkor felnéztem rá és megvártam, amíg ő is megkeres a szemével. Rendszerint visszalépett hozzám, lehajolt, megsimogatta a fejem és ezt mondta mosolytalan arccal: „Nem vagy útban, virágom...” Ha a nagyapám otthon volt, ő is ugyanúgy félrehúzódott valahová a lugasba, mint én. Ebéd után megtömte a pipáját. Én vékony fenyőfából hasított szilánkot tartottam a tűzbe és amikor ez meggyul­ladt, odavittem neki. Erről gyújtott rá. Kettőjüket ritkán hallottam ,beszélgetni. Ha mégis szót váltottak, akkor is rö­viden, és minden esetben vagy a pálinka, vagy a pipadohány miatt. Nagyapám rendszerint kevesellte a napi adagot,­ nagy­anyám azt mondta, hogy még ez is sok. Gondolom, minden maradt a régiben, mert nagyanyám igen erélyes asszony volt. Féltek tőle ember­ nagy fiai is és mindenki tisztelte őt a telepen. Ő tartotta össze és többször ő tartotta el a terebélyes rokonságot. Minden kérdésben övé volt az utolsó szó. De ennek ellenére, mindenki azt mondta: így van jól. A sok unoka közül engem csak egyszer ütött meg. Máig is emléke­zetemben él, ahogy megvillant a napfényben a vastag kari­kagyűrű, amikor kezével felém legyintett. A gyűrű... A­znap, amikor először indultam el ebből a bányatelepi lugasból a közeli városba, nagyon korán keltett fel nagyanyám. Tulajdonképpen akkor ébredtem fel igazán, amikor egy vízzel telt ,lavórba állított és megmosott tetőtől talpig. Aztán felöltöztetett. Azt a ruhát adta rám, amiben templomba szoktam járni. Eredetét nem ismerem. Előttem már viselhette valaki a szürke, fakó rövidnadrágot és a ne­héz, vastag fekete kabátkát, melynek elöl két gombja volt, s amelyek csak hasonlítottak egymásra. Aztán leültetett és ő is készülődni kezdett. Bokáig érő, fekete, egybeszabott ru­hában jött ki a szobából. Hosszú, őszes haját kontyba kény­szerítette, aztán fekete fejkendőt kötött meg az álla alatt. Nagyot sóhajtva leült, lerúgta lábáról a fapapucsot, és tiszta fehér rongyból kapcát kerekített bokája körül. Hosszú szárú fekete cipőt húzott, két-három lépést téve megnyikorgatta a talpát, aztán aprólékosan körülnézett. — Gyere — mondta, és nyújtotta a kezét. Elindultunk lefelé a telepen, a kisvasút állomására. Fogta a kezem, de nem szorította, sietett, de nem vonszolt. Nekem pontosan kétszer kellett lépni, amíg ő egyszer nyújtotta előre a lábát. Egyenes derékkal, mosolytalan arccal és szótlanul ment végig az utcán. Köszönésében is szűkszavú volt. A jó­napot mellé soha nem tette oda a kívánok­ot. Az állomás egy nagy téglaépület kisebbik felét foglalta el. Nagyobbik részében volt a konzum, a bolt, ahol mindenfélét lehetett kapni. Sokan álltak a vágányok mellett, s mivel fi­zetés napja volt, sok volt az üvegekkel hadonászó részeg bányász is. A salaktöltés aljában parasztasszonyok árulták kibontott batyuikból a tojást, tejet, tejfelt, vajat és kukorica­­csutkával bedugott üvegekből a pálinkát. Volt ott egy falábú, kopasz öregember is, aki nyakába kötve hordott egy kis ládát, és egyre ezt kiabálta:­,,Nálam minden kapható!” Fo­galmam sem volt róla, mit árult. De a legérdekesebb látvány a papagájos ember volt, élénk­­színű madarával és sóscédulái­val. Hosszan fütyülve bukkant ki az alagútból a kisvonat, és szénnel teli kocsikat húzott maga után. Erre nagy felbolydu­lás támadt. De nagyanyám meg sem moccant, csak szoro­sabbra fonta ujjait a csuklóm fölött. Mikor a szeneskocsik­hoz odatolatták a fabódészerű személykupékat is, az elsők között másztunk fel a lépcsőn. Nagyanyám két részeget lökött félre, amíg engem feltuszkolt, aztán visszarántott egy kofát, akinek nagy batyuja beszorult a keskeny ajtóba. Az ablak mellé ülhettem, nagyanyám pedig mellém telepedett. Csak ekkor engedte el a kezem. Megigazította álla alatt a kendőt, aztán szinte nem is moccant. Pedig körülöttünk tótágast állt a világ. Egyre többen gyömöszölődtek a kocsiba, egyre több lett a csomag, a cigaretta­ meg a pipafüst és az emberi be­széd, kiabálás. De aztán, amikor a vonat nekilódult, mintha kicseréltek volna mindenkit, csendessé váltak az emberek. A bányászok fejüket a kocsi deszkaoldalához támasztva szun­dikáltak, pótolták, amit az éjszakai műszak miatt elmulasz­tottak. A karbidlámpák ütemesen ringatóztak a kis kampójú, barnára festett, öntöttvasból készült fogasokon. Némelyik még égett, pislákolt. Vidáman futott lefelé a völgy kanyaraiban a kisvonat. Vitte a szenet a gyárba, az embereket meg otthonukba vagy a városba. Mi ott szálltunk le, ahol a városi villamos ke­resztezte a kisvasutat. De nem szálltunk fel a sárga kocsik egyikébe sem, hanem elindultunk a város felé, mindenütt a villamossín mentén. Nagyon sokáig gyalogoltunk. Fel sem tűnt, mikor koppant először a cipőnk az aszfaltjárdán, de mikor észrevettem, hogy milyen úton járunk, az jutott eszembe, hogy most már a városban vagyunk. Nem leptek meg a magas bérházak, a nagy forgalom és a széles utcán jövő-menő embersokaság. Némely kirakatnál megálltunk. Nagyanyám szeme aprólékosan végigtapogatta az üveg mö­gött levő ruhákat. Az egyik kirakathoz többször is visszatér­tünk. Hosszas nézelődés, ácsorgás után ezt mondta nagy­anyám: — Ide bemegyünk. U­tánaléptem a magas, csupa üveg ajtón az üzlet fényes parkettájára. A félhomály, a sok új ruha szokatlan szaga, a mennyezetig érő tükrök elhódítottak. Egy pat­tanásos arcú kereskedősegéd azonnal meggyújtott néhány lámpát, és mosolyogva beszélgetni kezdett nagyanyámmal. Aztán egymás után a pultra tett néhány gyerekruhát. Beszél­getésükből sokáig csak a számokat értettem meg, mert­ a különféle ruhaanyagokról fogalmam sem volt. Később le­vették rólam a kabátkát, és egymás után húzták rám az új öltönyök kabátjait. Néztek, rángattak, forgattak és közben vitatkoztak. Sok új kabátot rámpróbáltak, de alighogy raj­tam volt, már húzták is lefelé. Aztán később, mintha kifá­radtak volna, pihenésként egyik-másik ruhával elsétáltak az ajtóig, ott kiléptek az utcára, és tapogatták, nézegették, for­gatták az anyagot. Ezekben a szünetekben elbámészkodtam a nagy üzlethelyi­ségben. Tömött sorokban lógtak a ruhák a falak mentén. Két­féle feliratú tábla ismételte magát sok helyen. Az egyikre ez volt írva: „Szabott árak”, másikra meg ez: Tilos a dohány­zás!” Nem sok vevő volt az üzletben. Azon a részen, ahol én álltam, senki. Legszívesebben nagyanyám után mentem volna, de tudtam, nekem ott kell maradni, ahová állított. Az egyik távolabbi pult mögül közömbösen nézett rám egy idősebb ember. A ruhákat­­tartó állványoknak támaszkodott és a fo­gát piszkálta. A pénztárban ülő elhízott nő pedig kis tükör­ben nézegette magát. Amikor nagyanyám és a kereskedősegéd visszatért, abban reménykedtem, nemsokára elmegyünk innen. De nem ez tör­tént. Közös erővel lehúzták rólam a szürke, fakó rövidnad­rágot is és egy újat próbáltak rám. A pattanásos arcú segéd ott igyekezett, lihegett körülöttem, és én minden érintésétől undorodtam. Végre az egyik nadrágot rajtam hagyták. Tér­den alul ért. A segéd mondta is, hogy nagy lesz, de nagy­anyám legyintett: „Legalább nem növi ki hamar..Aztán levették ezt a nadrágot is rólam és elindultak megint az utcára, hogy napfénynél vegyék szemügyre. Ott maradtam a nagy üzlethelyiség közepén. Az idősebb em­ber a pult mögött még mindig a fogát piszkálta, de közben mosolygott. A pénztárban ülő kövér nő is rámvillantotta aranyból készült műfogait. Egészen lassan elfordultam tőlük és ekkor szembetaláltam magam a parkettától a mennyezetig érő tükörrel. Ekkor láttam viszont magam először teljes élet­nagyságban, méghozzá fehér kis gatyában és ingben. Teste­men végigfutott a hideg, pedig nyár közepe volt. Szerettem volna elfordulni, de a tükör nem engedett. Nem engedett moccanni a tükörből rámmeredő, csodálkozó saját két sze­mem. Mozdulatlanul áltam sokáig, aztán elkezdett vacogni a fogam. Először csendesen koccantak össze, aztán egyre han­gosabban. Úgy éreztem, egyre hűvösebb, hidegebb lesz körü­löttem a világ, úgy láttam, egyre fehérebb lesz rajtam a fe­hér ing. Aztán fázni kezdett a cipőben a talpam, mintha jé­gen állnék. Lúdbőrös lett az egész testem. Olyan érzésem volt, mintha súlyos hópelyhek hullanának meztelen vállamra, kezemre, nyakamra és szempilláimra. Szédülés fogott el és olyan álmosság, hogy alig bírtam állva maradni. Lehunytam a szemem ... S ekkor hirtelen megérintette a karomat nagy­anyám. Lehunyt szemmel is tudtam, éreztem az ő kezét. Rámadta a régi ruhámat, a szürke, fakó rövidnadrágot, és a nehéz, vastag fekete kabátkát és begombolta azt a két gom­bot, amelyek csak hasonlítottak egymásra. Már nem fáztam, nem vacogtam. Elolvadt lábam alatt a jég, a hópelyheket a vállamról és a szempilláimról felszip­pantotta a nagy kirakatüvegen beszökő napsugár. Ott álltam nagyanyám mellett, s arra ügyeltem, hogy ne forduljak a nagy tükrök felé. A pattanásos arcú kereskedősegéd komó­tosan csomagolta a ruhát, aminek én csak a szokatlan szagát ismertem. Nagyanyám fizetni készült. Megbontotta elöl a zárt nyakú ruháját, és kis vászonzacskót vett elő, amely a nyakán függött. Kiborította a pultra a tartalmát és számolni kezdte. — Kétszer is megolvastam, mégis kevés — szólt oda a kereskedősegédhez. Most már ketten számolták. Többször is helyet cseréltek a pulton a pengők és a fillérek. — Nem sokkal kevesebb, de kevés — nézett fel a pultról a pattanásos arcú. — Nem lehetne?... — kérdezte nagyanyám. A pattanásos arcú felhúzta a vállát és kifelé fordította mind a két tenyerét. Később még halkan odasúgta: — Ha csak a főnök úr ... Aztán elrobogott az üzlet végéhez és ott egy függöny mö­gött eltűnt. Kis idő múlva ketten jöttek vissza. Elöl egy alacsony, ko­pasz, kövér ember, mögötte félig meghajolva a pattanásos arcú. — Sajnálom nagy­asszonyom — mondta néhány lépés tá­volságból a kövér ember —, de nem tehetek semmit. Szigo­rúan szabott árak — mutatott kezével a táblára. Aztán le­vette a szemüvegét, és úgy nézett fel nagyanyámra, mint aki tudja, nem fejeződött még be ez a beszélgetés. Közben a szemüveg egyik szárával piszkálni kezdte a fülét. — Itt szoktam vásárolni, ismer talán Székely úr— mondta nagyanyám. — Soha nem maradtam adósa. — Hogyne ismerném a nagy­asszonyt — lépett közelebb a kövér ember. — Számontartom én a vevőimet. — A következő fizetésnél behoznám, ami kevés még ese­dékes ezért a ruháért. — Nem tudom, nem tudom — sóhajtozott a kövér ember. — Tudja, nem olyan időket élünk. Én megbízok magában, de — és itt körülnézett és lehalkította a hangját: — Énben­­nem nem bíznak meg. Nagyanyám bólintott. Egy darabig szó és mozdulat nélkül állt, aztán rátette kezét a pulton levő csomagra és ezt mond­ta: — Itt hagynám addig ezt a gyűrűt. A kövér ember azonnal abbahagyta a fülpiszkálást és fel­rakta a szemüvegét. Közel hajolva, figyelmesen megnézte a gyűrűt nagyanyám csomagra tett kezén. — Lehet — mondta és kiegyenesedett. Nehezen jött le a gyűrű nagyanyám ujjáról. A kövér em­ber szappanért küldte a pattanásos arcát. Csak ezután került kezébe nagyanyám gyűrűje. Mielőtt kiléptünk volna az üzlet­ből, nagyanyám kezembe nyomta a csomagot és kapkodó mozdulatokkal visszagombolta mellén a ruhát. A­z utcára lépve szemembe vágott a napfény és mohón szippantottam a friss levegőből. Úgy éreztem magam, mintha valami óriási vattahegybe vágott pincéből ke­rültem volna a napvilágra. Egyszeriben éhes és szomjas let­tem. — Éhes vagyok — mondtam nagyanyámnak. — Mindjárt, virágom — nézett rám és aprópénzt csomó­zott ki zsebkendője sarkából. Az utcasarkon vett egy perecet és a kezembe nyomta. Aztán a villamosmegállóhoz mentünk. Ott ácsorogtunk és én közben örültem, hogy nem kell gya­logolni, és hogy felülhetek erre a sárga vonatra is. Amikor a villamos odadöcögött, nagyanyám gyorsan odalépett a peronon álló kalauzhoz. Pénzt adott neki, rám mutogatott, aztán együttesen felraktak a kocsiba. — Majd a bácsi megmondja, hol kell leszállni — mutatott nagyanyám a kalauzra. — Tudod, a kisvasútnál. Ott ülj le a kút mellett és várjál meg. El ne mozdulj! Majd jövök én is. A villamos meglódult. Az ablak poros üvegén át láttam nagyanyámat fekete ruhájában, hóna alatt a barna csoma­golópapírba burkolt ruhámmal. A villamos lassan ment. Nagyanyám állt még egy darabig, aztán fejét lehajtva meg­indult a villamos után. Ültem az ablaknál, arcomat a remegő üveghez szorítottam, és néztem, hogyan távolodunk nagy­anyámtól. Már régen nem láttam őt, amikor arcomat elvettem az ablaküvegtől. A kocsiban ülők engem néztek. Éreztem, elpi­rulok. Aztán soha nem érzett fáradtság lepett meg. Majdnem kiesett a perec a kezemből. Nagyon álmos és nagyon fáradt voltam. Visszafelé az út villamossal rövidnek tűnt. Szinte örömmel ugrottam le a kocsi lépcsőjéről, amikor a kalauz szólt. A kis­vasút megállójában megkerestem a nyomóskutat és leteleped­tem az árnyékban. Néztem az út forgalmát, s túl a gyár ma­gasra nőtt, füstölgő kéményeit. Hallgattam a távoli moz­donysípolást, a mellettem elhaladó idegen emberek beszélge­tését. Nehezen telt az idő, ezért megörültem, ha vízért jöttek a kútra. Szívesen nyomtam, húztam a szivattyú hosszú, be­görbített karját és néztem, hogyan telnek meg a nagy fehér vedrek, vagy hogyan csorog a víz a szomjas ember két te­nyeréből formált kelyhébe. Szívesen ittam volna én is, de nem mertem megkérni senkit arra, hogy hajtsa a kutat. Nagyanyám úgy ért oda a kúthoz, hogy észre sem vettem. Mikor megláttam és meghallottam a hangját, nem bírtam tovább, elsírtam magam. Vállamnál fogva odavont magához és ezt mondta: — Ne sírjál, virágom. Lásd, itt vagyok. De én csak sírtam és a szoknyájába töröltem a könnyeimet. Aztán leültünk egymás mellé. Megfeleztük a perecet és el­ropogtattuk. Később vizet ittunk a kútnál, csak úgy kézből. Először nagyanyám hajtotta a kutat, aztán én. Megnedvesí­tette a zsebkendőjét és ezzel végigtörölte az arcomat. Egysze­riben elmúlt éhségem, szomjúságom, fáradtságom, álmossá­gom. E­ste lett, mire hazaértünk. Nem volt még sötét, de a nap már valahol igen távol járt tőlünk. A lugasban meg­szokott helyén ült nagyapám és pipázott. A sparheidben égett a tűz, egyenesen szállt fel a füstje a sötétedő ég felé. Mielőtt ültemben elaludtam volna a kis sámlin, sokáig néz­tem a hamuba hulló parázsszemeket. Aztán azt álmodtam, hogy a csillagok leszálltak a földre, ide a bányatelepre. Minden bányásznak jutott egy belőlük, és este, és lent a föld alatt ezentúl csillagok világítottak nekik, mint valami bányászlámpák. Ma már tudom, hogy ebben az álmomban a földi csillagok nagyanyám gyűrűjéből, az én első új ruhám öröméből merí­tették fényüket, csillogásukat. ORAVEC JÁNOS Anyám anyja - nagyanyám BARCZI PÁL: EMLÉK OTTHONRÓL (RÉZKARC)

Next