Napjaink, 1979 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-01 / 1. szám

JÓCSIK LAJOS A legnagyobb jövőjű város Móricz Zsigmond álmai Nagy-Miskolcról R­ánk szakadt gondjaink között alig vesszük észre, hogy a rohanó idő itt hozza Móricz Zsigmond születésének centenáriumát. Száz éve lesz 1979. július 2-án, hogy először nyitotta rá a sze­mét a világra Tiszacsécsén, amely akkortájt s azóta is 350 lelket szám­lált a „ficsás” Tiszaparton. Hatvanhárom esztendeig bírta sorsát. Eb­ből legalább négy évtizeden át rótta a kis haza útjait, tájait. Mindent megnézett az országban, és mindent meg is látott. Bizonyság rá a száztíz kötetre tehető riport, útirajz, novella és regény, valamint a színdarabok és drámák sora, tehát az egész életmű. S ha a centenáriumi ünnepségek során az ország beletekint a műbe, megláthatja benne magát. S ha most javaslatot teszek a tükörbenézésre, száz olvasó közül száz arra gondol nyilván, hogy Debrecen, Szeged vagy Kecskemét ra­gyog elő a tükörképben. Valóban derék dolgozat volna írható Móricz és Debrecen, Móricz és Szeged, vagy Móricz és Kecskemét címen. Re­mélhető, hogy a centenáriumi ünnepségre íródnak ilyen dolgozatok. S lehet, hogy száz olvasó közül száz meglepetésre tágítaná szemét ha Mó­ricz és Miskolc címen pályázat kiírását javasolnám. A meglepődés érvei készen állnak majdnem mindenkinél. Hisz köztudott, hogy Móriczot any­­nyira a földműves ország szülte és küldte, hogy bele sem képzelhető más életformába, életkeretbe. Éppen ezért az agrárius életforma írója volt. Ipari képleteket csak első felesége, Holics Janka révén láthatott a Fel­vidéken az első világháború előtt, az északi bányavidéken, ahol apósa bányahivatalnok volt. A kis bányavárosok iránti érdeklődését elvágta az első világháború. Az iparvárost és országot fejlesztő keretét Mis­kolcon ismerte meg, fél évszázaddal ezelőtt, amikor leszorított város­sal találkozott, de még ebben a helyzetében is az iparosodó ország leg­érdekesebb modellje volt. Bámulatba ejt Móricz Zsigmond világos lá­tása és főleg a mi életünkhöz vezető távlatok pontos értékelése. S a bámulat avval is nő, hogy mindezt (idén, novemberben lesz) 48 esz­tendeje vetette a Nyugat oldalaira, a lap 1930. évi novemberi számá­ban. Az elképzelhető, hogy a „városos Magyarország” kívánalmát nagy barátja Ady Endre révén adoptálta, de bámulatba ejt, milyen képpé dolgozta ki Miskolc esetében. Íme, az első mondata: „Miskolc a leg­nagyobb jövőjű magyar város”. — Arra késztet, hogyan képzelte el ő egy ipari város fejlődését, akit mégis túlzás volna urbánus jelzővel illetni. A nyitó mondat után ezek a megállapítások következnek: „E pillanatban el van hanyagolva. Az állam nem favorizálja. Nem kapott még egy kis egyetemet sem, nem kapott privilégiumokat. S ami na­gyobb baj, nincs benne a köztudatban a fontossága, jelentősége és ér­téke. Északnyugati végvár a Csonkaországban. Kassa óta öt várme­gyének központja. A Tisza jobb partján, Sátoraljaújhelytől Tiszafüre­dig minden reá koncentrálódik, Borsod, Gömör, Abaúj, Zemplén, sőt Zemplén és Hajdú tiszaparti tájai is ide tartoznak. Az országnak ta­lán 15-öd része Miskolc hadtápterülete. És ez a terület a legfontosabb ipari területünk. Az egész Borsod szénbánya és erdőség. Minden falu­végén szénbánya, s a Bükkben ötvenezer hold összefüggő erdőség. A magyar Ruhr-vidék. Mihelyt a víziutak kiépülnek, ez lesz az Alföld szénkamarája. Szene kitűnő barnaszén, amely kémiai feldolgozásra is elsőrendű. Erdőségeiben a bükk és a tölgy uralkodik. Tűzifa, ipari és műfa, a legnagyobb érték.” Móricz Zsigmond elpostázza véleményét az akkori kormányzat (Bethlen uralkodik az ország felett) címére is, melynek nincs érzéke se szándéka a város és az ipari táj fejlesztéséhez. Ha épít, Palotaszállót rakat fel, ahová csak magas állami funkcionáriusok, vagy az uralkodó osztály tagjai juthatnak regenerálni magukat. Ismertem egy délvidéki főispánt, aki nyugállományát Budapesten töltötte és aki minden esz­tendőben ádáz harcot folytatott, hogy „beutalást szerezzen” Lillafü­redre. „Csodálatos, hogy a kormányzat még mindig nem vette észre a Miskolc-körzet rendkívüli jelentőségét. Ide kellett volna helyezni a selmeci bányászakadémiát, melyet Sopronba vittek. Bizonyára ott is jó helyen van, de ennek a területnek véghetetlen fontosságú szervét le­hetett volna kiképezni ebből a bányászakadémiából. A magyar ipari jövő alapját kell megvetni egy ilyen tudományos és iskolai intézmény­nyel. Ami ipari lehetőségünk van, az mind itt van. Itt van a két leg­nagyobb ipartelep is, Ózd és Diósgyőr. Az Alföldön a mezőgazdasági iparnak lesz jövője, de hol van az még. Itt viszont adva vannak a ter­mészeti kellékek a nagyipar, a nehézipar számára.” Borsod iparosításának tervét sürgette Móricz Zsigmond a Nyugat hasábjain 48 esztendővel ezelőtt, vagyis 1930-ban. Tehát ipari terv­gazdálkodási igényt támaszt a Bü­kkvidék számára az ország első iro­dalmi folyóiratában. „Milyen jó volna, ha már lenne szervezve az ipar világa. Ez a táj is földművelésre van utalva ma még. S a földműves krízise itt lát­szik meg legjobban. Borsod déli vidéke, éppen a legjobb földek népe, el van adósodva. A mezőgazdasági kamara elnöke szerint tíz gazda közül hét végképp eladósodott. Ellenben a felső borsodiak, a gyengébb és szűkebb földeken jobban élnek, mert segítségükre van az erdei ipar, a bánya és a gyár. A természet szabja meg a jövőt. Erőszakosan nem lehet új gazdasági ágakat teremteni, ellenben az adott helyzetet erőszakosan el lehet hanyagolni és rontani. Itt ez történik. Azt kér­deztem, hány gazdasági iskola van ezen a területen. Kiderült, hogy egyetlenegy sincs. Van két téli tanfolyam, egy Miskolcon, egy Egerben. Ez az egész. És hány ipariskola? Magasabb intézet? Technológia? Felső ipari oktatás? Semmi. Ez nem maradhat így soká. Elementáris szükségletek követelik, hogy a kormány vegye kezébe a dolgot és prog­ramot dolgozzon ki a borsodi Bükkvidék iparosítására. Ha végrehajt­ják, az ország kincstárát lehet itt megnyitni, s végtelen szükségünk­ben boldognak kell lenni, hogy még van egy táj, ahol ilyen dúsgazdag ipari lehetőséget érzünk”. Az országra egyre nagyobb súllyal nehezedett a gazdasági válság, és a munkásokat tipró munkanélküliség. Az optánspereket hajszoló Bethlen-kormány kénytelen a munkanélküliséggel is foglalkozni. Ho­gyan foglalkozik evvel a súlyos problémával? Bethlen 1930. április 14-én tárgyal a szociáldemokrata párttal. Milyen eredménnyel? A va­lóság mutatja az eredményt: 1930 márciusában a dolgozókat tömege­sen bocsátják el a pestkörnyéki üzemekből. És így jön az országra az emlékezetes nap, szeptember 1. Mi teszi e napot emlékezetessé? A munkanélküli fizikai és értelmiségi dolgozók az utcára vonulnak, tün­tetnek. A kormány lovasrendőreit veti be ellenük. Nemcsak belegázol­nak a tömegbe, de bele is lőnek. Két halott, több súlyos, számtalan könnyű sebesült. És a rendőrautók nem győzik behordani a lefogotta­­kat. A kirótt büntetéseket évszázadokban lehet számítani. Ez a Beth­­len-kormány válasza a munkanélkülieknek. ••a»­És az író, aki a Nyugat főszerkesztője (Babits Mihállyal együtt), elindul, hogy paradicsomot álmodjon Miskolcra és környékére. Ahogy koncepciótlanul el van hanyagolva maga a borsodi ipartáj, ugyanúgy el van hanyagolva fővárosa, Miskolc. Miskolc egy hosszú és keskeny völgyben fekszik, kelet—nyugati vonalban. Igazán egyutcás város, amely e miatt igen érdekesen fejlődött. Az Avast öleli körül. Nyugati végén Diósgyőr nőtt össze vele, keleti végén megnyílik a nagy Alföld síkja, s a Sajóra támaszkodva, Hejőcsabáig nyúlt. Ezenkívül­­ egy párhuzamos völgyön fejlődik tovább. 3 TISZTELET M. S. ESCHER MESTERNEK RÉKASSY CSABA RÉZKARCA A MŰVÉSZ MISKOLCON NYÍLT KIÁLLÍTÁSA ANYAGÁBÓL

Next