Nefelejts, 1865. január-december (7. évfolyam, 1-53. szám)

1865-01-22 / 4. szám

Gondolatim leejtik szárnyukat, Merengően száll el tekintetem . . . Köszöntelek, méla, szent borongás ! Megismerlek! te vagy az szerelem! Napjaimat, mintha átálmodnám, Sem jövőről, sem múltról nem tudok, Oh de érzek! és a félhomályban Megrendülnek lantomon a hurok. Zengj lant!­s mondd el a kedves gyermeknek, Hogy érette lángra gyuladt a szív, S bár szerencsésb volna tán, nem égve: Halhatlanság, a miért lángra viv. Mondd el neki, hogy a nagy világon, Boldog csak az, ki így szól: szeretek ! Mert ez azon istenszó, a melytől A pokol fél, magnyilnak az egek. És ha szivét meghatva daloddal, A szent igét ajkára hozhatod: Több dicsőség ne érjen tégedet, Kiküzdötted legszebb diadalod! Zengj! az árnyban, mely körülvesz titkon, S hol nem hallok semmi köznapi zajt, Rád hallgatni nekem is gyönyör lesz, Bár viszonzást nem fogsz is nyerni majd. Mert szeretni akkor is boldogság, Ha egyedül kell hangoztatni azt, És nem kapunk sem visz hangot reá, Sem a világ tájairól vigaszt. Dalmady Győző. fali© ig©Hl©M©a — Novella. — (Folytatás.) * — Ki lehet ezen fekete egyén ama rejtélyes külső­vel, ki éjfélkor jön ki barátja házából ? . . . Mit kereshet ott ilyenkor? . . . Ezután úgy tetszik Tassonak, mintha valaki mindig azt súgná fülébe: „Piombini! Piombini! . . .“ — Mi lehet ez a „Piombini?“— kérdő magától meg­ütközve. Sohasem hallotta ő azelőtt e nevet! . . . Tasso nem tudott tovább menni, úgy érezte, mintha valami ellenállhatlanul húzná Baldi gróf kastélya felé. De mit keressen ő ott ilyenkor, midőn barátja nincsen honn?... Hiszen honnlétében sem szokta őt soha is meglátogatni! S most menjen oda?! . . . Végre is csak azt vette észre, hogy a kapunál áll, s ismét az a különös szó zúgott füleiben: „Piombini!“ Tasso elhatározta magát. A csengettyűt meg­­húzá. Nemsokára meg jön nyitva egy földszinti ablak. — Ki az? — szólott egy hang. — Piombini! — felele Tasso. E szónak varázshatalma volt. Nemsokára kulcsfor­­dítást hallott a lakaton. A költő, hogy föl ne ismertessék, egészen arczára húzta köpenyét. A kapu megnyílt. — Miért jött ön vissza, signor? — kérdé belülről ásítva egy hang. Ez az öreg Giacomo, a kapus volt. Tasso érezte, hogy itt nem jó volna hangját megismertetni. Azért minden szó nélkül bement a házba. Az öreg Giacomo csodálkozva né­zett utána, s dörmögve monda magában. — Milyen kedvetlen! . . . Vájjon mi baja lehet? . .. hm! . . . Különben ez nem egyszer szokott történni,hogy ily mogorva . . . De miért is jöhetett vissza? . . . Ezzel aztán nyugodni ment Giacomo. Tasso ezalatt fölment a lépcsőkön. Az egész lak néma volt. Éjfélen túl volt az idő, s ilyenkor senkinek sincs többé kedve virrasztani; csak a boldogtalanok, a szenve­dők vannak ébren. A költő fölért a folyosóra, melyet egy homályosan égő lámpa világíta meg. Tasso sohasem volt még e helyen. Baldi grófnak

Next