Nefelejts, 1864. április - 1864. december (6. évfolyam, 1-39. szám)
1864-10-09 / 28. szám
Mikor szebb az ég mint őszszel! Ha szép, tiszta éjjeken az égbolt csodáit nézve szemeinket ama számtalan fölöttünk fénylő pontokhoz emeljük, gyakran bámulva veszszük észre, hogy egy csillag elszabadulni látszik helyéről s az égbolt mérhetlen űrein átvillan. A tünemény oly hirtelen megy véghez, hogy alig látjuk, s csak a csodálat egy „ah“-ját bocsáthatjuk ki ajkainkon. Valóban csillag volt, melyet hullni láttunk? Világító anyag volt-e, mely a világok egyikétől elválva a mérhetlen térbe vész el, talán hírt vive egyik csillagtól a másikhoz repül. Nem tudjuk, várjon a csillagok elhagyhatják-e azon utat, melyen megszabott törvények szerint forogniok kell, s még azon férfiak, kik vizsgálataik tárgyául a csillagos eget választották, sem tudnak róla határozott fölvilágosítást adni, ámbár némelyek azt állítják, hogy néha egy csillag az égboltról eltűnik — elenyészik — meghal, hogy soha többé meg ne jelenjék. Igazuk van-e?! Igaza van-e annak a német írónak, ki azt állitá: „Minden azért van, hogy elenyészszék“ — se mondás kiterjeszkednék még a csillagokra is! Még ők is, a tiszta, fénylő égitestek, alá vannak a múlandóságnak vetve, mint életünk csillagai? Csillagokkal van borítva létünk ege, midőn a napvilágot először üdvözöljük. Oh, hogy oly soknak kell elmerülni, elnyeletni az idő és a sors föltartózhatlan folyamától ! Azon kedvesek, kik életbelépésünkkor üdvözölnek, karjaikat örömteljesen elénk nyújtják, hozzánk csatlakoznak e földön keresztülutaztunkban — fényes csillagok. Az anyai gond szelíd csillag, mely örömben és búban, boldogságban és boldogtalanságban mindig egyenlően gyámolitva és melegítve reánk levilágol; az atyai szeretet tiszta, fényes csillaga, komolyan intve, lábainkat a botlástól megőrizve az élet tekervényes utain. A nővéri szeretet csillaga, mely szeretetteljes szemekkel oly hűn és állhatatosan tekint elénk, bennünket nemes tettekre, jóságra és becsületességre hí föl. A fivéri szeretet csillaga, merész versenyre ösztönöz bennünket az élet legmagasabb díjjaiért. A szent, tiszta szerelem csillaga, mely létünket fényessé teszi, szívünket az elragadtatás kösérzetével tölti el; a barátság csillaga, mely őszintén és igazán, segítve és tanácsolva oldalunkon áll. Mind e csillagok egymás után lehullnak éltünk láthatáráról , azonban örökre veszve vannak reánk nézve ? Nincs visszatérés, nincs új fölébredés? Csak felhők által vannak elburkolva az ily csillagok, s még ezeken át is érezzük fenyőket az emlékezet édenében. Tekintetünk elől rég elenyészve, mégis bűvös sugarakat vetnek napjainkra, túlnan ama csillagok szebben, állandóbban és fényesebben fognak föllobogni. Ha azonban a szerelem, melyet drága kincs gyanánt szívünkben hordunk, saját vagy mi bűnünk következtében elalszik, ha érezzük, hogy az összefűző kötelék lassan kint felbomlik, ha közönyös lesz reánk nézve, aláhull a mindennapi tömegbe, — ez elveszett csillag. Sokkal hamarabb térhet vissza gyűlölet a szívbe, mint hogy a közönyösségig kihűlt szerelem valaha újra föléledne, — közönyösség a szerelem halála. Elveszett csillagok azok, melyekre tisztelettel és reménynyel tekintünk, melyek gyönyörű tehetségekkel fölékesítve a szenvedélyek viharában, boldogtalan tévelygésben az igaz utat elhagyták. Keserű fájdalommal nézünk az ily elveszett csillagok után, mint enyésznek el a feledés éjjében. Elveszett csillagok életünkben a remények, melyek egykor gyermekségünk reggelét körülsugározták, az édes vágyak, melyekről lemondtunk a sors parancsoló hatalomszavára. Szappanbuborékok gyanánt semmivé lettek a fényes álmok , karjainkat epedve kiterjesztjük utánuk, s a levegőt ölelünk. Számtalanok s a legnagyobb változatosságunk az ily elveszett csillagok. Minden emberélet gazdag bennök, mert mindegyik fogva volt a rózsás ifju álmák által, elvakitva a fata morganától, mely minden lépésnél messzebb távozott, úgy, hogy végre élő sötét éj jön körülöttünk.28