Napló, 1995. július-december (6. évfolyam, 270-295. szám)
1995-07-05 / 270. szám
. júiius 5.________________________________________MiNapló___________________________________________________3 Délvidéki nyár B88888888838888888888888888888888383888888888838888888188888883888888889888888888888888888888888^^ Hontalan hasztalanok hűsítő hangoskodása - hiába Huzamosabb ideig nem voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy a Szerbiai RTV műsoraiból értesüljek a világ dolgairól. Nos, a minap mit sem sejtve végigélveztem a hosszú a főcímet, tudják, azt, amikor valami nagyon mélyen nemzeti és patróta módon kering a semmi körül, majd midőn küldetését befejezve a beteljesülés gyéren pislákoló reményét ébreszti a nézőben, hirtelen kezdődik egy újabb bevezető. Az ilyen módon már alaposan bemelegített honpolgárra csak ezután várnak a döbbenetes képsorok. Minden átmenet nélkül ugyanis megjelenik a képernyőn a búza, és a távolból hallani a szorgos gépek moraját. Ezt követően ragyogja csak be a még mindig árammal hivalkodó szobát a műsorvezető hölgy, aki minden átmenet nélkül közli velünk, hogy hál’ istennek meg a gondos államnak, megkezdődött az aratás. Az ilyen elképesztően bátor hozzállás után feletlenek az egykori tévésben azok a valamikori szerény napok, amikor a híradókban közöltünk híreket is. Habár, nem a maiakat kimenteni akarván, eszünkbe jutnak azok a szintén vakmerő szerkesztők, akik a hetvenes években (boldog békeidők) Tito marsall üdvözlő vagy részvéttávirata után kutattak a Tanjug (ez is egy nagy halott) halmazai között. Mert egyébként mivel kezdhették volna a műsort. Csakhogy akkor még volt valaki, aki táviratokat küldött, és ami még fontosabb: volt kinek. Maradjunk azonban a dicső mában, amelyben kizárólag csak gazdasági sikerekből és a népirtó szankciók elleni szétirádákból áll. Azt feltételeztem, hogy Boszniában nincs háború, és ha van is, az olyan (számunkra) jelentéktelen, hogy kár a híradó drága perceit ennek szentelni. Valamit ugyan sejteni lehetett abból, hogy mindannyian elítéltük a németek „beszállását” a háborúba. A történelem nem bottal ver. A gazdasági sikerélményekkel agyonfárasztott polgár mit tesz annak érdekében, hogy végre kikapcsolódjon? Természetesen bekapcsol valami helyi ultrarövid hullámú adót, hogy a népbutító poprock-hopp zenébe fojtsa baját. Hát nem ott is okítanak!? Egy profeszor, aki azt állítja, hogy a belgrádi Crvena zvezda stadionja mellett nőtt fel még az Árkán előtti régmúltban, egyszerre csak azt mondja: a szerb nép hamarosan elveszik, vagy már el is veszett, mert a fiatalok pljeskavica helyett hamburgert esznek, és ami a csúcs: kólát isznak. Mert bezzeg az orosz nemzet, amely erős mint a bivaly, „a saját hagyományból él”. Nesze neked, nyugati hálaszenes Zsákutcába jutottunk] Ismerős a történet? Ne adjak tovább. Tudok egy másikat is, de az már pletyka. Főszereplője a Buldózer, vagyis polgári nevén Jacques Chirac, aki a leghivalkodóbban büszke nemzet, a franciák köztársasági elnöke. Hagyományaikat ápolva, a beiktatás után nemsokára a francia konyha időtállóságát próbálva bizonyítani, meghívta Európa Címe-beli társait vacsorára. Az első ilyen légyotton, ahol már az előétel és a hagymaleves között meg szokták hányni-vetni a világ dolgait, főhősünk keresetlen szavakkal illette a Paléban székelő szintén büszke nemzetrész vezető tagjait. Egy régebbi játékos, Papandreu görög miniszterelnök, aki amerikai diákként kezdte és a pravoszláv világ élharcosaként folytatta, nem bírván már hallgatni az ideggyógyász és csapata ócsárolását, kibökte a békecomb mellett, hogy azok csak a vallásukat védik. Mi sem kellett több főhősünknek, aki meg sem várva, hogy a pincér kitöltse a poharakba az újabb adag Chablis-t, rámordult a fiatal feleségébe, valamint a török és a macedón veszélybe belerokkant Andreaszra, hogy „azok nem védenek semmilyen vallást, nincs is nekik, hanem közönséges terroristák". Már a desszert (szappé és palacsinta) után mondta, miközben konyakot töltöttek a kávéba, hogy állandóan rosszullét környékezte, amikor Milošević szerb elnökkel beszélt telefonon, akkor még a túszok ügyében. A következő légyottra már Cannes-ban került sor, ahol ezúttal nem filmeket hanem államfőket mutattak be. Nos, a vendéglátó ezúttal is Chirac volt és az áldozati (rántott) bárány pedig ismét a pánhellén Andreasz volt, aki most nem azért kapott a kacsójára, mert a Cordon Bleu (magyarul Karađorđeva šnila) után kapkodott, hanem mert már mindenki unja, hogy nem tud kibékülni egyik létező (Ankara) és egyik nem létező (Szkopje) szomszédjával. Azt mondják, mindezek után Andreaszéknál csak görög ételeket szabad felszolgálni és szerbül beszélni az asztalnál. Közben azért Chiracról is kiderültek turpisságok, mert midőn ő „utálkozott”, beosztottjai vígan tárgyaltak a „terroristák”-kal. Azért azt nem lehet ráfogni, hogy nem ápolja a francia hagyományokat. Hagyományuk azonban nemcsak a franciáknak van, hanem annak a rengeteg békeközvetítőnek is, aki már évek óta ügyesen rendezi a nemlétező boszniai háborút. Most azonban rájuk jár a rúd. A szarajevói városi tanács úgy döntött, hogy a japán Akasi Jaszusit (nem egy japán tortaszelet) és a nyakigláb norvég Thorvald Stoltenberget nemkívánatos személynek nyilvánítja. A nemtortának a bűne az, hogy nem csap le Chirac terroristáira, a nyurgának meg az, hogy egy oslói előadásán azt mondta: Boszniában nem etnikai, hanem polgárháború folyik, mert a muzulmánok és a horvátok is tulajdonképpen szerbek. Élve maradt. Csak nem mehet Szarajevóba. Esetleg a spanyol tengerpart? A korábbi közvetítők sem voltak fedhetetlenek. Lord Carrington családját rokoni ágak fűzték a Karađorđević dinasztiához - állították annak idején a bennfentesek. A másik lord, az Owen, pedig akkor vált a szerb hagyományos konyhaművészet rajongójává, amikor a Milosevic házaspár požarevaci birtokán töltött el egy vidám hétvégét. És akkor miért ne kezdődhetne a híradó búzával?