Napkelet, 1934. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)

1934-07-01 / 7. szám - Éber László: Apostolok oszlása. Dícséretet nyert elbeszélés

NAPKELE­T APOSTOLOK OSZLÁSA. Dicséretet nyert elbeszélés­­en Bartolommeo felhúzta vállát, aztán öreges mozdulattal nyak­szirtje mögé nyúlt és megigazította bő köpönyegét. A hegyek felől fújdogáló hűs szellő megzörgette a szőlőlugas sárga és piros leveleit. Esteledett, Caecilia Metella mauzóleumának aranyos patinája beleszürkült a távoli formátlan homályba. — Nem tehetek róla, fiatal barátaim — folytatta Don Bartolom­meo — de mégis csak azok az oltárképek szólnak igazán szívemhez, amelyeket az én felejthetetlen Giovanni Santini festett csendes umbriai városkák temp­lomai számára. Mily bensőség, mennyi áhítat van bennük ! Mily önfeledten állnak szentjeink karcsú, törékeny alakjai a mennyek királynőjének trónja mellett ! Akármit beszéltek is régi és mai művészetről, maradiságról és haladásról, a művésznek mindig az lesz a fő feladata, hogy szent vallásunk követelményeinek tegyen eleget. Igaz, én már öreg vagyok és nem értem meg mindazt, amivel ti, fiatalok, olyan nagyra vagytok, de hiszen szegény Raffael is mindvégig megóvta az érzésnek azt az ájtatosságát, tisztaságát, amely az apai iskolából maradt reá. Mégis csak kár, hogy utolsó nagy Madonna-képe, amelyen igazán a mennyország nyílik meg szemünk előtt, nem maradt itt Rómában, ahol sokan láthatnák, hanem eldugott helyre került, Piacenzába, a bencések templomába. És Perugino .. . — Csak Peruginót ne emlegesse, tisztelendő atyám — kiáltott hevesen Francesco Penni. — Ki tudja, nem lett volna-e jobb, ha Raffael sohasem kerül a keze alá. Nem tudom ugyan . . . Dehát Perugino már régen túlélte magát és úgyszólván senki se vette észre, amikor tavaly meghalt. Utolsó szentképei­nek édeskés áhítata igazán csak vénasszonyokat téveszthet meg. Ami pedig a vallásos érzést illeti, az a vén imposztor . . . — Hagyd abba, Francesco — szólt közbe Giulio Pippi. — Most nem erről beszélünk. Bizony nagyon messze vezetne, ha azt kutatnók, mennyire tükröztetik vissza a festő vagy szobrász alakjai saját érzését, lelkét, gondolko­dását. Ha Megváltónk kereszthalálát festjük, oda kell festenünk a megtért és a gonosz lattot is. Mindegyikünkben él valami ebből is, abból is és azért tudjuk kifejezni az üdvözülés elragadtatását és a kétségbeesett elkárhozást. Penni elhallgatott, Giulio szavainak szemlátomást nyomatéka volt. Ámbár nem ő volt a legidősebb a négy művész közül, akik az öreg pappal együtt csendesen iddogáltak, beszélgettek, mégis, mintha társainak vezére, az est hőse lett volna a villogó szemű, szakállas délceg férfi. Ruházata is kivált a többi közül. Művészek módjára színes és szeszélyes szabású volt, de választé­kos és finom kelméből készült. A társaság legfiatalabb tagja szólalt meg ekkor, alig huszonnégyéves szőke ifjú, akit mindenki Pierinónak becézett. — Könnyen ítélkezünk mi mások művészetéről itt Rómában, ahova a kegyes sors vezérelt bennünket. Hiszen csak te vagy római születésű, Giulio, Napkelet 26

Next