Napló, 1992 (3. évfolyam, 88-139. szám)

1992-01-08 / 88. szám

1992. január 8. E­ljött a nap, amikor nem tudtunk kö­szönni. Eljött az idő, amikor a jókíván­ságoknak hirtelen tényleges súlyuk lett, amikor éreztük, képtelenség megkopott és kiüresedett frázisokat ledarálni. Újév első napjai voltak a legnehezebbek. Üdvözlés mellé első találkozásokkor köszöntés is du­kál. Most egyszerűen dadogtunk, kétségbe­esve keresgéltük a szavakat, hogy kitöltsük velük az illem szabta formákat. Hagyomá­nyos jókívánságainkat idén butaságoknak, sekélyeseknek véltük. Pedig szokás szerint barátoknak, ismerősöknek kívánni kellett volna valami szépet, emberit, de a szívtől a szájig ezúttal olyan hosszú volt az út, főleg, hogy az értelmünk is azonnal tiltakozni kez­dett. A régen jól bevált három kurta szó, hogy­ boldog új évet­­ napjainkban üresen kongott volna, talán ilyen formában ki sem bújik belőlünk, hiszen annyira semmitmon­dó, hogy már-már féltünk is elmotyogni, mert csak lelki szegénységünkről árulkodott volna, s egyáltalán, merünk mi efféle hitelte­len jókívánságokkal előhozakodni? 1992 haj­nalán boldog új évet köszönteni valakinek, ez a badarság egyenlő a cinizmussal, jobbik esetben a tökkelütöttségről szóló bizonyla­ton ékeskedő elmegyógyintézeti bélyegzőt jelenti. Ettől függetlenül akadt olyan, aki ragasz­kodott hozzá, de mivel óhatatlanul érzékelte köszöntésének sterilségét, mentegetőzve ha­tárolta el magát, miszerint nem ő tehet róla, hogy e jókívánság elvesztette lényegét, eltor­zult, használhatatlan lett. Kétségtelenül igaza volt. De az ember manapság még a sóhiva­talba se mehet a maga igazával, hiszen a sóhivatalok is megszűntek. Úgy tapasztaltam, mindenki igyekezett valamelyest módosított, címzetthez alkalma­zott, idomított újévi köszöntést kitalálni. Az egyház rábukkant az „áldásos" jelzőre; a betegeknek egészséget, mihamarabbi fel­­gyógyulást kívántunk, a gyengélkedőknek, reményvesztetteknek testi és lelró erőt, a nyomorgatottaknak szebb és jobb új évet, a katonazubbonyba öltözötteknek békét, bé­kességet, hazatérést. Szerkesztőségünkben sok-sok variáció után alakult ki az a közösségi, egész itt élő közösségünkre vonatkozó köszöntés­­képlet, amely talán híven tükrözi a jelen pillanatot, napjaink hangulatát, bizonytalansággal fe­nyegető s még mindig csak komornak lát­szó jövendőt. „Erőt, egészséget, kitartást a túléléshez? Hát igen. Ha valamire most szükségünk van, az az erő, az egészség és a kitartás. Meg az összetartás. Véletlenül se a közszájon forgó politikai szólamok szintjén. A sorskö­zösség vállalásában, az egymás vállalásában, az egymás megismerésében, értékeinek vagy törekvéseinek elismerésében, megbe­csülésében. Miért épp most? Mert most vagyunk legkevesebben, most a legnehezeb­bek a terhek, most érezzük magunkat legin­kább politikai játékszernek, most épül le folyamatosan, ámde radikálisan kisebbségi létünket őrző, kialakult struktúránk, most a legnagyobb a vérveszteség, most kényszerü­lünk arra, hogy az eltávozottak helyére áll­junk. Most tépődik fel a múlt, zilálódik szét a jelen, szakadozik rongyokká a jövő. Erő, egészség mellett nagy és szerű­ aka­ratra, mindennapos szívósságra van szüksé­günk ezekben a tragédiás időkben. Márpe­dig csak azok tartanak ki mindenáron a végsőkig, a Jó vagy Rossz ejöveteléig, akik tudatában vannak cselekvésük, helytállásuk értelmességének, erkölcsösségének, egye­düli lehetséges választásuk emberi, nemzeti­ségi fennmaradása, megmaradása zálogá­nak. Ez a zálog, ez a biztosíték pedig sok­sok apró szelvényre osztva önmagunkban van, mindegyikünkben egy kicsi, s az egész közösséget lopja meg az, gyengíti és bizony­­talanítja el, aki a nemzeti felelősség rábízott darabkáját feladja vagy eltékozolja. Újévi jókívánságunk utolsó szava a túlé­lésre, a megmaradásra, a minden poklokon átvergődésre apellált. S nem a boldogságra. Mert sejtjük, hogy megpróbáltatások egész sora vár ránk. Túlélni az őrületet, a hisztéri­át, az igazságtalan támadásokat, a lehetsé­ges újabb gyalázkodásokat, a további megti­zedeléseket, a küszöbünkön dühöngő hábo­rút, a legkülönbözőbb fenyegetéseket, a po­litikai erőszakot és megszégyenítéseket, az elvonásokkal, intézmények megszüntetésével kezdődő, s ki tudja, mivel végződő nyomás­­gyakorlást. Mindehhez csak azért nem emlí­tem várható gazdasági leromlásunkat, mert ilyen tekintetben vélhetően osztozni fogunk e szerencsétlen térség összes nyomorultjá­val. Kérdezték tőlem, hol szilvesztereztem? Mondtam, otthon. Nem tudtam volna elvi­selni a mulatozó, vidám, duhaj embereket körülöttem. Egyáltalán, kinek volt kedve uj­jongani? Éjfél előtt bekapcsoltam a tévét, néztem, amint az elektromos órán másod­percenként lepereg az óesztendő. Koccintot­tam valami értelmesebbre, szebbre, a vak indulatok helyett a józanságra. S ekkor a tévéképernyőn, mintegy megcsúfolva rövid­ke reménykedésemet, exkluzív vendégként megjelent a sima képű csetnikvajda. Hívatla­nul bejött a szobámba az új esztendő első perceiben. Most még sikerült egy gombnyo­mással kitessékelnem. De holnap?... Olvasgatom Bibót. Váratlanul ismét időszerű lett történelmi fejtegetése a népek önrendelkezési jogáról. Hihetetlen, hogy akárhányszor felvetődik a probléma, Nyugat- Európa nem érti a végeláthatatlan határvitá­kat, a történeti és nyelvi határok stabilitásve­szélyeztető átcsúsztatásait, az önrendelkezési joggal kapcsolatban csak az elszakadási, önállósulási akciókat méltányolja. Vitás kér­désekre már régen kitalálták a népszavazást, de azok gyakran csak a zavarkeltésre voltak jók. Embertelen, félelmetes megoldás a népcsere, a kitelepítés. Ennek is gonoszab­bik válfaja, mikor távoli vidékekről a nyelvte­rület peremére telepítenek áradatot, kimoz­dítva helyükből az ottaniakat, elhintve a ször­nyű ellenségeskedés magvat így aztán meg­szűnik a határok stabilitásának utolsó tám­pontja is, a lakosság állandósága. „A nem­zetek többé nem arra várnának, hogy bizo­nyos területeket megkapjanak, hanem olyan kedvező történeti alkalmakra várnának, ami­kor lehetséges lesz számukra bármekkora általuk igényelt területről az egész idegen nyelvű lakosságot kitelepíteni." Bibó már ötven évvel ezelőtt látta, hogy az erőszakos népcserékkel Európát a hontalan tömegek országútjává tehetik, s hogy ez a kétélű fegyver teljességgel szerzői ellen fordulhat, a konszolidáció pedig a legvadabb anarchiába torkollhat. A keletről nyugatra, nyugatról keletre, délről északra kényszerülő menekültek, elza­vartak tízezrei, százezrei örök keserűséggel és gyűlölettel szívükben ismét itt fagyoskod­nak az országutakon, a befogadó táborok­ban, ismeretlen városok pályaudvarain, szer­te a kontinensen. És a készülődő megoldá­sok nem az ő megoldásaik. A menekültek hada egy ketyegő robbanószerkezet, mely­nek detonációja számos államalkotói illúziót rombadönthet még. Potenciális földönfutók az Úrban, vigyáz­zunk egymásra­­ megmaradásig. A megpróbáltatások éve Minden pravoszláv hitű olvasónknak kellemes karácsonyi ünnepeket kívánunk. Mi Napló 3

Next