Napjaink, 1972 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
Olyan kicsi volt a bányatelep, ahol éltünk, és annyira körülfonták, fölémagasodtak a hegyek, hogy a reggeli napsugár is csak véletlenül talált rá. A házak többnyire egyformák voltak, sok családdal és még több gyerekkel. A kincstáré volt minden. A házak, az utak, a disznó- és a kecskeólak, a kamrák, a templom, a kocsma, a tűzoltószertár, a bolt, és az emberek is. A lakások ajtaja szorosan egymás mellett volt, éppen olyan távolságra, mint egy szoba szélessége. Mindenkinek ekkora kis sáv jutott a közös udvarból, amit mindenki szigorúan elkerített. A kerítéslécek mellé olcsó szőlőfajta néhány tőkéjét ültették. Ezek aztán izzadva kínlódtak fel, a napfény felé, és olyan lugassá nőttek, mint a jó ablakfüggöny. Kifelé lehetett látni belőlük, befelé nem, vagy csak nehezen. Tavasztól késő őszig ezekben a lugasokban élték le életüket az emberek. Sokan itt is haltak. Itt főzött, mosott az asszony, innen nem mehetett ki a gyerek egy lépést sem, ha rossz fát tett a tűzre, itt zsírozta bakancsát a bányász, vagy fújta a forró levest a kecskelábú asztalnál és itt mosdott a nagy mosófazékban, ha hazatért a föld alól. A kerítés anyagából, állapotából, a szőlőindák rendjéből, a szőlőlevelek egészségességéből — a gyümölcs soha nem volt érdekes — következtetni lehetett arra, kiféle ember, miféle család lakik ott. Anyám anyja — nagyanyámék lugasa elütött a szomszédokétól. Rendben volt a kerítés, a kiskapu sem lógott a zsanérján és nem is nyikorgott. A szőlőindák tömötten futottak fel a kifeszített dróthálón és deszkatetőn, egészen a cserepekig. Azon túl aztán már nem lehetett parancsolni nekik, csak metszeni. Szertelenül elkanyarodtak jobbra-balra, vagy felemelték fejüket a levegőbe, de volt olyan zsenge ágacska, amelyik — nem tudni, miért — viszszafordult a föld felé. Ha valaki a lugasba lépett, téglán járt. Ami ott volt, a csikótűzhely kivételével, az mind fából volt, és azt mind az én szótlan nagyapám faragta meg. Volt ott hosszú lóca, támla nélkül. Ezen ülni, de aludni is lehetett, és erre került nagymosáskor a teknő is. A kecskelábú asztalnak olyan vastag lapja volt, hogy elbírta volna bármelyik király címeres étkészletét is. Mellete állt a puhafából készült egydeszka-keskeny lóca, amelyik aránytalanul magas és könnyű volt, ezért sokszor feldőlt. De le lehetett ülni még kis sámlira, hokkedlira, meg egy háromlábú székre is, melynek homorú ülőkéjére sokszor raktam gyermekkorom kincseit: gombokat, színes golyókat, ceruzavéget, kis szegeket, hogy el ne guruljanak. A fal mellett, a ház eresze alatt állt a sparheid — szintén kincstári tulajdon —, amelyben állandóan égett a tűz. Alatta volt a sok jó, száraz, munkában megfáradt fa, meg a gyűjtés és egy ócska faládában a szén. A stelázsi is a falnak támasztotta nemlétező házát. Nehezen kopó, törő, a használatra türelmes edények voltak a polcokon. Nehéz, öntöttvas fazekak, lábasok, serpenyők ültek szép sorjában az ollóval kicifrázott újságpapíron. A lugas egyik sarkában, ahol az árnyék a legsötétebb volt, emberderékig ágaskodó fakupa állt, mindig tele hűs vízzel, és az oldalára akasztva a szintén fából faragott,hosszú nyelű merítősdánnyel. Ez voltnagyanyám birodalma. Gyermekkoromban sok időt eltöltöttem itt. Ültem a kissámlin és néztem a lapjára fektetett, földbeágyazott téglákon futkározó hangyákat. Csak akkor kaptam fel a fejem, ha megsuhintott nagyanyám szoknyája. Ilyenkor felnéztem rá és megvártam, amíg ő is megkeres a szemével. Rendszerint visszalépett hozzám, lehajolt, megsimogatta a fejem és ezt mondta mosolytalan arccal: „Nem vagy útban, virágom...” Ha a nagyapám otthon volt, ő is ugyanúgy félrehúzódott valahová a lugasba, mint én. Ebéd után megtömte a pipáját. Én vékony fenyőfából hasított szilánkot tartottam a tűzbe és amikor ez meggyulladt, odavittem neki. Erről gyújtott rá. Kettőjüket ritkán hallottam ,beszélgetni. Ha mégis szót váltottak, akkor is röviden, és minden esetben vagy a pálinka, vagy a pipadohány miatt. Nagyapám rendszerint kevesellte a napi adagot, nagyanyám azt mondta, hogy még ez is sok. Gondolom, minden maradt a régiben, mert nagyanyám igen erélyes asszony volt. Féltek tőle ember nagy fiai is és mindenki tisztelte őt a telepen. Ő tartotta össze és többször ő tartotta el a terebélyes rokonságot. Minden kérdésben övé volt az utolsó szó. De ennek ellenére, mindenki azt mondta: így van jól. A sok unoka közül engem csak egyszer ütött meg. Máig is emlékezetemben él, ahogy megvillant a napfényben a vastag karikagyűrű, amikor kezével felém legyintett. A gyűrű... Aznap, amikor először indultam el ebből a bányatelepi lugasból a közeli városba, nagyon korán keltett fel nagyanyám. Tulajdonképpen akkor ébredtem fel igazán, amikor egy vízzel telt ,lavórba állított és megmosott tetőtől talpig. Aztán felöltöztetett. Azt a ruhát adta rám, amiben templomba szoktam járni. Eredetét nem ismerem. Előttem már viselhette valaki a szürke, fakó rövidnadrágot és a nehéz, vastag fekete kabátkát, melynek elöl két gombja volt, s amelyek csak hasonlítottak egymásra. Aztán leültetett és ő is készülődni kezdett. Bokáig érő, fekete, egybeszabott ruhában jött ki a szobából. Hosszú, őszes haját kontyba kényszerítette, aztán fekete fejkendőt kötött meg az álla alatt. Nagyot sóhajtva leült, lerúgta lábáról a fapapucsot, és tiszta fehér rongyból kapcát kerekített bokája körül. Hosszú szárú fekete cipőt húzott, két-három lépést téve megnyikorgatta a talpát, aztán aprólékosan körülnézett. — Gyere — mondta, és nyújtotta a kezét. Elindultunk lefelé a telepen, a kisvasút állomására. Fogta a kezem, de nem szorította, sietett, de nem vonszolt. Nekem pontosan kétszer kellett lépni, amíg ő egyszer nyújtotta előre a lábát. Egyenes derékkal, mosolytalan arccal és szótlanul ment végig az utcán. Köszönésében is szűkszavú volt. A jónapot mellé soha nem tette oda a kívánokot. Az állomás egy nagy téglaépület kisebbik felét foglalta el. Nagyobbik részében volt a konzum, a bolt, ahol mindenfélét lehetett kapni. Sokan álltak a vágányok mellett, s mivel fizetés napja volt, sok volt az üvegekkel hadonászó részeg bányász is. A salaktöltés aljában parasztasszonyok árulták kibontott batyuikból a tojást, tejet, tejfelt, vajat és kukoricacsutkával bedugott üvegekből a pálinkát. Volt ott egy falábú, kopasz öregember is, aki nyakába kötve hordott egy kis ládát, és egyre ezt kiabálta:,,Nálam minden kapható!” Fogalmam sem volt róla, mit árult. De a legérdekesebb látvány a papagájos ember volt, élénkszínű madarával és sóscéduláival. Hosszan fütyülve bukkant ki az alagútból a kisvonat, és szénnel teli kocsikat húzott maga után. Erre nagy felbolydulás támadt. De nagyanyám meg sem moccant, csak szorosabbra fonta ujjait a csuklóm fölött. Mikor a szeneskocsikhoz odatolatták a fabódészerű személykupékat is, az elsők között másztunk fel a lépcsőn. Nagyanyám két részeget lökött félre, amíg engem feltuszkolt, aztán visszarántott egy kofát, akinek nagy batyuja beszorult a keskeny ajtóba. Az ablak mellé ülhettem, nagyanyám pedig mellém telepedett. Csak ekkor engedte el a kezem. Megigazította álla alatt a kendőt, aztán szinte nem is moccant. Pedig körülöttünk tótágast állt a világ. Egyre többen gyömöszölődtek a kocsiba, egyre több lett a csomag, a cigaretta meg a pipafüst és az emberi beszéd, kiabálás. De aztán, amikor a vonat nekilódult, mintha kicseréltek volna mindenkit, csendessé váltak az emberek. A bányászok fejüket a kocsi deszkaoldalához támasztva szundikáltak, pótolták, amit az éjszakai műszak miatt elmulasztottak. A karbidlámpák ütemesen ringatóztak a kis kampójú, barnára festett, öntöttvasból készült fogasokon. Némelyik még égett, pislákolt. Vidáman futott lefelé a völgy kanyaraiban a kisvonat. Vitte a szenet a gyárba, az embereket meg otthonukba vagy a városba. Mi ott szálltunk le, ahol a városi villamos keresztezte a kisvasutat. De nem szálltunk fel a sárga kocsik egyikébe sem, hanem elindultunk a város felé, mindenütt a villamossín mentén. Nagyon sokáig gyalogoltunk. Fel sem tűnt, mikor koppant először a cipőnk az aszfaltjárdán, de mikor észrevettem, hogy milyen úton járunk, az jutott eszembe, hogy most már a városban vagyunk. Nem leptek meg a magas bérházak, a nagy forgalom és a széles utcán jövő-menő embersokaság. Némely kirakatnál megálltunk. Nagyanyám szeme aprólékosan végigtapogatta az üveg mögött levő ruhákat. Az egyik kirakathoz többször is visszatértünk. Hosszas nézelődés, ácsorgás után ezt mondta nagyanyám: — Ide bemegyünk. Utánaléptem a magas, csupa üveg ajtón az üzlet fényes parkettájára. A félhomály, a sok új ruha szokatlan szaga, a mennyezetig érő tükrök elhódítottak. Egy pattanásos arcú kereskedősegéd azonnal meggyújtott néhány lámpát, és mosolyogva beszélgetni kezdett nagyanyámmal. Aztán egymás után a pultra tett néhány gyerekruhát. Beszélgetésükből sokáig csak a számokat értettem meg, mert a különféle ruhaanyagokról fogalmam sem volt. Később levették rólam a kabátkát, és egymás után húzták rám az új öltönyök kabátjait. Néztek, rángattak, forgattak és közben vitatkoztak. Sok új kabátot rámpróbáltak, de alighogy rajtam volt, már húzták is lefelé. Aztán később, mintha kifáradtak volna, pihenésként egyik-másik ruhával elsétáltak az ajtóig, ott kiléptek az utcára, és tapogatták, nézegették, forgatták az anyagot. Ezekben a szünetekben elbámészkodtam a nagy üzlethelyiségben. Tömött sorokban lógtak a ruhák a falak mentén. Kétféle feliratú tábla ismételte magát sok helyen. Az egyikre ez volt írva: „Szabott árak”, másikra meg ez: Tilos a dohányzás!” Nem sok vevő volt az üzletben. Azon a részen, ahol én álltam, senki. Legszívesebben nagyanyám után mentem volna, de tudtam, nekem ott kell maradni, ahová állított. Az egyik távolabbi pult mögül közömbösen nézett rám egy idősebb ember. A ruhákattartó állványoknak támaszkodott és a fogát piszkálta. A pénztárban ülő elhízott nő pedig kis tükörben nézegette magát. Amikor nagyanyám és a kereskedősegéd visszatért, abban reménykedtem, nemsokára elmegyünk innen. De nem ez történt. Közös erővel lehúzták rólam a szürke, fakó rövidnadrágot is és egy újat próbáltak rám. A pattanásos arcú segéd ott igyekezett, lihegett körülöttem, és én minden érintésétől undorodtam. Végre az egyik nadrágot rajtam hagyták. Térden alul ért. A segéd mondta is, hogy nagy lesz, de nagyanyám legyintett: „Legalább nem növi ki hamar..Aztán levették ezt a nadrágot is rólam és elindultak megint az utcára, hogy napfénynél vegyék szemügyre. Ott maradtam a nagy üzlethelyiség közepén. Az idősebb ember a pult mögött még mindig a fogát piszkálta, de közben mosolygott. A pénztárban ülő kövér nő is rámvillantotta aranyból készült műfogait. Egészen lassan elfordultam tőlük és ekkor szembetaláltam magam a parkettától a mennyezetig érő tükörrel. Ekkor láttam viszont magam először teljes életnagyságban, méghozzá fehér kis gatyában és ingben. Testemen végigfutott a hideg, pedig nyár közepe volt. Szerettem volna elfordulni, de a tükör nem engedett. Nem engedett moccanni a tükörből rámmeredő, csodálkozó saját két szemem. Mozdulatlanul áltam sokáig, aztán elkezdett vacogni a fogam. Először csendesen koccantak össze, aztán egyre hangosabban. Úgy éreztem, egyre hűvösebb, hidegebb lesz körülöttem a világ, úgy láttam, egyre fehérebb lesz rajtam a fehér ing. Aztán fázni kezdett a cipőben a talpam, mintha jégen állnék. Lúdbőrös lett az egész testem. Olyan érzésem volt, mintha súlyos hópelyhek hullanának meztelen vállamra, kezemre, nyakamra és szempilláimra. Szédülés fogott el és olyan álmosság, hogy alig bírtam állva maradni. Lehunytam a szemem ... S ekkor hirtelen megérintette a karomat nagyanyám. Lehunyt szemmel is tudtam, éreztem az ő kezét. Rámadta a régi ruhámat, a szürke, fakó rövidnadrágot, és a nehéz, vastag fekete kabátkát és begombolta azt a két gombot, amelyek csak hasonlítottak egymásra. Már nem fáztam, nem vacogtam. Elolvadt lábam alatt a jég, a hópelyheket a vállamról és a szempilláimról felszippantotta a nagy kirakatüvegen beszökő napsugár. Ott álltam nagyanyám mellett, s arra ügyeltem, hogy ne forduljak a nagy tükrök felé. A pattanásos arcú kereskedősegéd komótosan csomagolta a ruhát, aminek én csak a szokatlan szagát ismertem. Nagyanyám fizetni készült. Megbontotta elöl a zárt nyakú ruháját, és kis vászonzacskót vett elő, amely a nyakán függött. Kiborította a pultra a tartalmát és számolni kezdte. — Kétszer is megolvastam, mégis kevés — szólt oda a kereskedősegédhez. Most már ketten számolták. Többször is helyet cseréltek a pulton a pengők és a fillérek. — Nem sokkal kevesebb, de kevés — nézett fel a pultról a pattanásos arcú. — Nem lehetne?... — kérdezte nagyanyám. A pattanásos arcú felhúzta a vállát és kifelé fordította mind a két tenyerét. Később még halkan odasúgta: — Ha csak a főnök úr ... Aztán elrobogott az üzlet végéhez és ott egy függöny mögött eltűnt. Kis idő múlva ketten jöttek vissza. Elöl egy alacsony, kopasz, kövér ember, mögötte félig meghajolva a pattanásos arcú. — Sajnálom nagyasszonyom — mondta néhány lépés távolságból a kövér ember —, de nem tehetek semmit. Szigorúan szabott árak — mutatott kezével a táblára. Aztán levette a szemüvegét, és úgy nézett fel nagyanyámra, mint aki tudja, nem fejeződött még be ez a beszélgetés. Közben a szemüveg egyik szárával piszkálni kezdte a fülét. — Itt szoktam vásárolni, ismer talán Székely úr— mondta nagyanyám. — Soha nem maradtam adósa. — Hogyne ismerném a nagyasszonyt — lépett közelebb a kövér ember. — Számontartom én a vevőimet. — A következő fizetésnél behoznám, ami kevés még esedékes ezért a ruháért. — Nem tudom, nem tudom — sóhajtozott a kövér ember. — Tudja, nem olyan időket élünk. Én megbízok magában, de — és itt körülnézett és lehalkította a hangját: — Énbennem nem bíznak meg. Nagyanyám bólintott. Egy darabig szó és mozdulat nélkül állt, aztán rátette kezét a pulton levő csomagra és ezt mondta: — Itt hagynám addig ezt a gyűrűt. A kövér ember azonnal abbahagyta a fülpiszkálást és felrakta a szemüvegét. Közel hajolva, figyelmesen megnézte a gyűrűt nagyanyám csomagra tett kezén. — Lehet — mondta és kiegyenesedett. Nehezen jött le a gyűrű nagyanyám ujjáról. A kövér ember szappanért küldte a pattanásos arcát. Csak ezután került kezébe nagyanyám gyűrűje. Mielőtt kiléptünk volna az üzletből, nagyanyám kezembe nyomta a csomagot és kapkodó mozdulatokkal visszagombolta mellén a ruhát. Az utcára lépve szemembe vágott a napfény és mohón szippantottam a friss levegőből. Úgy éreztem magam, mintha valami óriási vattahegybe vágott pincéből kerültem volna a napvilágra. Egyszeriben éhes és szomjas lettem. — Éhes vagyok — mondtam nagyanyámnak. — Mindjárt, virágom — nézett rám és aprópénzt csomózott ki zsebkendője sarkából. Az utcasarkon vett egy perecet és a kezembe nyomta. Aztán a villamosmegállóhoz mentünk. Ott ácsorogtunk és én közben örültem, hogy nem kell gyalogolni, és hogy felülhetek erre a sárga vonatra is. Amikor a villamos odadöcögött, nagyanyám gyorsan odalépett a peronon álló kalauzhoz. Pénzt adott neki, rám mutogatott, aztán együttesen felraktak a kocsiba. — Majd a bácsi megmondja, hol kell leszállni — mutatott nagyanyám a kalauzra. — Tudod, a kisvasútnál. Ott ülj le a kút mellett és várjál meg. El ne mozdulj! Majd jövök én is. A villamos meglódult. Az ablak poros üvegén át láttam nagyanyámat fekete ruhájában, hóna alatt a barna csomagolópapírba burkolt ruhámmal. A villamos lassan ment. Nagyanyám állt még egy darabig, aztán fejét lehajtva megindult a villamos után. Ültem az ablaknál, arcomat a remegő üveghez szorítottam, és néztem, hogyan távolodunk nagyanyámtól. Már régen nem láttam őt, amikor arcomat elvettem az ablaküvegtől. A kocsiban ülők engem néztek. Éreztem, elpirulok. Aztán soha nem érzett fáradtság lepett meg. Majdnem kiesett a perec a kezemből. Nagyon álmos és nagyon fáradt voltam. Visszafelé az út villamossal rövidnek tűnt. Szinte örömmel ugrottam le a kocsi lépcsőjéről, amikor a kalauz szólt. A kisvasút megállójában megkerestem a nyomóskutat és letelepedtem az árnyékban. Néztem az út forgalmát, s túl a gyár magasra nőtt, füstölgő kéményeit. Hallgattam a távoli mozdonysípolást, a mellettem elhaladó idegen emberek beszélgetését. Nehezen telt az idő, ezért megörültem, ha vízért jöttek a kútra. Szívesen nyomtam, húztam a szivattyú hosszú, begörbített karját és néztem, hogyan telnek meg a nagy fehér vedrek, vagy hogyan csorog a víz a szomjas ember két tenyeréből formált kelyhébe. Szívesen ittam volna én is, de nem mertem megkérni senkit arra, hogy hajtsa a kutat. Nagyanyám úgy ért oda a kúthoz, hogy észre sem vettem. Mikor megláttam és meghallottam a hangját, nem bírtam tovább, elsírtam magam. Vállamnál fogva odavont magához és ezt mondta: — Ne sírjál, virágom. Lásd, itt vagyok. De én csak sírtam és a szoknyájába töröltem a könnyeimet. Aztán leültünk egymás mellé. Megfeleztük a perecet és elropogtattuk. Később vizet ittunk a kútnál, csak úgy kézből. Először nagyanyám hajtotta a kutat, aztán én. Megnedvesítette a zsebkendőjét és ezzel végigtörölte az arcomat. Egyszeriben elmúlt éhségem, szomjúságom, fáradtságom, álmosságom. Este lett, mire hazaértünk. Nem volt még sötét, de a nap már valahol igen távol járt tőlünk. A lugasban megszokott helyén ült nagyapám és pipázott. A sparheidben égett a tűz, egyenesen szállt fel a füstje a sötétedő ég felé. Mielőtt ültemben elaludtam volna a kis sámlin, sokáig néztem a hamuba hulló parázsszemeket. Aztán azt álmodtam, hogy a csillagok leszálltak a földre, ide a bányatelepre. Minden bányásznak jutott egy belőlük, és este, és lent a föld alatt ezentúl csillagok világítottak nekik, mint valami bányászlámpák. Ma már tudom, hogy ebben az álmomban a földi csillagok nagyanyám gyűrűjéből, az én első új ruhám öröméből merítették fényüket, csillogásukat. ORAVEC JÁNOS Anyám anyja - nagyanyám BARCZI PÁL: EMLÉK OTTHONRÓL (RÉZKARC)